Egykor élet volt benne, és ahogy változtak az évszakok, úgy változott a csűr képe is. Lenyomata volt a mindennapoknak, annak a létformának, ami elképzelhetetlen volt a föld nélkül. A föld, amely életet ad, amely étellel lát el embert és állatot. A paraszti lét egyik legmeghatározóbb jellemzője a szinte már irracionális, misztikus kapcsolata a földdel. E mögött erős tisztelet és ragaszkodás áll, az, hogy a paraszt számára a föld nem egyszerűen csak a munka alapja, hanem „önmaga kiterjesztése”, elhivatottság és függetlenségének a biztosítéka. Ezt a világot kezdte ki a 20. század. Hol lassan, szinte észrevehetetlenül, hol brutális hirtelenséggel. Nem kímélte sem a természetet, sem a benne élő embert. Mi pedig inkább elszaladtunk. Elfutottunk ebből a világból. Ott maradt egy nemzedék, ott maradt egy életforma.
A csűr azt mutatta meg, hogy kik vagyunk. De kik is vagyunk? Erre a kérdésre is válaszol Horváth Levente. Aki nem zárkózik a műtermébe, hanem oda megy, visszamegy, szinte megfogja és megérinti képeinek témáját. Amely első látásra a csűr, a hely, amely épp olyan fontos volt, mint maga a lakóház, amelyben élünk. A csűr az erdélyi falvak meghatározó gazdasági építménye. Ahogy a faluképben a templom, a portán a csűr a tájrendező elem.
De a csűr csak keret, az elmúlt idő tere. Egy eltűnő világ utolsó emberei jelennek meg a képeken, pont úgy, ahogy a festő megtalálta őket. Hiszen Horváth Levente visszatért oda, ahonnan indult. Ő visszafordult a futásból, és hazatalált. Kalotaszegig fut, ahol egy gyergyói házat talál. Szimbolikusan és valóságosan is hazatalált.
Horváth Levente úgy közelít a természethez, a földközeli emberhez az ecsetjével, mint ahogy Fekete István a tollával. Amikor Horváth Levente festményét nézem, olyan mintha Fekete István Tüskevárját olvasnám: „A lekaszált rétek tarlóján pókhálók ragyogtak, amelyeket nappal sosem lehetett látni, és a nap vörös tányérja mintha megállt volna gondolkozni, hogy elszakadjon-e a föld peremétől.” Ez a fajta elszakadás jelenik meg ezeken a képeken, amelyeken Matula bácsi átlényegül a mai Erdély öregjeivé, akik nem a Berekben élnek, hanem Erdély hegyei között. Horváth Levente a természet és az anyag szerelmese. Alázattal és tisztelettel nyúl az anyaghoz, leginkább a fához. Ahogy meghatározó az anyag, úgy lesz közvetítő a szín, a színválasztás is. A képein a 21. század nyugtalanságával vibrálnak, a színek.
Horváth Levente kísérletező típus, egy-egy sorozattal éveken keresztül próbálkozik. Legutóbb, a Skanzen Galériában kiállított sorozatának a témája a csűr. Ez a sorozat összeköti Gyergyót és Kalotaszeget, a szülőföldet és a választott hazát. Egy fotódokumentációra építkezik, az absztrakt csűrképeit adta a gazdák kezébe, akik ezzel álltak „modellt” saját csűrjeikben. Az így született festményeken a figura, az ember, a szellem belekerül a térbe. Így lesz csűr a csűrben: átváltozás a jelen és a múlt között, összekötő létra múlt – jelen – jövő között. Hiszen ezek az emberek ma is ragaszkodnak a csűrökhöz, benne van a múltjuk, benne van a jelenük és hordozza jövőjüket is. Nincs két egyforma csűr, még akkor sem, ha első látásra oly hasonlóak is. Megmutatkozik benne a gazda egyedisége és leleményessége. Ugyanígy nincs egyforma csűr Horváth Levente képein sem. Itt azonban már nemcsak a táj és a gazda egyedisége jelenik meg, hanem az alkotó ember belső világának sokszínűsége is. Az alkotó szinte egyesül a témával, az önmagát megmutatni vágyó, a természetben élő és alkotó, állandóan fejlődni és harmóniára törekvő emberrel.
Ahogy a zseniális Reigl Judit, aki a művészetében feloldotta az absztrakt és a figurális festészet közötti ellentétet, úgy próbálkozik Horváth Levente is megtalálni a láthatót és a láthatatlant. A Csűr-képek bizonyítják, jó úton jár.
A borítóképen a Csűrbarátok (2023, olaj, vászon, 50 x 60 cm) című festmény részlete.
