Márta menti gyermekét
Megérkezik a bába, cédulája
átszervezi az egész szobát.
Boszorkány, ahogy a béranya
és a csecsemő életéért küzd.
A földesúr és felesége,
tulajdonuk egészsége miatt
aggódva imádkoznak Istenhez,
aki cserben hagyta őket.
A bába felkészült:
szívhang hallgató, kesztyű,
madzag, katéter, olló,
szivattyú és keresztelőkancsó.
Az újszülött álhalálban érkezik,
s ahogy hideg és meleg vízbe mártva,
az életre sírja magát, az anya
még egyszer felsóhajt;
jöjj világra, édes kincsem.
jöjj világra, másod nincsen,
ő az én kis angyalom
nem tehetem, nem adom.
Kisvártatva megragadja
az újszülöttet, a víz alá nyomja,
elkeseredésében lemond,
és hangosan ismétli:
jöjj világra, édes kincsem.
jöjj világra, másod nincsen,
ő az én kis angyalom
nem tehetem, nem adom.
Önfeledtek
Megmértek és könnyűnek találtok.
Tietek a mérleg, ezért nem fog hazudni.
Anyátok legféltettebb lábosai között
tartjátok, hibátlan zománccal, apátok
borosüvegei mellett, szavai mégsem
kerülnek fel rá – a ház urát ne kérje
számon az igazság. Az utcára néha
jártok ki, ilyenkor óvatosan, kikerülve
a poros helyeket, lebegtek a sok sebes
térdű lurkó felett. térdét
Ti nem lehettek közülük valók.
Kellenek a megérinthetetlen krisztus-
gyerekek, akik a feszítés napján, kedv
hiányában, inkább hazamennek.
Bármilyen szöget nem fogadtok el,
a városba jártok ilyen holmikért
vagy előre megrendelitek, és ha nem
jön időben, elmaradást hangoztatva,
egy életre levonjátok a magasztos
dolgokról is a következtetést.
Magatokat persze a kereszt súlya
szerint méritek, ígérgetve, hogy amidőn
ismét leszálltok közénk, még több
bűnt vesztek magatokra és beengedve
házatokba megszabadítotok a gonosztól,
magatoktól, és végre mi önfeledtek,
megbánás nélkül játszhatunk.
Nélkületek hiábavaló
Éva
A bőrödön nem terem meg semmi.
Rég nem gondozzák, egy ideje csak
istállókban elpusztult lovak szellemei legelnek
felette, itt fontos: a nyeregnek nincs túlvilági
megfelelője, ahogyan a horizontnak sincs,
pedig a legszebb felejtések és lemondások
onnan érkeznek és ugyanoda térnek vissza.
Bőröd alatt, a húsban meddő búzaföldek őrzik
az ekevágásokat. Volt, hogy dolgosabb
munkanapokon egész a szívedig felszántották
a testedet. Szerencsére nem voltál elég bátor
és sikításodtól hazasiettek a parasztok.
Mégis az ő akartuk érvényesült. Azóta még
kéknefelejccsel sem köszönsz. Hagyatékod
lelegelték az elüldözött őzek, feltúrták
a vaddisznók, de örömmel tölt el,
hogy mindent visszaadhattál a kezdeteknek,
hogy szemedben egy ismeretlen vidék hajnala
pihenjen. Újjá teremtetted magad, így azzá
a csodává lettél, ami még a Paradicsomban
sem volt képes megszületni; veletek, nélkületek.
Ádám
Csontjaidban az örök nyugtalanság fészke
kiürült és ahogy fecskefiaid megtanultak
repülni, úgy kezdtek zuhanni.
Most már nem dolgod, hogy irányt mutass.
Hátadon kaszálók és bányák legyőzhetetlen
küzdelmeinek nyoma, lábszárad korhadt
házak tartóoszlopa, amiket ha vihar dúl vagy
tűz emészt, nyoma és jelentése örök marad.
A bátorságodról szóló fiatalkori történetek
megtöltik gyermekeid üres estéit,
s ha majd sírod mellett jóságodról mesélnek,
a faluban minden utca rád mosolyog.
Karjaiban a kezdetek ereje, amely sziklák
és tengerek mozgatójaként mára szelíddé vált,
mint ökrök, ha gazdájuk jól bánik velük.
De jönnek idők amikor kínlódásod
nem talál oltalomra, ahol lágykezű asszonyok
félve simítják arcodat és anyai aggodalommal
kérdik, hogy mi bánt, de válaszolnod nem szabad,
hisz a válasz nem létezik, csak a megoldás, amely
tőled és fiaidtól ered, s amely ideiglenes, mert ha
végtelen lenne, minden küzdelmed hiábavaló.
