MEGOSZTOM

Beszélgetés a természetről

Januári Műhely-számunkban olvashatták a szerzőpáros első beszélgetését, melynek témája a szerelem volt, míg a következő oldalakon a természet fogalmáról értekeznek többféle megközelítésben.

Tamás Dénes: Megint egy involvált beszélgetésre számítok. Beszélgetésünk tárgya ugyanis nem indifferens számunkra, sőt, azt is lehet mondani, hogy egyszerre fókusza megéléseink sokaságának, ahogy gondolkodói erőfeszítéseinknek is. Ettől még nem könnyű beletalálni a beszélgetés menetébe. Sőt, nehezebb, mint egy viszonylag távolibb téma esetében, amely már a távolságnak köszönhetően felmutatja körvonalait. Elég a szóra gondolnom, „természet”, már kérdések, problémák tömkelegét érzem cikázni, amelyekben könnyű elveszni. Ugyanakkor, azt gondolom, mégis fontos, hogy már kezdetben megtaláljuk a megfelelő kiindulópontot, hogy majd elővezethessük, esetleg megvitathassuk a természettel kapcsolatos érintettségünk, ennek az érintettségnek a mértéktelenségével kapcsolatos igazi problémáinkat. És mi lehetne jobb kiindulópont, mint annak a zavarnak a felfejtése, ami magának a szónak az emlegetése közben szokott elfogni. Ugyanis elég hallanom a kifejezést, már zavarba jövök, mintha már indulásból elvétenék valamit, ha nem is feltétlenül én, hanem sokan körülöttem, sőt a természetre hivatkozók, a természetet lelkesen átélők, védelmezők sokasága is, mintha mind féloldalason beszélne, egy elhibázott természetfogalmat működtetne. Egy az emberről leválasztott, az emberi ténykedéssel szembe állított természetfogalmat, illetve ebből kiindulva egy romantizált természetfogalmat, amely csak a látványosságot, az üdítő jelleget foglalja magába. A természet az, ami az emberi ügyködéseken kívül van, sajátos törvényszerűségeivel együtt, ugyanakkor ez a természet szép, látványos, üdítő, garanciája az egészségesnek, a „természetesnek”, a „bionak”, ami értékfogalom is. Ennek feleltethető meg a latin natura kifejezésünk, amely születést jelent. Ha ma már vannak is az ettől eltérő gondolkodásnak jelei, a világba való berendezkedésünket ez a természetfogalom határozza meg. Ezért gondolom azt, hogy kezdésként ezzel a természetfogalommal szemben kell gondolkodnunk, és elő kell vezetnünk egy olyan természetfogalmat, amely feloldja, meghaladja ezeket a differenciákat. Hogy majd utána beszélgethessünk arról, hogy mi a viszonyunk, mi a dolgunk azzal. Na de ehhez az a fontos, hogy te is jelezd, honnan fakad fel, indul el ez a beszélgetés benned, el tudod-e fogadni kiindulópontnak javaslatom, vagy létezik egy még alapvetőbb viszonyulás és kérdezésed, amelyet előtárhatsz.

Radics Viktória: Természetesen egyetértek veled, vagyis a problémafeltevéseddel. Mit is jelent, amikor azt mondjuk, hogy „természetesen”? Azt, hogy magától értetődőn. Évidemment, ahogy a francia mondja, natürlich, ahogy a német. A természet tehát az, ami magától értetődő, és mi azért problematizáljuk, mert „nyelvészek” vagyunk, írók, literátorok, akik általában a magától értetődő dolgokat feszegetik és fedezik fel. Azért natürlich és évidemment a természet, mert többnyire észre sem vesszük, és azért, mert mi is természet vagyunk. Épp az előbb itt kábelekbe bonyolódtam, sok kábel tekereg az asztalomon, kígyók gyanánt, ezek nem természet, de az ujjam a műanyag billentyűzeten, a fejem, a szívem az, már csak az a kérdés, hogy az elmém mennyire? Az agyam az, de az elmém? Itt van a kutya elásva, az elme az, amelyben (hol, ó, hol) megjelenik az a hasadás, ami miatt a legelső leveledben mindjárt magyarázatra hívtál meg a témánkkal, azaz a fogalommal kapcsolatban. A természet tehát én vagyok, te vagy, teljes biológiai valónkban, bennünk a sok-sok állattal, a bélflóránkkal, a tüdőhólyagocskáinkkal, a vérünkkel, porcogóinkkal, a puha (?) agyvelőnkkel, de az már nem természet, szerintem, amit írunk. Lehet természetes, ha úgy írok, ahogy az a teljes szervezetemből fakad, de hogy ezt a tudatom hogyan formálja, az már nem természetes. Hanem kulturális, társadalmi. A kinti természet, amikor sétálni megyünk, azért lehet nekünk kettőnknek élmény és megnyugtató is, akár eksztatikus, mert tényleg visszatérni szeretünk oda, ahol mindig is vagyunk, csak a sok kultúra (és probléma) feledteti velünk. Számomra is élmény volt ma reggel a napfényes téli természet, hazaérkezés-élmény, ahonnét aztán iparkodtam haza a könyveim s a kábeleim közé. Két hazánk van tehát, a kinti természet és ez a benti féltermészet, utóbbi mindenképpen torz, és ez most nem értékítélet, hanem vizuálisan értem, mint mondjuk egy torzult geometriai rajzot. Az ingázásunk onnan-ide és innen-oda nálunk abból fakad, hogy valamilyen kiegyensúlyozottságra vágynánk, nemcsak lelki, hanem elmebéli értelemben is. A kinti természet – mondjam úgy: physis – mindig figyelmeztet is, hogy mifelé el nem torzult a benti lelkem, elmém, hiszen kint minden évidemment, idebent azonban kevés dolog az. Ezért is élek kutyával, macskával, növényekkel egy szobában, hogy idebenn is mindig jelen legyen a „kinti” természet. Mely engem hozzásegít a homeosztázis eléréséhez. 

A physis-természet errefelé erősen sérült, mégpedig az ember miatt az. Ez tükrözheti a bentinek a sérüléseit, ami szintén az elme miatt olyan, és a természetestől elszakadt érzelmek miatt. Visszakacsintva korábbi levelezésünk témájára, szerintem a szerelemben/szeretetben lehet elérkezni talán a természetesebb érzelemvilágba, s nem mellékes, hogy ez az elérkezés a test (mint természet) által történik. Mit jelent egy séta? Nekem nemcsak a fizikai mocorgást, ne mondjam, sportot, hanem kivétel nélkül mindig a befogadtatás élményét, az otthonlétet a szó tágabb értelmében. Miközben az elme és a psziché fel-felteszi a kérdést, hogy lehet-e a világ az otthonunk? Vagy száműzve vagyunk? A „paradicsomból való száműzetés” toposza minden séta közben megjelenhet. És te, Dénes, miért sétálsz, az írószobádból ki, és oda vissza?

T. D.: Majdnem, majdnem végig tudtam menni azzal, amit itt elmondtál. Egy apró ponton éreztem, hogy ellent kell mondjak neked, de az fontos, mert átrajzolja az alapvető képletet. Ugyanis én azt gondolom, hogy minden természet. Physis, ahogy te mondtad, megidézve a létezés görög tapasztalatát, amit a huszadik században Martin Heidegger elemzett példamutatóan. Ennyiben az elménk, tudatunk is a természet része, főleg azért is, mert nem mi hoztuk azt létre, tehát evolúciós képződmény. A nagy kérdés, minek tekintjük az elménk tettét, azt, amit te kultúrának nevezel, és én is hajlok arra, hogy a kultúrát, a kultúra egészét szembeállítsam valamilyen értelemben a természettel, elsősorban azért, mert ez a kultúra, annak produktumai veszélyeztetik a világot. De hát a sáskák is veszélyeztetik a vetést, ha túlszaporodnak. A hódok is el tudják terelni a víznek az útját. Mi veszélyesebb fegyvert kaptunk a természettől a túlélésünk érdekében, a kultúrát, amit azonban valójában természeti beidegződések vezérelnek. 

Az ember szuperpozícióban van a természet vonatkozásában, úgy ahogy a kvantummechanika mondja. Attól függően, hogy hová áll, tehát a tettétől függ, hogy lesz-e világ továbbra is. Ugyanakkor ez a „hová állunk”, „képesek vagyunk-e rá” elég kiszámíthatatlannak tűnik. Ami biztos, nincs hová visszamenni, nincs visszaút a természetbe, hisz egy pillanatig sem hagytuk el azt, a kérdés az, hogy kikkel, hogyan megyünk tovább. Mert ha tovább is úgy élünk, mint eddig, eléggé magunkra maradunk, akkor is, ha marad még élhető világ számunka. Ezt pedig látszólag nem szeretnénk, miközben már tudjuk, hogy ez az élet, a fajok kihalása és megszületése. Most úgy tűnik, egy faj, a miénk, óriási evolúciós előnyt kapott, ami egy hatalmas evolúciós nyomást is eredményezett. Hogyan tovább? Kikkel? Milyen módon? Ennél aktuálisabb és virulensebb kérdést nem is tudok manapság, főleg azért nem, mert a fajunk/fajok továbbélése a tét. Milyen világot akarunk magunknak? – ezt a kérdést ma már a maga súlyában fel lehet tenni. Én csodálkozom, hogy miért nem ez a legjobban kihangosított kérdés manapság. 

Ugyanakkor, ha vissza nem is tudunk menni a természetbe, a kultúrát képesek vagyunk átalakítani. Pontosabban, a természetbe is a kultúrán keresztül vezet az út. Idáig egy emberről leválasztott természetfogalommal dolgoztunk, azt működtetjük a különböző viszonyulásmódjainkban. Én ezt rossz iránynak gondolom, amit felül kell vizsgálni, és meg kell keresni egy más viszonyulásmód lehetőségeit. Etikánk nem természet-, hanem emberközpontú, világlátásunkat, vallásainkat olyan hierarchiák vezérlik, amelyek mára tarthatatlannak bizonyulnak. Nem mondom, hogy egyszerű ez az átállás, én egy nagyfokú uralhatatlanságot is érzékelek benne, de hogy ebbe az irányba kellene elmozdulni, abban eléggé biztos vagyok. Nem beszélve arról, hogy magáról az életről is egyre többet tudunk, ez a tudás pedig szinte kéri, hogy másképp lássunk, másként gondolkodjunk. Számomra a természetről beszélni, a természetben járni azt jelenti elsődlegesen, hogy ennek a másként-nak a módozatain gondolkodom. S mivel a sétáról is kérdeztél, de közben úgy érzem, túlbeszéltem magam, ezért válaszom most rövid és elliptikus lesz: a séta számomra a világ tágasságának visszavétele.

R. V.: Azt hiszem, Dénes, hogy az életről nem tudunk egyre többet, csak természettudományos értelemben igen, de „magáról az életről” nem. Az agyról is egyre többet tud a tudomány, de mégsem tudjuk, hogy mit kezdjünk az agyunkkal. Ennek a levelezésünknek a mottója számomra Nádas Pétertől származik, az Évkönyvből: „Mire elpusztítjuk magunkat, végül is megismerkedünk a [világ] természetével. Ez a tudás.” Tönkretettük a világot, írja Nádas, és látnunk kell a pusztulását. Ha szerinted az elménk is a természet része, akkor az elménket is tönkretettük. Minden bizonnyal. Ez alól mi ketten sem vagyunk kivételek. Miközben itt a mesterséges intelligencia, az AI Chatet én is használom, és azt kell mondanom, hogy igen buta. Nagyon tájékozott, de alapvetően buta, ugyanis nincs saját telosza, hogy az információgyűjtésen és -kombináláson túl mivégre „létezik” és a beletáplált parancsokon túl mit akar, és nincs érzékenysége. Nekünk a természet, a teremtés szeretete kellene legyen a teloszunk. Nem tágítok a „szeretet” szótól, hozzáfűzve, hogy ez nem érzelmet, hanem minőséget, figyelmet, érzékelést-érzékenységet és a gondolat egy sajátos fajtáját jelenti számomra; és persze cselekvést is. Egyszóval, mint mondád, viszonyulást, viszonyulásmódot. Ilyen egyszerű dolgot, a természet szeretését javasolnám a világnak, figyelmet szentelni neki, érzékelni, érzékenynek lenni rá és a gondolatainkba felölelni. Szerintem az elménk elmesterségesedett, elmérgesedett, Hamvas szavával „pszeudológiává” vált. Szinte lehetetlen vágy, hogy természetesebben kellene gondolkodni. Én, amikor sétálok, érzem a természetesebb gondolkodás jövetelét – és voltaképpen a szeretetet gyakorlom, eksztázisaim is vannak, azaz kilépek magamból. És érzékelem a fogalmakat, úgy mint a szabadságot, a világot, a végtelen tágasságot, és kezd eltűnni az énem problematikussága (mondhatnám azt is, hogy vétkessége). S amit te mondasz, a „másként”-et tapasztalom. Ezt aztán nem biztos, hogy át tudom vinni az emberi világba, a kapcsolatokba. Így „különös” nekem a természet, pedig szinte mindig ugyanazokat az utakat járom itt Zentán. Tanulni is akarok a természettől – annyira mást, mint amit a társadalomtól vagy amit a kortárs kultúrából. Lenyűgöz a természet különös közösségisége is, ahogy együtt van a fa a vízzel, a fű a nappal, a millió kis állat a talajjal. Miért más a természetben lévő agresszió, mint az emberi agresszió? Amikor a macskám egeret fog, miért más, mintha én nyiffantanám ki azt az egeret? Ártatlan agresszió volna az előbbi? A természetben annyira ott van a halál is az élettel összegabalyodva, mint bennünk. A természetbe hajolva nincs is halálfélelmem. Van egy titkos álmom, hogy meztelenül, legföljebb lenvászon lepedőbe tekerve temessenek el (mely kívánságomat úgysem fogják teljesíteni), és akkor „minden jó lesz”, nem találom undorítónak a férgek akcióját. Kuroszava egy filmjében, azt hiszem, Álmok a címe, szerepel egy álom egy faluról, amelyben teljesen a természetben élnek az emberek, és ott a halál nem tragikus esemény, sőt egyfajta örömünnep.

Iszonyú érzéketlenséget érzékelek itt, ahol élek, a természettel szemben. Kegyetlenséget, kíméletlenséget, nemtörődömséget, a napi pusztítását, csúfítását és ez mindannyiszor fájdalommal tölt el. Ez egy mezőváros, sokan mezőgazdaságból, állattenyésztésből, gyümölcs- és rózsatermesztésből élnek, és mégsem találkozom szinte soha a természet szeretetével. Mintha az emberek nem is lennének tudatában a természetnek. Ez a kultúráltságuk. Ezért azt szeretném, hogy Zenta maradjon csak ilyen elhanyagolt, szegény kisváros, mert amint fejlesztik, a természetet azonnal sértik, bántják, semmisítik. A természet szakadatlan bántalmazása történik.

T. D.: Úgy tűnik, picikét én derűlátóbb leszek ebben a beszélgetésben. Nem mintha nem érzékelném, és látnám ugyanazt, amiről te is beszélsz, de a gondolkodásom soha nem elégedett meg a diagnózisok felállításával, a lehetséges kiutat is próbálja érzékelni. Még akkor is, ha az csak hipotetikusnak bizonyul. Amit fontos látni, az én gondolkodásomban nincs aranykor, ahogy a hanyatlás fogalmával sem szeretek operálni. Úgy érzem, ezek hamis képet festenek a valódi folyamatokról. Tehát, ha mi, az emberi faj el kellett távolodjunk a természettől, akkor annak oka van. Ha tönkretesszük, annak is. Engem ezek az okok érdekelnek, és a megváltoztatás lehetőségét is ezeknek az okoknak a környékén keresem. Ha nincsenek már istenek a természetben, akkor megkérdem, miért voltak, és vajon a jövőben még vissza tudnak-e költözni. Milyen tudati átállás kell ehhez, mi tud ebben támogatni? Amiben biztos vagyok: egy helyesebb, szervesebb természetviszonyban vagyok érdekelt. Hisz magam is abban élek. Az ember köldöknéző ügyködése egyenesen untat. Majdnem azt mertem mondani, az ember problémái untatnak. Már gyerekkoromban, falun, a lényem nagy része kiköltözött a házunk közelében található folyópartra, a naplemente pompás színeire függeszkedve. És ott is ragadt. Én azóta kívülről, onnan figyelem, mi az ember. Íróként is. Hisz az a régi vágású író lennék, aki leírt mondataiért valahogyan az életével is próbál kezeskedni. A prózám és a verseim egyre inkább egy rákos daganatnak írják le az ember helyét, de az öngyógyítás képességét, lehetőségét is próbálom érzékelni. Mert a magam helyét is így látom. És ne állítsuk azt, hogy olyan könnyű természetközeli életet élni, miközben ezt a beszélgetést is a laptopunkon, és nem a Tisza partján sétálva ejtjük meg. Mit teszünk szerelmünkért? Mit adunk vissza neki kimeríthetetlen ajándékaiból? Természetszeretetünk még mindig elsősorban a romantika szemlélődésből kiinduló, a fenségest előtérbe helyező látásmódjából táplálkozik. A parasztok nem szeretik a természetet – erre a művelt fők jöttek rá a huszadik század elején, amikor kimentek közéjük természetszeretetet tanulni. Nagyanyám vázájában művirág volt a tisztaszobában, miközben egész életében virágoskertjét ápolta. A tárgyaink pedig béklyóba fognak. Az óra és a világítás elveszi a természet ritmusát, megfoszt az alkonyodástól – hogy valami őskori példával jöjjek. Nem tudom, hogyan tudunk áttörni rajtuk. Abban se vagyok teljesen biztos, hogy át kell törjünk. De előrefelé is félve nézek, és ez rettenetesen zavar. Nem védekezni szeretnék, hanem kitalálni dolgokat, új érzékenységeken munkálkodni. Szóval, jómagam is egy nagy gubancnak érzékelem ezt az egész természetkérdést, amin sétáimmal, hegyi túráimmal, sőt, hogy beemeljek valami tárgyiságot, biciklizéseimmel, sőt, vonatozásaimmal próbálok keresztülvágni. Egyik apró reményem az, hogy gyerekeink szótárában már pár éves kortól ott van a „baj van”, „világvége” kifejezés. És az ember alapvetően alkalmazkodó faj. 

Tanulni a természettől – mondtad fentebb. Felettébb érdekelne, te mit értesz ez alatt.

R. V.: Mi emberek mindig félvakok vagyunk. Az egyik vakfoltunk a nem romantikus értelemben vett természetre esik. A természetben és a természetből élünk. Egy pillanatig sem vagyunk meg nélküle: víz, levegő, táplálék, talaj. És a vakfoltos ember ezt egyszerűen nem tudatosítja. Csak vesz, vesz, elvesz a természettől és semmit sem ad neki. Ezt a viszonyt kellene megfordítani, és adni: figyelmet, gondoskodást, hálát, védelmet, tiszteletet. Ezt a szüntelen adást, adódást, felkínálást lehetne tanulni a természettől, valamelyest helyreállítani a viszonosságot. De az étteremben evő urbánus ember nem tudatosítja, hogy most ő épp a természetet eszi a betonrengetegben. A zentai piacon ez jobban kiderül, ezért is természetesebbek itt az emberek és figyelmesebbek a természettel, valamelyest. A napokban az udvaron ügyeltem az iskolában, ahol kegyetlenül és ok nélkül kivágták a kerítés túloldalán a hatalmas fákat, amelyek árnyékot adtak a focipályán játszó gyerekeknek. Ott sorakoznak a tönkjeik és égni fog a beton hamarosan. Az udvar túlsó végében azonban vannak még fák. Zentán nagyon sok fa van még mindig. És ahogy ott le-föl járkálok, egyszeriben tudatosítom, hogy de hisz fák között élünk, lakótársaink a fák, velünk vannak nappal és éjszaka. Szerbusztok. Együtt vagyunk. Veletek, furcsa és különleges lényekkel, mi a fura és különleges lények. Ezt az együttlétet kellene szeretni. Megtisztelni. Az ilyen szerető-tisztelő viszonyt Izlandon láttam tapasztaltam, ahol kegyetlen a természet az emberhez. Csodálkoztam, hogy a lávamezőn miért nem szabad felemelni és zsebre tenni a szebb lávaköveket, amelyekből milliónyi van? Azért, mert nem, az az övé. Ez a tisztelet, ami Izlandon mindenütt tapasztalható. És Svájcban is. Miért nem szabad a virágzó mezőn virágokat szedni? Abszurdnak tűnik, de ez úgymond a polgári nevelés része, hogy a polgárok megtanulják nem bántani a mezőt. És nem úgy viselkedni a természettel, mint az urak, akiknek mindent szabad. Ott az idős fákat nem kivágják, hanem, ha kell, megtámogatják. Itt a Népkertben csupán azért vágtak ki sok nagyobb, korosabb fát, nehogy nyáron vihar esetén esetleg valakire ráessen egy ága. Svájcban a legszebbek azok az erdők voltak, amelyekben a kidőlt fatörzseket otthagyják, tudva tudván, hogy milliónyi élőlénynek adnak otthont a korhadásukkal. Svájcban kialakították a „Wanderung-kultúrát”, az óvatos és környezetkímélő természetjárások szokását, és a természetjárókat gondosan fenntartott ösvények, utak, pallók segítik. Ott már tudják, hogy manapság már egy pataknak is segítség kell, nehogy elfulladjon. Itt Zentán szándékosan kiszárították az összes patakot. Itt sok helyütt nem engedik legeltetni az öreg pásztort, hanem lenyírják a füvet géppel. Ott közvetlenül a város szélén is legelnek a birkák, nem kell fűnyíró gép. Ezt a két országot ezért szerettem.

Annak én is örülök, hogy az ifjabb generációnál észrevehetők a természethez való megváltozott viszonyulás jelei, a lányomnál például, aki azért hagyta ott Budapestet és költözött Vajdaságba, majd Izlandra, mert természetközelben akar élni, mi több, ez az életében a legfontosabb. Én is emiatt hagytam oda Budapestet. Zentán nincs semmi különös: sár, por, Tisza, tönkretett ártéri erdők, tarlók és megművelt földek, kertek, méhészetek. De a megrontott természetet is lehet egyszerűen csak szeretni, összenézni vele.

Az embernek a hübrisze az, hogy elbizakodottságában elfeledkezik az ételadóról és életadóról. A buddhista meditációkban nagyon lényeges ennek a tudatosítása és a hála kultiválása. A belégzés-kilégzés sem más, mint hogy belőle és bele élek, jó, hogy van lélegzet, talaj a fenekem vagy a talpam alatt. Hálás vagyok érte. Az izlandiak azt tanulják a természettől, hogy tűrőnek, türelmesnek és alázatosnak kell lenni, ha most rossz, majd elmúlik. Nem szoktak pl. panaszkodni az időjárásra.

Apropó, időjárás. Ugye, mi vagyunk a kicsik, a kiszolgáltatottak, akik függünk?

T. D.: Hogy lehet kultúrája a természethez való viszonyulásnak, és hogy ez a kultúra a védelmezést, egy helyesebb viszony megtalálását eredményezheti, abban én sem kételkedek. Egyik kérdés, hogy ez mennyire kivételes, mire elég, mennyire későn érkezik. Ami számomra igazán fontos, hogy miből fakad ez a viszony, miből meríti erejét, érvényességét. Ki kell mondanom: én tényleg érteni is szeretném a természetet. Miért csak az emberi alkotásokat kell megtanulnunk értelmezni, miközben az egész világ elér minket, sőt beszél hozzánk? Legalábbis tudunk erre a beszédre utaltan létezni. Csodálatos, ahogy írod fentebb, hogy észrevetted egyszer magad körül társainkat a létezésben, a fákat. Rég ebből a pillantásból élek. Ennél csak az vadabb, amikor egy fa lombjába egyszer csak emberi arcot látsz bele. Egy ideje ez a vad nézés érdekel. Meglátni a fák, a bokrok, a levegő, a felhők, az ég, de a kövek, az állatok tetteit is. Amit tanulni kell, Nemes Nagy Ágnes szerint is. Csak épp előtte észre kell venni őket. Honnan látszanak ők? Az biztos, hogy kell ehhez valami pre- vagy poszthumán érzékenység, ami többek között az igazi nagy festők sajátja, egy Cézanneé, egy Kleeé, egy Francis Baconé. Miért nem tisztelik az emberek a természetet? Mert nem érzékelik szépségét, nagyságát, erejét. Elnyomott lett a természet, perifériára szorult. Pedig, ahogy te is mondod, mindenütt ott van. Én azt az emberi életet, ami nem tudja kitárni magát az égbolt őrjöngő kékségének, amely nem tud belenézni egy fa koronájának a lobogásába, szegénynek gondolom. Ahogy az is szegényesség, ha nem veszed észre egy köröző sas látványában a madarat uraló figyelem és éhség öntörvényű kegyetlenségét. Mindig mélyen meghajtom előttük a fejem, ha találkozom velük. Szerencsére, hosszú bicikliútjaimon egyre gyakrabban láthatom őket. Néha azt érzem, az összes körmönfont filozófiai traktátusnál többet mondanak el a létezés erejéről és mélységéről. Miközben nyilvánvaló, nem hasonlítunk hozzájuk, nem hozzánk tartoznak. Lehet, látni se szabadna őket, így lehetne még megmenteni vadállatokat, ahogy az antropológusoknak se lett volna szabad kutatniuk az Amazonas bennszülöttjeit, mert azáltal számolták fel sajátos kultúrájukat. Úgy gondolom, a létezés töréseit nem lehet összefésülni. És igen, mondjuk ki, törések vannak a természetben, saját létezésünkben is, de ember és állat, ember és növény között is. Sokszor mások az érdekeink. De hogy mik ezek a törések, milyen mélyek, hogy mennyire érvényesek, a természet pontos megfigyeléséből tanulhatjuk meg. 

Az időjárásra én se szoktam panaszkodni. Hogy is lehet panaszkodni arra, ami túlnyúlik arasznyi létezésünk értelmén. Panaszkodni az égre, egy csillagködre. Ennyiben valóban kicsik vagyunk, s kiszolgáltatottak is. Csak éppen úgy teszünk, mintha nem kéne semmit szolgálnunk és gondoznunk. Mintha minden csak úgy járna nekünk. Na most lehet a bőrünk árán tanuljuk meg azt, hogy mennyire nincs így.

R. V.: Egy darabig hallgattam. Nem zenét, nem is madarak csicsergését, hanem a bennem zajló morajlást. Depresszióba estem, és eközben nem volt közöm a természethez, a közeledő tavasz sem hatott meg. Fájdalmas és gonosz morajlás ment legbelül; a tanári munkámat el tudtam végezni, de amint egyedül maradtam, leestem, mert ez a depresszió: leesés, elesés. Olvasni sem bírtam, egyedül brit és skandináv metafizikai krimiket bírtam nézni a Gonoszról, mely nem is volt olyan banális. Azt akarom ezzel mondani, hogy a depresszivitás, az érzelmi világunk elsivárosodása vagy fájdalmassá válása, a depriválódás elszakítja az embert a természettől, egocentrikussá teszi, hisz befelé ravitál, a saját szorongásaiban örvénylik. Nem tudok nem gondolni arra, hogy a ma emberét az érzelmi világa – mely igen gyakran és nagyon sokaknál depressziós és deprivált – szakítja el a természettől, ez szüli meg azt a Gonoszt is, ami a természetet nyüvi. A mai sétám már nyitottabban telt el, és meg kellett állapítanom, hogy a tavaszcsoda (ez mindig csoda) alatt ott van a gonoszság ezernyi nyoma pillepalackok, szemét, hulladék, flaskák és rongyok formájában, mégpedig végig a Tisza-parton. Ezt most mitikusan-metaforikusan nevezem Gonosznak, nem a szemetelő népet gondolom annak, de a depresszivitásom gyümölcse a működő Gonoszra való ráébredés volt — a saját gonoszságomat is beleértve. Ezek a nem rossz, nem túl jó krimik, amelyeket sorozatban gyártanak, erősebben és markánsabban mutatnak rá erre a jelenségre, mint az elég lagymatag kortárs szépirodalom.

És ahogy írod, azt a tiszta kegyetlenséget, amelyet egy sas szimbolizálhat, és ami valóban a természetben tisztán jelen van, azt tudatosítani kell és valamiképp fejet hajtani előtte, mert csak ezáltal tapinthatjuk ki magunkban a mi nem tiszta és kártékony gonoszságunkat, ami a természettel szemben is megnyilvánul. És az ember, ha tudatosítja az ilyen érzelmeit is, akkor ember létére képes lehet arra, hogy elbúcsúztassa, hogy válaszoljon az antik filozófia kérdésére, hogy hogyan tudunk jobban élni, mi és milyen a jó élet. Tudattal rendelkező élőlényekként éppen kötelességünk az efféle számadás, mert a tudat automatikusan magával vonja a kártékonyságot és az ártányságot is. Amennyiben itt van a tudatunk, még álmunkban is, feladatunk a kételkedés és saját magunk kétségbe vonása. És a saját magunk állandó javítása is, ami mindig lehetséges. Plusz még a rendszerkritika is óhatatlanul szükséges, mert ami a természettel ma történik mindenütt, az a kapitalizmus hozománya, egyfajta negatív profitja. Piciny példa: azért kaptam a napokban műanyag villát a gyrososnál, mert így tudja jobban eladni a termékét, és ehhez képest a műanyag villák környezetkárosító jellege az eladónak bagatell, nem foglalkozik vele. A kapitalizmust egyszerűen nem foglalkoztatja a természet sorsa, mert ez nem tartozik bele a rendszerébe. Legföljebb drága bioproduktumokat állít elő, aminek a profitjából újabb környezetszennyező üzemet fog felépíteni. Még az ártalomcsökkentésig sem mehet el, mert ezt nem engedi a rendszer. A kapitalizmus kitermelte az összemberi egocentrizmust, mi több egoizmust is. A „természethez való viszonyulás kultúráját” is a rendszer szabályozza. A turizmusipar például már az izlandi természetet is veszélyezteti. A rendszer miatt olvadnak el a gleccserek – láttam olvadó gleccsert –, és emiatt változik meg s kerül katasztrofális állapotba a természeti-emberi világ, világos, hogy a kettő között nincs harmónia. Amennyiben Teremtésnek mondjuk a természetet, még rigorózusabb következtetésekig juthatunk el, amelyben megjelenik a Gonosz árnyéka. Mondhatod, értelmezések, értelmezések – azonban a műanyag villa és a Tisza-parti szemétözön, az tény, akárcsak a februári tavaszodás.
Amit mi a mi szakmánkban tehetünk, az az emberi tudattal és érzelemvilággal való tüzetes foglalkozás. Az érzelemvilág nem érzelmes világ, hanem az emberben mélyen zajló lét vetülete. Mint említettem, ez az érzelmi világ nem csak bennem hajlamos a depresszióra, a szorongás-maródásra, a negativizmusba-zuhanásra. A stressz, ami a rendszerrel vele jár, belehajszol ebbe. És akkor elvesződik a természetközeliség, az együttérzés, a jóravalóság. Annyit bizonyosan tudhatunk, hogy a természetben nem létezik Rossz. Az bennünk létezik. Azt hiszem, az ember, mint mondtad, manapság valóban pre- és poszthumán állapotban van egyszerre. Éppen ezért egyre jobban foglalkoztat annak az újragondolása és újrafogalmazása, hogy mi az, hogy „emberi”, „humán”. Nem a halakkal meg a sasokkal van baj (azon kívül, hogy kivesznek). Javaslom, legyen a következő levélbeszélgetésünk témája ez.

Tamás Dénes