Milyen vezetőnek lenni nőként, ma Romániában? Érzékelünk-e valamilyen előnyt vagy hátrányt? Vajon hogyan fogadják az ismerősök, családok, barátok, amikor kiderül rólunk, hogy kisebb-nagyobb intézmények élén állunk? Kikkel könnyebb-nehezebb együttdolgozni: a férfiakkal vagy a nőkkel? Vajon mi lehet ennek az oka?
(Maior Enikő)
Véleményem szerint jó női vezetőnek lenni Romániában, persze azt már a karrierem legelején is érzékeltem, hogy nekem nőként többet kellett „odatennem”, mint a férfikollégáimnak. Ehhez az idők során gyakorlatilag hozzá is szoktam. Amikor elkezdtem a felsőoktatásban dolgozni, nagyon sok olyan gondolatom volt, hogy nekem is olyannak kell lennem, mint a férfikollégáimnak. Azután, ahogyan teltek az évek és egyre jobban foglalkoztatott, hogy milyen is a jó vezető, ez teljesen megváltozott bennem. Ma már sokkal nagyobb előnyt látok abban, hogy nő vagyok, mint évekkel ezelőtt. Nőnek lenni jó, és számomra fontos, hogy megmaradjak nőnek. Az évek során részt vettem olyan megbeszélésen, amikor megkértek, hogy egy illetőnek, aki valamikor híres volt, kavarjam meg a cukrot a kávéjában. Akkor és ott egy kicsit megütköztem ezen, hiszen már dékánként dolgoztam, de az igazat megvallva ilyenkor mindig arra gondolok, hogy a hasonló megnyilvánulások nem engem, hanem azokat minősítik, akik ilyen helyzeteket teremtenek. Szerencsésnek tartom magam, mert dolgoztam svájci és amerikai egyetemeken is, és nagyon sokat tanultam tőlük. Számomra a vezetés elsősorban szolgálat és felelősség. A nap nem kel fel másképpen a számomra, mert vezető vagyok, de van lehetőségem azon dolgozni, hogy a dolgok jobban és hatékonyabban menjenek.
Szerintem a családom nagyon jól kezeli azt, hogy vezető vagyok. Időnként a testvérem szokott viccelődni velem a pozícióm kapcsán, de igazán ez nem kérdés a családi ebédeken. Ahogyan a testvérem szokott fogalmazni, én továbbra is a bugyiban szaladgáló kistestvére vagyok, ami abszolút igaz. Ha nem a munkám révén kerülök kapcsolatba emberekkel, akkor a legtöbb esetben csak annyit szoktam mondani, hogy angoltanár vagyok, a többi fokozatot nem szoktam felsorolni. A baráti kapcsolatokban nem hiszem, hogy számítana vagy legalábbis számomra nem fontos, hogy ki milyen pozíciót tölt be a munkahelyén. Számomra az ember nemtől, rangtól, bőrszíntől függetlenül lehet jó vagy rossz. A barátaimat nem a munkahelyükön betöltött szerepük alapján szoktam megítélni. Nem egy esetben előfordult már, hogy igazán azt sem tudtam, kinek mi a feladata a munkahelyén, és csak a későbbiek során derült ki, hogy az illető vezető. Azt persze szoktam tapasztalni, hogy az emberekben van egy nem túl vonzó kép a női vezetőkről, és valami parancsolgató, még a kákán is csomót kereső személyt várnak, aztán idővel látják, hogy ez nem igaz.
Számomra nincs különbség a női és a férfi munkatársaim között, nagyon sok férfi pont annyira hisztis vagy „drámakirálynő”, mint a nők. Én magam nem tartozom igazán ebbe a kategóriába, nem szoktam siránkozni, inkább arra törekszem, hogyha érzem, hogy fáradt vagyok, akkor igyekszem kipihenni magam, és nem másokra kiönteni a saját problémáimat.
A férfiakat amúgy elkényeztette a társadalom, és tényleg sokszor azt gondolják, hogy nekik alapból járnak dolgok. A jó csapathoz szerintem kell a női és a férfi energia egyaránt. Amint már fentebb is elmondtam, nőnek lenni jó, de vezetőként nem mindig egyszerű annak maradni. Számomra nagy kihívást jelent az, hogy ne engedjem magam olyan irányba elmenni, ahol már csak az eredmények és nem az emberi tényező a fontos. Szeretek eredményes lenni, de ha választanom kellene az eredmények és az emberség között, akkor mindenképpen az utóbbit választanám. Ez számomra egy nagyon tudatos döntés, amelyet a jövőben is szeretnék megtartani és aszerint tevékenykedni.
(Magyari Sára)
Már nagyon fiatalon, alig húsz évesen a Temesvári Magyar Ifjúsági Szervet alelnökévé választottak. Egy férfi elnök és egy másik férfi alelnök mellé. Soha nem éreztem, hogy bármilyen probléma adódna abból, hogy nő vagyok. Vagy, hogy ők férfiak. Jól dolgoztunk együtt. És jókat veszekedtünk. De nem hinném, hogy nemi jellegű viták voltak, inkább csak értékrendbeliek. Aztán olyan 25 évesen szerettem volna politikai útra indulni (de jó, hogy nem sikerült!), és egy nagyobb gyűlésen, ahol nem is ismerték a képességeimet, elhangzott egy öregúr szájából: maradjak csak az asszonyi kötelességeim mellett! Amelyeket – szerencsére – nem részletezett. Akkor nagyon rosszul esett.
Pár évvel később létrehoztuk a Start Tanácsadó és Továbbképző Irodát, amely nonprofit szerveződésként működik, s annak immár húsz éve én vagyok a vezetője. Ugyan nem tapasztaltam nyilvánosan, hogy nőként félreállítanának, azért egyre inkább éreztem, hogy a férfiakkal nem olyan egyszerű.
Különböző munkahelyeim voltak, ahol kisebb-nagyobb vezetői pozíciókat töltöttem be. Létrehoztam intézményeket, fenntartottam őket, és volt, ahol, amikor nem éreztem nemi megkülönböztetést, volt, ahol igen. Egyre többet tanultam arról, hogyan lehet férfiakat motiválni és hogyan nőket. Hogyan lehet egyikkel, hogyan a másikkal csapatban dolgozni? Voltak férfiak, akik elfogadták az alárendelt szerepet, mert képesek voltak inkább szakmai szempontokat érvényesíteni, és volt az a mondat pár éve, amely elindított egy másfajta kutatási téma irányába: – Nem gondolod tán, hogy egy férfi hallgatni fog egy nő szavára! Mondta egy férfi.
Addigra már megéltem hideget-meleget, bár letettem egy s mást az asztalra, de ez a mondat valahogyan fejbe kólintott. Márpedig a mi szűkebb-tágabb pátriánkban vannak rózsaszín és kék diplomák. És ez nemcsak férfioldalról van így, hanem nőiről is.
Csoportos kutatási projektek vezetésekor ismét találkoztam a jelenséggel: a határidőt, a feladatot a női kollégák jobban teljesítették, mint a férfiak. Pedig olyankor nincs pardon, hiszen online felületekkel dolgozunk, amelyek adott időben működnek, aztán leállnak. Nem nagyon lehet napokat késni egy-egy dokumentum feltöltésével, mert leáll a rendszer. És ez így van jól. Hiszen nem vagyunk időtolvajok.
Mikor egy nagyobb intézményrésznek voltam a vezetője magánemberként érzékeltem, a nők egy része felnézett rám. Az idősebb családtagok, rokonok többször jelezték, örülnek neki, és gyakran mesélték, ők nem juthattak ilyen pozícióba, mert akkor még nőként nem lehetett. Érdekes módon a férfirokonság inkább rosszallását fejezte ki, de nőktől is megkaptam: akkor ki főz, ki takarít otthon? Én. Mert jó időbeosztással és egyenlő munkamegosztással ez megvalósítható. De inkább csúnyán néztek rám, mint elismerően.
Annyira szeretném azt írni, hogy emberi minőség kérdése, hogy kivel könnyebb-nehezebb dolgoznom. De én nem ezt tapasztaltam. Az én esetemben sokkal könnyebb volt nőkkel együtt dolgoznom. Valahogy húzósabbak, pontosabbak voltak. És itt most nem is beszélhetünk régiós különbségekről.
Aztán jött a Tandem rovat. Ahol nem intézményvezető voltam ugyan, de rovatvezető. Azaz valamiféle vezetői magatartást csak gyakorolnom kellett, hogy megszülessenek ezek az írások. Ebben az esetben soha, semmilyen különbséget nem észleltem férfiak és nők között. Sőt, a tandemező urak munkaetikája halványította bennem azokat a kudarcélményeket, amelyeket régebben nemi alapon tapasztaltam. Talán az egyik legszebb példája ennek, hogy amikor az egyik igen magas beosztású, sokat dolgozó férfikolléga határidőre elküldte írását, és én megköszöntem neki, kiemelve, mennyire örülök, hogy tartotta a határidőt, jött tőle a válasz: – Sára, veled nem lehet packázni.
Sok kutatás bizonyítja, még mindig kevés környezetünkben a női vezető annak ellenére, hogy jól végzik munkájukat, megbízhatóak, jól motiválják az alkalmazottakat. Ennek ellenére egyre több helyre hívnak – nők is, férfiak is – beszéljek nekik a női vezetésről. Mert érzékelik, érzékeljük, hogy az valamiben más. Talán leginkább abban, hogy a férfi vezet, a nő irányít. És ez másfajta viselkedés. Nőként inkább az inspirálás, az összekötés, a kapcsolatteremtés a motiváló, az elismerés visz előre, és a csalódottság őszinte kifejezése, ha valaki elbaltázza. De ezt női módon kell(ene) működtetni. Mert előbbre visz, sőt: határ a csillagos ég…
Maior Enikő (1974, Nagykároly) angoltanár, kutató, a Partiumi Keresztény Egyetem rektorhelyettese.
A borítóképen Sandro Bottivócelli: Vénusz születése c. festménye
