Menekültek

1.

„Elnézést, leülhetnénk önökhöz?”

Egy fiatal pár állt az asztalnál a gyerekével. Ősz volt, hatkor már leesett az éjszaka, és az éjszakával a hideg. A hősugárzók alatt azonban semmit nem éreztünk belőle. Az Élesztőben ültünk és sört ittunk a feleségemmel. 

„Parancsoljanak.” – mondtam, és mutattam, hogy üljenek le a padra.

„Nagyon kedvesek.” – mondta nő. Göndör fekete haja keretbe foglalta a valószínűtlenül fehér bőrét. Mindketten leültek, a nő maga mellé vette a kislányt. A férfi mondott valamit ivritül, amit nem értettünk, vitatkozni kezdett a feleségével. A kislány észrevette az asztal alatt fekvő kutyát, és kinyújtotta felé a kezét. Az anyja rászólt.

„Nyugodtan játszhat a kutyával. A légynek sem árt.” – mondta a feleségem. A gyerek azonnal el is tűnt az asztal alatt.

„Zivának hívják.” – mondta a feleségem, és lehajolt a kislányhoz, aki az ölébe vette a kutya fejét.

„Zivah?” – kérdezte a férfi.

„Igen.”

Mondott valamit ivritül a feleségének.

„Azt mondja, hogy ez egy zsidó név.”

„Az.” – válaszolta a feleségem. A férfi megint ivritül mondott valamit.

„Arra kíváncsi, hogy miért hívják a kutyát Zivának. Sajnos nem beszél magyarul.”

„Mi beszélünk angolul.” – mondtam.

„Tudják, hogy ez egy zsidó név?” – kérdezte a férfi.

„Persze, hogy tudjuk. Én választottam.” – felelte a feleségem.

„Maga zsidó?”

„Igen.”

A nő erre elsírta magát. A férfi átölelte, és ivritül suttogott hozzá.

„Azt magyarázom neki, hogy már biztonságban vagyunk. Itt nincsenek terroristák.”

„Izraelből jöttek?” – kérdeztem.

„Igen.”

„Nagyon sajnálom, ami történt.”

Három nappal korábban a palesztin dzsihadisták betörtek Izraelbe a Gázai övezetből. Ezer embert öltek meg alig néhány óra alatt, százakat ejtettek túszul. Izrael válaszul mozgósított, és a Gázai övezet megszállására készült. Éjjel-nappal lőtték az övezetet. A nemzetközi hírek csak erről szóltak.

„Teljesen összekentem a sminkemet.” – mondta a nő.

„Gyere, elkísérlek a mosdóba.” – felelte a feleségem.

„Köszönöm.”

Ahogyan felálltak az asztaltól, a kislány utánuk futott.

„Benji.” – mutatkozott be a férfi. Mondtam a nevem, és kezet fogtunk. Elmondta, hogy Tel Avivből repültek Magyarországra, majd azokról a felvételekről beszéltünk, amik az elmúlt napokban mindenkinek beégtek a retinájába. Egy zenei fesztivál résztvevőit támadták meg a dzsihadisták, fegyvertelen tinédzserek holttesteit mutatták a videófelvételek, akiket menekülés közben lőttek hátba.

„Tudja, ezek nem emberek, ezek állatok. Mindet meg kell ölni, mert addig nem leszünk biztonságban. Ezért jöttünk el. Lehet, hogy holnap Tel Avivban csapnak le. Így nem lehet gyereket nevelni. Remélem, ezért a mészárlásért a földdel teszik egyenlővé a Gázai övezetet.”

A nők visszajöttek, kezükben papírtálcán sültkrumplit hoztak. Zoé, a kislány azonnal enni kezdett, ahogyan leültek. Amikor azt hitte, hogy nem látjuk, etette a kutyát.

„Éva elmondta, hogy lakást keresnek.” – mesélte a feleségem.

„Igen, jelenleg egy hotelben lakunk. Sokkal nehezebben megy, mint reméltem. Tíz éve jöttem el, azóta elég sok minden változott. Szerencsére vannak páran, akik segítenek” – mondta a nő.

„Mi is szívesen segítünk. Gyertek át hozzánk ebédelni holnap.” – felelte a feleségem.

„Nagyon kedvesek vagytok.”

Telefonszámot cseréltünk a Shulman családdal, majd elköszöntünk egymástól.

„Tudtál beszélni vele?” – kérdezte a feleségem már otthon, lefekvés közben.

„Nem értem el, egész nap próbáltam. Gondolom kilőtték az átjátszóállomást.”

„Be akarsz menni?”

„Sem az izraeliek, sem az egyiptomiak nem engednek be senkit.”

„Nem ezt kérdeztem.”

„Tudom.”

2.

Tizenöt éve járok a Gázai övezetbe. Először az „Öntött ólom” hadműveletről tudósítottam. Akkor ismertem meg Abedet. Egy huszonéves, lenyalt hajú frissen diplomázott öltönyös fiú volt, velem egyidős. Szívből gyűlölte a Hamászt, ami azonnal átvette a hatalmat az övezetben, amint az izraeliek kivonultak. Jó humorú, kedves ember volt, beduinnak vallotta magát. Ez állandó derültséget okozott a rafahi beduinok körében, tekintve, hogy mindenki tudta, hogy legfeljebb fényképen látott sivatagot, mert sosem tette ki a lábát a városból, ahová született. Tulajdonképpen együtt öregedtünk meg. Két hónapon keresztül ápolta a lelkemet, amikor a gyerekem anyja elhagyott. Az édesanyja, akivel a szokás miatt sosem találkoztam korábban, de mindig mosott és főzött rám az ottléteim alatt, leültetett, és személyesen mutatta meg egy fotóalbumban az eladósorban lévő lányok fotóit. Nyilvánvalóan abban látták búskomorságom feloldásának kulcsát, ha újranősülök, és ezúttal egy tisztességes palesztin lányt veszek feleségül. Végül nem így alakult, de a jó szándék megvolt. Elsőként ismerhettem meg Abed anyósát és apósát is, a feleségének nekem kellett epilátort vinnem a lassan tíz éve blokád alatt lévő övezetbe. Végignéztem azt is, hogyan csúsznak le reménytelenül a középosztályból a szegénységbe. A gazdagok lakta tengerpartról, a Gázai övezet azon részébe költöztek, ahol már az utca közepén folyt a szennyvíz. Munka nem nagyon volt a világ legnagyobb szabadtéri börtönében, Abed szerencsésnek mondhatta magát, hogy angolt taníthatott egy általános iskolában. Fizetést jó, ha félévente kapott. Mégsem volt hajlandó pénzt elfogadni tőlem. Abed első fia, a kis Kuszáj a térdemen lovagolt, és nagybácsinak szólított, miközben a gyertyafényben vacsoráztunk az otthonukban. Az övezetben ekkor már tíz éve csak napi egy órára volt áram. A vacsorára Abed minden pénzét elköltötte, de hallani sem akart arról, hogy fizessek neki. A kanapéban dugtam el a pénzt, és csak akkor mondtam el neki, amikor már Európában voltam, nehogy utánam hozza a határra.

Izrael bibliai csapást készült mérni az övezetre a terrortámadás miatt. Ők pedig ott éltek a közepén.

3.

Reggelre elindult a szárazföldi offenzíva. Heves utcai harcok képei töltötték be a közösségi médiát. A feleségem még aludt. Kávézás közben megnéztem egy videót, ahogyan egy izraeli tank szándékosan keresztülhajt a ‘Love Gaza’ betűkből épített térfeliraton. Pont olyan volt, mint a világ összes városában, azért készült, hogy az emberek szelfizzenek előtte. Utána a törmelék között túlélők után kutatók videóit néztem, majd ahogyan férfiak rohannak ‘Allahu Akbar’-t kiabálva, kezükben a nyilvánvalóan halott gyerekükkel. Mikor már nem bírtam tovább, levittem a kutyát, majd átmentem az irodámba dolgozni. Többször ráírtam Abedre, de nem válaszolt semmit, nem is látta az üzeneteimet.

Shulmanék egyre jöttek, a feleségem pho leveset hozott a szemközti vietnámi étteremből. Elmondták, hogy lakást vennének Budapesten, hosszasan dicsérték, hogy milyen szép a miénk. A feleségem még az éjszaka folyamán betette őket valamilyen facebook csoportba, rengetegen jelentkeztek, hogy segítsenek. Már több időpontjuk volt a hétre lakásnézésre, Évának pedig, aki belsőépítészként dolgozott, már voltak munkaajánlatai is. Három óvoda is készen állt azonnal felvenni Zoét, a kislányukat.

„Nem is tudom elmondani, milyen nagyszerűek a magyarok.” – mondta Benji, őszintén meghatódva. „Este fáklyás tüntetés lesz Izrael mellett. Mi sajnos nem tudunk elmenni a gyerek miatt, de csodálatos, hogy vannak barátaink a világban.”

4.

Hajnalban csipogott a telefonom. Abdelhalim volt.

„Hogy vagy barátom?”

„Istennek hála, éltek.”

„Nincsen semmi baj. Kán Junisz az új északi rész.”

„Nem értem.”

„Gáza északi részét szétlőtték az izraeliek, és elvágták a többitől. Itt is sok ház felrobbant. A miénk még áll. A szomszédot én húztam ki a romok közül. Már mindenkinek meghalt valakije.”

„Hogyan tudok segíteni? Küldjek pénzt?”

„Nem kell.”

„Abed, gyertek el onnan. Egyiptomban sok embert ismerek. Kiveszek nektek egy lakást, találok neked valami munkát.”

„Nem.”

„De miért nem? Legalább a gyerekeidnek legyen normális élete, ha neked már nem volt.”

„Ezt akarják. Hogy menjünk el innen. Nem kapják meg.”

„Ha nem mentek el megölnek titeket.”

„Mindenkit nem lehet megölni.”

„Meg fogják próbálni.”

„Tudom.”

„Akkor miért nem jössz el? Nem akarom, hogy meghalj.”

„Nem hagyhatom itt a földet.”

„Miért kockáztatod az életedet egy darab földért? Élni mindennél fontosabb.”

„Ti ezt Európában nem értitek. A részei vagyunk ennek a földnek.”

„Akkor legalább a feleségedet és a gyerekeket küldd el.”

„Ők is a részei.”

„Semmi esélyetek nincs.”

„Mi van a fiaddal?”

„Jól van. Negyvenhetes a lába.”

„Ha ennek vége lesz, egyszer igazán elhozhatnád magaddal.”

„Ennek sohasem lesz vége.”

„Tudom.”

„Ugye nem vagy benne az ellenállásban?”

„Nem. Három gyerek és két nő függ tőlem.”

„Biztosan ne küldjek pénzt?”

„Biztosan.”

Abban maradtunk, hogy beszélünk még az este folyamán. A hírek tele voltak az invázió képeivel. Este a tévében bemondták, hogy Németországban és Magyarországon betiltották a palesztinok melletti tüntetéseket. Többször hívtam Abedet a messengeren, nem lehetett elérni.

4.

Benji akkor hívott, amikor újrakezdődtek a harcok. Izrael cserébe a túszok elengedéséért néhány napra felfüggesztette a szárazföldi offenzívát, és megengedte, hogy segélyek érkezzenek az övezet déli részébe. Akkor már sem áram, sem víz nem volt a Gázai övezetben, és egymillió ember zsúfolódott össze a határ egyiptomi oldala mellett, Rafahnál. Mindenki azt remélte, hogy a tűzszünet kitart, és nem kezdődnek újra a harcok. Akkor tudtuk meg, hogy tévedtünk, amikor becsapódó bombák képeivel telt meg a közösségi média.

Benjivel a vietnámi étteremben találkoztunk. Pho levest ebédeltünk, és gyömbérsört ittunk hozzá.

„Mi van veletek?” – kérdeztem.

„Éva talált munkát, Zoénak találtunk egy zsidó óvodát. Rengetegen segítenek.”

„Ennek örülök. Mit tudok segíteni nektek?”

„Éppen eleget segítettek, nem ezért hívtalak.”

„Hanem?”

„Lenne egy üzleti ajánlatom a számodra.”

„Hallgatlak.”

„Tudod, lakást keresünk. Nem is tudom hányat néztünk meg az elmúlt két hétben. Igazából egyikkel sem volt baj, csak vagy túl kicsi volt, vagy túl nagy. Nagyon nehezen tudunk dönteni Évával.”

„Értem. Hát nem könnyű választani.”

„Nem. Ekkor jutott az eszembe, hogy a ti lakásotokat mindketten szerettük. Arra gondoltam, hogy megkérdezlek, hogy nem akarjátok-e eladni nekünk.”

„Szeretjük azt a lakást.”

„Tudom, és értem, de amúgy sem vagytok Magyarországon az év nagy részében.”

„Nem gondolom, hogy eladnánk.”

„Nézd, kész vagyok a piaci ár tíz százalékával többet fizetni. Ez jó üzlet.”

„Értem, de te meg azt értsd meg, hogy vannak más szempontok is. A kutya túl öreg már, hogy megszokjon egy új helyet.”

„Azért gondolkodj rajta.”

„Hiába gondolkodok. A lakás Eszteré, és nem az enyém.”

Otthon, lefekvés közben a feleségem elmesélte, hogy Éva őt is megkereste ugyanezzel a kérdéssel. Abban maradtunk, hogy semmilyen körülmények között nem adjuk el a lakást.

5.

Shulmanéknak végül sikerült otthont találniuk. Ezt a feleségem mesélte, aki szinte mindennap csetelt Évával.

Négy hét telt azóta, hogy találkoztam Benjivel. A tél közepén jártunk, egyre kevesebb volt a napsütéses órák száma, a Gázai övezetben pedig már több mint huszonötezren haltak meg. A hírekből tudtam, hogy az izraeli fegyveres erők bevonultak Khan Júniszba, ahol Abedék éltek. Aggódtam. Többször kerestem, de továbbra sem értem el.

Aznap beszéltem vele legközelebb, amikor a Shulmanék lakásavató bulija volt. Kora reggel keresett megint.

„Hogy vagy barátom?”

„Hál’istennek éltek.”

„Szélőtték a házunkat. Mi jól vagyunk.”

„Sajnálom. Hol vagytok?”

„Rafahban. Több mint egymillióan vannak a határnál sátrakban. Sokan betegek, nincs tiszta ivóvíz.”

„Édes Istenem. Nem tudtok átmenni Egyiptomba?”

„Egyiptom zárva tartja a határt. Egyébként sem megyünk el.”

„Az izraeli miniszterelnök nem fogja abbahagyni a háborút.”

„Nem hát, akkor mehetne börtönbe a korrupciós ügyei miatt.”

„Tudok valamit segíteni? Bármit?”

„Nem szeretek ilyet kérni, de nem tudnál küldeni pénzt? Sátrat kell vennem, ahol alhatunk.”

„Dehogynem.”

Volt négyszáz dollárom, azt gondoltam, hogy azt elküldöm nekik. A banki utalás elképzelhetetlen volt. Hónapok is eltelhetnek, mire látnának valamit a pénzből. Az azonnali pénzküldő cég tűnt a legjobb megoldásnak. Tudtam, hogy a közeli plázában van egy Western Union, vettem a kabátomat, és odamentem. Fél órát vártam a pult előtt, mire sorra kerültem. Egy idősebb nő ült a pénztárban. Amikor elmondtam neki, hogy a Gázai övezetbe szeretnék pénzt küldeni, közölte velem, hogy nem lehetséges.

„De korábban küldtem önökön keresztül.”

„Az korábban volt. Azóta változott az üzletpolitika.”

Nem adtam fel könnyen. Metróra szálltam, és kimentem a külvárosba, ahol a Moneygram irodája volt. Ott is ugyanezt mondták, amikor sorra kerültem. Három cégnél is jártam, mire feladtam.

„Sajnálom Abed, úgy tűnik, Európából nem lehet pénzt küldeni az Övezetbe.”

„Nem baj barátom, köszönöm, hogy megpróbáltad.”

6.

Shulmanék egy háromszobás, régi polgári lakást vettek, hatalmas ablakokkal, ami egy parkra nézett.

A házavató bulin sokan voltak, a kabátok már nem fértek el az előszobai fogason. Benji a kezében két pohár pezsgővel fogadott minket, azt mondta, szeretne bemutatni valakit. Éva elvitte magával Esztert.

„Szépen berendezkedtetek.” – mondtam.

„A legtöbb bútort ajándékba kaptuk. Gyere, bemutatom, kitől vettem a lakást.”

Egy hatvan körüli, barnaszemű férfihez vitt. Ismerősnek tűnt, de nem tudtam honnan. Akkor jöttem rá, amikor bemutatkozott. Brüsszelben volt parlamenti képviselő.

„Tudja, amikor meghallottam, hogy itt van ez a fiatal család, erkölcsi kötelességemnek éreztem cselekedni. Mindenkinek joga van, hogy ne terrorfenyegetésben élje le az életét.”

„Igen.”

„Az arabok nem nyugszanak, amíg meg nem ölnek minden izraelit. Ilyen közegben nem lehet gyereket nevelni. Tudja, ez a lakás a szüleimé volt, akik már nem élnek. A gyerekeinkkel mi pedig Brüsszelben élünk. Gondoltam, hogy segítünk.”

Benji egy villával megkocogtatta a kezében a pezsgős poharát. Az alapzaj elhalt a lakásban.

„Barátaim! Nem tudom eléggé megköszönni a segítségeteket. Nélkületek nem lennénk itt ebben a gyönyörű lakásban, nem lenne semmink. Emelem a poharam rátok, és a normális életre, ami most kezdődik el! Az életre!”

„Az életre!” – ismételte meg mindenki.

7.

Abeddel nem beszéltem többet, bár nem volt nap, hogy ne próbáltam volna. Egy közös ismerősünk Ramallahból írta valamikor márciusban, hogy meghaltak egy rakétacsapásban. Egy nyolchónapos terhes palesztin nő is meghalt aznap. Az orvosok meg tudták menteni a meg sem született gyerekét – ez akkora szenzáció volt, hogy a BBC interjút készített a műtétet levezető férfival.

Shulmanékkal még összefutottunk az elkövetkező hónapokban. Nem sokáig élvezték az új lakásukat. Benji visszautasíthatatlan munkaajánlatot kapott Izraelben, március végén Éva is Zoé is utánament. A lakást meghirdették az airbnb-n. 

Küldtek egy képeslapot Eilatból. Tengerpart volt rajta, napernyők és pálmafák. A hátoldalán Éva kézírása: „Látogassatok meg minket egyszer, itt már nyár van!” és mosolygó szmájlik.