8. A mosoly albuma
Viola épp le tud ereszkedni az osztrák óvodás gyerekek közt. Neki félelmetes ez a kék pálya. Ma mégis könnyű szívvel jön, nem kell a család spórolós táplálásával vesződni, ünnep lesz, idősebb fiúk tizenkilencedik születésnapja. Így a csúcson, a hüttében ebédelnek. Jobbra-balra fenyőerdő, fent a vékony felhőtakarótól fehérlő napkorong. A felvonónál találkoznak majd, a völgyben, ahol bőven lesz ideje nézelődni. Nem szereti, ha rá kell várni.
Zoltán már messziről kurjongat, majd magabiztosan fordul be a már lecsatolt lécekkel ácsorgó felesége mellé. Kicsit talán túlzottan heves is ez a tempó a tudásához képest, de sikerül még időben megállni. Mint aki ezzel ki is pipálhatta a szükséges aznapi nagy mutatványt, csak úgy, síszemüveggel a szemén, csókot nyom Viola ajkára. A gyerekek is ott vannak már, mindenki ebédre kész.
– Irány a nassfeldi csúcs! – vezényel Zoltán, már a négy gyereknek is szólva, akik a bejáratnál beszélgetnek.
A fiatalok, így hívják őket a szülők. Ez most az egyetlen olyan év, amikor mindannyian gimnazisták. Nekik, szülőknek szinte repül, a fiataloknak vánszorog az idő. De rend van mindenhol. Nem mindegy, hogy milyen sorrendben fürdenek, Zoltánék ragaszkodnak az otthonihoz még itt, Hermagorban is. Enni egyszerre kell reggel, délben és este is. Nagy fegyelemmel nevelik őket.
A legidősebb, Zoárd ősszel egyetemre megy. A hormonok miatt a lányok, emellett a komoly műszaki pálya izgatja, legalábbis a szülők szeretik ezt feltételezni róla. Zala hetedikes, az iskolaváltás nem viselte meg, jól tudta, hova érkezik. Boróka és Bíborka a középsők súlytalan életét élik. A felvonó zsúfolt volt, nem tudtak egymással beszélgetni, nem is fértek be egy kabinba.
– Kóla, azt mindenhol ugyanúgy mondják, kérjetek azt. – Zoltán maga eszpresszót kért, azt is mindenhol ugyanúgy mondják, gondolta. Meg is kapta, de tej nélkül. Kétségbeesetten integetett, hogy egy kis tejet kér. „Little bit milk please!” A pincér mosolygott, és szó nélkül hozta a tejet. Violának már azt ecsetelte, hogy neki sosem adnak, holott ő azzal szereti, és állandóan jelezi nekik, mondja.
Felesége élénken bólogatott, majd mikor megérkezett a pincér a tejjel, ételt kezdett rendelni. Grillezett csirkeszárnyat kért, ami ott a szárnya combját jelenti. Boróka és Zala közösen Kaiserschmarrnt mondott a pincérnőnek, vihogva, aki visszakérdezett, hogy ketten egyet, vagy egyet-egyet. Ismét röhögcséltek, de válaszoltak: egyet-egyet.
Zoárd halkan mondta, hogy Knödel, amit kér, ehhez apja egyre hangosabban tette hozzá, hogy „knődli, knődli, mondd már nekik, Zoárd, hogy knődlit kérünk, te is, meg én is. Hát nem igaz, teszed itt egész nap az okosat, és képtelen vagy elintézni, hogy kapjunk egy knődlit?!”
Viola elhúzta férje büdös hónalja alatt az étlapot, és megkérdezte Zoárdot, melyik ételt kérik.
A hangos kiabálást felhúzott homlokkal és tágra nyitott szemmel bámuló pincérnőnek a feleség elmondta, hogy két Germknödel lesz. Zoárd közben az arca elé tette a két kezét, úgy fogta a fejét, mert apja még mindig kiabált. „Olyan vagy, mint az öregapád, az is mindenkinél mindig okosabb, de semmit nem csinál úgy, ahogy kell”. Bíborka kikérte a Wiener Schnitzelt, az a legegyszerűbb. Még emlékezhet a pincér a tejre, hogy azt sem hozta ki, joggal érezheti magát bűnösnek, ő is lenyugodhat, mindenki lenyugodhat, puffogott magában Zoltán.
Viola szíve szerint megnyugtatta volna a férjét, érti ő a versengést. Tiszta a kép, sajnálja. Naponta teremt olyan alkalmakat, amikor bebizonyíthatja, okosabb, ügyesebb, mint a fia. Most ez még így van, viszont érzékelhetően nyomul, nagyon nyomul a következő generáció. – Drágám, nem helyes, ha az étteremben a saját fiunkkal kiabálunk – mondja, mikor egy pillanatra kettesben maradnak. Nem olyan jó útravaló. A fiatalokat ahhoz kell segíteni, hogy amennyire csak tudnak, jók legyenek. Tanulmányban, sportban, emberként. Legyenek jó emberek, mint ők. Így a magyarokról is rossz képet festünk. Ha kell, kiabálj inkább velem, én tudom, hogy elmúlik, csak nagy rajtad a nyomás.
A fiatalok visszabicegtek a síbakancsaikban. Boróka elővette a kis polaroid gépet, és megkérte apját-anyját, mosolyogjanak Zoárddal, a szülinapossal. Hirtelen mindenki beállt fotópózba. Szilikoncicííí! Létrejön a mosoly albumának következő darabja. Befotózza, és elküldi a büszke nagyszülőknek.
