1.
Beke Albert irodalomtörténész olykor nagyvonalúan kezeli a filológiai tényeket és nyilvánít véleményt irodalmi kérdésekben. Azok közé tartozik, akik tépázni próbálják a Nyugat folyóirat nem fakuló nimbuszát, alighanem világnézeti alapállásból, semmint esztétikai meggyőződésből. Az az állítása ugyan, hogy voltak jeles írók, akik elkerülték a Nyugatot, megállja a helyét, de Beke közéjük sorolja Harsányi Zsoltot, Herczeg Ferencet, Márai Sándort, Molináry Gizellát, Surányi Miklóst és Zilahy Lajost is.[1] Ez akkor is tévedés, ha csupán egy-két közlemény jelent meg tőlük. Kivéve Zilahy Lajost, aki ugyan nem mondható a Nyugat törzstagjának, ám a folyóirat tizenöt írást közölt tőle: két verset, kritikákat és egy színművet! Az első verset 1915-ben, az utolsót 1943-ban, ha a Magyar Csillagot a Nyugat szerves folytatásának tekintjük. Műveivel, főleg színdarabjaival, pedig csaknem ötven recenzió foglalkozott. Ebből több mint húszat Schöpflin Aladár, a folyóirat „ügyeletes” színikritikusa írt.
A két vers közül az első (Életem) 1915-ben jelent meg, amikor Zilahynak még nem volt kötete.[2] Simán gördülő, hármas belső szerkezetű vers, amelynek azonban nem meggyőző az élményi háttere, így egy kissé szenvelgőnek tűnik fel, a költő engedte, hogy a századfordulón divatos spleen benyomuljon a költeménybe:
(…)
Csak ülök, ülök, várok és
Szivem kelyhében, mint a borszesz
Kék lánggal ég a szenvedés.
Ez a vers szerves folytatása a diákkorában írt halálvággyal telített Finale c. versének, amely első nyomtatásban megjelent írása. Zilahy mindkettőt felvette kötetébe. A második vers (A gondolat köszöntése) jóval később, 1923-ban keletkezett, s több szempontból is figyelemre méltó, különösen annak ismeretében, hogy Zilahy Osvát Ernőnek ajánlotta, s az Osvát-számban jelent meg. Ez a folyóirat és az író élő kapcsolatára utal. Kérték tőle vagy maga ajánlkozott? Mindenesetre tudnia kellett a készülődésről! Maradandó értéke, hogy a Halálos tavasz, a Szépapám szerelme és a színházi komédiák által immár országos ismeretségre szert tett, népszerű írónak az alkotói dilemmáját foglalja versbe rossz lelkiismerettel. E költemény belső vívódása az életmű ismeretében még aktuálisabb, hiszen az író több értékes munkája mellett sokszor a színházi piacra dolgozott.
A gondolat köszöntése
Osvát Ernőnek ajánlom
Hová a száraz, bús kenyérért bújtam
Redakciókban, lármás, szűk odúkban
Lomos, garázda asztalok felett,
Miken a perc lidérce reszketett,
Ó hányszor cseppent szívemből a vér
A le nem írott tiszta szavakért,
Amik kínlódva tüzesedtek bennem
És amiket csak kezemre leheltem,
Kezemre, amely fogta azt a tollat,
Amiért a költők mindig meglakolnak!
Míg déli árján dörgött lent az utca
Ó hányszor írtam így szívemre bukva, –
mert rohanunk mi végzetes rohammal,
A szél szívünkbe és arcunkba vagdal, –
Süvöltő, tarka zászlókat emelve
Rohanunk árkon át és rohanunk hegyre
S míg napok, évek is velünk rohannak
Mi néha oldalt nézve s integetve
Köszönünk egy-egy tiszta gondolatnak![3]
Zilahy ezután mindössze egy pár verset írt: Herczeg Ferencet köszöntötte munkásságának negyvenedik évfordulóján, megverselte lebombázott villája kertjét, a békét köszöntötte 1945-ben, Illyés Gyulát üdvözölte 60. születésnapja alkalmával stb. Tehetségének belső iránytűje eleve a próza- és a színműirodalom felé mutatott. A Nyugat közölte A házasságszédelgő c. egyfelvonásos komédiáját is, ami némileg meglepetés, hiszen a darab egy-két újabb keletű szituáció és poén ellenére voltaképpen népszínmű-utánzat, erőtlen befejezéssel.[4] Más kérdés, hogy a színházak nagy sikerrel játszották, a Nemzetiben a főbb szerepeket Bajor Gizi, Márkus Emília, Rákosi Szidi stb. alakította.
2.
A teátrum világa iránti ébredt korai elkötelezettségét színházi cikkei bizonyítják, amelyekből néhány a Nyugatba is jutott. Színműíró lévén, kritikára természetesen nem vállalkozott, ez etikailag visszatetsző lett volna. Pedig bevett gyakorlat volt a Nyugatban, hogy azonos műfajban dolgozó írók egymást műveit recenzálták, rendszerint szubjektív hangnemben méltatták. Zilahynak ebben a tárgykörben első cikke Újj Kálmán elparentálása volt. „A színészdinasztiából származó Újj Kálmán tizennyolc évig játszott vidéki városokban, Kassán, Sopronban, Aradon, Temesváron. (…) Két esztendővel ezelőtt végre felkerült Pestre. És ettől kezdve útja felfelé vitt, legutoljára már Molnár Ferenc egyik darabjának főszerepét játszotta a Magyar Színházban. Egyike volt a legszebben beszélő színészeinknek. (…) Legszebb sikerének napjaiban, művészi sorsa zenitjén egy vasárnap délután egyetlen sóhajtással lehanyatlott a magyar színpadról. Élt harmincnyolc évet.”[5]
Dramaturgiai jellemrajznak számít a Jászai Mari és Márkus Emília c. írás. 1922-ben. „E két pálya és mindaz, ami e két pálya körül van, a magyar színjátszás fénykorát jelenti.” Lehetnek majd tökéletes kinematográfiai eszközök, – vélekedik az író – amelyek segítségével akár 1997-ben is láthatók lesznek Jászai Mari alakításai, de a gépi másolat nem képes megmutatni az eleven embert. A nagy színésznő művészetének karakteréből fakadó lényegét így határozza meg: „Jászai Mari a megdöbbentő, komor fenség arca, a koturnusokban járó heroina, az emberi eszmény földöntúlisága, akinek színészi erejét, hangja zengését – ha ez egyáltalán lehetséges lenne – Vörösmarty hősi hexameterjeihez szeretném hasonlítani. Ő a magyar színpad legklasszikusabb asszonya, aki formáiban változó, de művészi lényében ugyanaz Szophoklésztól kezdve Shakespeare-en, Katonán és Vörösmartyn keresztül egészen a legmodernebb Szomory Dezsőig. Ő a pátosz. Nem a kulisszahasogatás pátosza, hanem a lélekkel és vérrel telített pátosz, a földi élet megszépült hangja, e hangnak magas és tiszta regiszterekbe való emelkedése, amely bármily messziről jön, mégis az asszonyi szív eleven rostjain szűrődik át. E pátosz maga az élet, mert hiszen «a legközönségesebb élet néha olyan patetikus, hogy megáll tőle a szívverésünk.”
Vele ellentétben Márkus Emíliát így látta: „Jászai mellett egészen külön jelenség a magyar színpadon Márkus Emília. Ha lárvákat kellene szétosztani köztük és Jászaié a tragikus királynők fenséges, komor és megdöbbentő lárvája lenne, Márkus Emilia az új kor asszonyának, a modern nagyvilági asszonynak ideges lárváját kapná. Vonagló lárva! Az az arc, melyet a francia naturalista drámaírók, Augier, Dumas fils és Sardou rajzoltak, az a gonosz, gyönyörű asszonyi arc, amelyen szenvedések és szenvedélyek paroxizmusában kígyózik a szemöldök, görbül boszorkány vonalakba az ajak, bűvöl a tekintet, az az arc, amelynek viselőjéért meg kell halni, vagy sikoltva mutatni rá: «Tue la!» (…) Márkus Emiliánál a színpadon szerelmet vallani, hízelegni és haldokolni senki sem tud jobban.”[6] Illőnek érezte Hegyesi Mariról is a megemlékezést. „A legszebb asszony volt” – írja többek között. „Arcára emlékezve a Duse arca jut eszembe és mindez nem csupa fantázia, hiszen testvére volt Dúsénak, olasz volt és Páduában született hatvanhárom esztendővel ezelőtt. (…) A Hegyesi Mari színészi lénye tele volt árnyékos szépséggel, sötét, bársonyos melegséggel és mindig és mindenütt az egyszerűség monumentalitásával.” [7]
Foglalkoztatta a színházművészet története, elmélete is, ezért vállalkozott Pataki József A magyar színészet története c. könyvének ismertetésére. Megtudjuk, hogy Pataki három részre osztotta feladatát. Az első részben az országos magyar színészet történetével foglalkozik, melyet 1837-ig, a Nemzeti Színház megnyitásáig tárgyal. Ez a kor az úttörőké. (…) A második rész a Nemzeti Színház történelmét tárgyalja. A harmadik rész a magyar vidéki színészet történetét ismerteti. Véleményét így összegzi: „Munkája mint kézikönyv is hézagpótló, mégis – anélkül, hogy lélekkel, szeretettel, sok munkával és odaadással írott munkájának értékét csökkenteni akarnám – az az érzésem, hogy a magyar kultúrhistóriának ez a része még mindig megoldatlan írói feladat. Ez különben nem csupán a magyar drámajátszás, hanem a magyar drámaírás történetére is vonatkozik.”[8]
A folyóirat 1928-ban a magyar drámaírás válságának okait feszegette. Véleményt nyilvánított e kérdésben többek között Rákosi Jenő, Babits Mihály, Barta Lajos, Füst Milán, Hevessy Iván, Márkus László stb. Zilahy is kifejtette álláspontját. Tagadja, hogy a drámai műfajt formai oldalról meg lehet újítani, hiába kísérlteznek egyesek vele, például a világhírű Piscator is. „Az élet iránya az utolsó két évtizedben hatalmas fordulatot vett. Az élet új irányát kell tehát figyelemmel kísérnem, hogy megtaláljam az új dráma irányát. A kettő elválaszthatatlan. És mi az élet új iránya? Nyilvánvaló, hogy az individualizmus helyébe a kollektivizmus lépett. (…) Annyi bizonyos, hogy ma már mindenütt az egész emberiséget átfogó gondolatok ideje következett el és hogy egyebet ne mondjak, a legszűkebb szülőföldemből felsajdult magyar faji problémámat sem tudom megoldani az emberiség nagy és általános kérdéseinek figyelembevétele nélkül. (…) Ami természetesen nem azt jelenti, hogy ezután csak politikai, vagy társadalomtudományi tételek szerepelnek majd a drámában és száműzve lesz belőle a szerelem.” Új irányba indulónak tartja Shaw Johanná-ját és Jules Romains Diktátor-át. Véleményét interjúban is megismétlte. [9]
Kádár Endre kihullott az emlékezetből, jóllehet Balalajka c. regénye 1918-ban eseménynek számított. A Balalajka férfihőse orosz forradalmár, asszonyhőse pedig vérbeli francia nő. Zilahy éppen ezért nem tartja véletlennek az orosz és a francia klasszikusok hatását, amiről elsősorban a kissé erőltetett lélekábrázolás árulkodik. A regény nehezen indul, de aztán írót és olvasót egyaránt felmelegít az elbeszélés tiszta tüze. „Amilyen különállásnak számított regénye az új magyar prózában, ugyanolyan egyéni utat jelez háromfelvonásos színműve, A szerelem elmegy az új magyar drámában.” Mégpedig azért, mert Kádár nem törődik a pénztári kasszával, a színházat ugyanis költészet dobogójának tartja és nem a tömegek szórakozóhelyének, mint az új magyar színműírók.
Mi történik ebben a drámában három felvonáson keresztül? Az asszony megcsalja a férjét. Lábát egyszer maga alá húzta a fotelben, pedig máskor nem szokott ilyen illetlenséget elkövetni. És egyszer cigarettára gyújtott. Ez a csalás materiális tartalma. Szinte vakmerőség házasságtörési drámát építeni ezekre a drámailag lényegtelennek látszó motívumokra, ha nem éreznénk az író szándékát, hogy e cigarettafüst fátyolán keresztül az asszonyi lélek fájdalmas, érzékeny gyöngyház fényét mutatja. Valóban ebben a drámában semmi egyéb nem történik, mint ’a szerelem elmegy’. (…) Igaz, hogy Kádár Endre legfinomabb művészi eszközeinek, a megírás verdeső drámaiságának sem sikerülhet megváltoztatnia azt a tényt, hogy ez a téma így eseménytelenül inkább epika, mint dráma, de Kádár Endre első darabjának irodalmi jelentőségét nem is ebből a szempontból kell mérlegelni.[10]
3.
Prózai művekről élménybeszámolókat írt lírai hangnemben, nem kritikát, recenziót. Elsőnek Krúdy Gyula N.N. c. regényét méltatta. Krúdy művészi eszközeiről szólva nem mondott újdonságot, hiszen az már közhelyszámba ment, hogy Krúdy nem mesemondó, regényeinek alig van cselekménye, de van egy belső, „barna” gordonka hangja, amely a szívnek, a léleknek szól. Nem lehet besorolni sem a naturalizmus, sem a romantika skatulyájába: amit ő művel, az a prózában élő líra. Az N.N.—Zilahy megfogalmazásában – a férfiszív nosztalgiája a gyerek- és az ifjúkor, valamint a nyírségi táj iránt. „Nem tudom, vajon szimbólumnak szánta-e Krúdy ezt a regényét? Nem tudom, szabad-e belemagyaráznom azt a szimbólumot, amelyet lehetetlen nem éreznem: a földjétől elszakadt, fáradt és tönkrement kurta nemest visszarántja a föld, a nyírségi táj, mint iszonyú mágnes. Visszarántja, de vágyai nem a kúriák romjaira hullnak, hanem oda, ahol a mágnes ereje élet és egészség: a tanyaházba. Ezen a vonalon Krúdy Gyula új regénye már olyan mélyen bontja fel a magyarság problémáját, mint Justh Zsigmond. És hangjában Krúdy talán még sohasem volt ilyen színeiben tiszta, mint ebben a regényében. (…) Szeretném azt mondani, hogy Krúdy könyvei között a ’Napraforgó’-t szeretem a legjobban és szeretném azt mondani, hogy az ’N. N’- regényke egy szerelemgyermekről – több, szebb, súlyosabb, fájdalmasabban magyar, mint a Napraforgó.”[11]
A méltatáshoz kívánkozik, hogy Zilahy első regényének (Halálos tavasz) sem a cselekmény a fő erőssége. Érdekes, hogy Tóth Árpád csaknem ugyanazokkal a szavakkal jellemzi a regényt, mint ő Krúdyét: „Első személyben írt regény, a lírai próza egyéb sajátosságaival együtt, több muzsikával, mint határozott körvonallal.”[12] Justh Zsigmond említése viszont Zilahynak az író-elődhez való kivételes vonzódásáról árulkodik. Filmvállalkozó korában meg akarta filmesíteni Fuimus c. regényét. A forgatókönyvet elkészítette, de filmre vinni már nem tudta.[13]
Legközelebb Majthényi György Majális c. regényét szemlézte, amely már bíráló mozzanatokat is tartalmaz. Az írónak valamikor szép számú olvasótábora volt, de mára szinte ismeretlen az irodalmi tudatban. A regény egy asszony életét kíséri húsz éven át. A módszer a Flaubert-é, az iskola a naturalistáké, bár szándéka szerint romantikus – állapítja meg Zilahy. A jómódú leányt az apja rákényszeríti, hogy férjhez menjen a szorgalmas, tisztességes kereskedőhöz, aki közömbös számára. Gyermekeket szül és gyermekeket nevel. Magda asszony élete vég nélküli unalom. A közöny, amit férje iránt érez, lassanként gyűlöletté válik. „Majthényi érezte, hogy ilyen húsz esztendő még nem regény. (…) A húsz esztendeig kanyargó élet folyójába bedobott egy rózsát. Ezt a rózsát viszik és ringatják a habok. Ez a rózsa: egy régi majális emléke, az első gyerekszerelem édes-bús fájdalma. (…) A folyóba dobott rózsa azonban – csináltvirág. Nem az élet fájó nedveitől dús, nem az asszonyi szerelem bódító illatától terhes. Az az érzésem, hogy Majthényi, aki az élet nem ájuló, nem fulladó szívű, de komoly és meghatott figyelője, tisztábban oldotta volna meg feladatát, ha jobban bízik önmagában és nem folyamodik a színfalak mögötti zenéhez.” Bíráló szavait utolsó mondataival tompítja: „De remélem, hogy azt a bizalmat, amit megtagadott önmagától, meg fogja kapni olvasóitól. Előadásának széles, nyugodt gesztusa van. Nyelve, ahol felül akarja múlni saját erejét, néhol megbotlik, (’az élet felsrófoltsága’) a nyugodt részeknél azonban tiszta, világos, nem ízes és nem zamatos, nem színekben tündöklő, de erős, kifejező, kiforrott nyelv: rozsdátlan, tiszta szerszáma a regényírásnak.” [14]
Az életfolyóba dobott rózsa szemléletes kifejezése a könnyebb regényírói megoldásnak, amellyel olykor Zilahy is élt, jóllehet lektűrírónak bélyegezni – mint ahogy ezt 1945 után néhányan megtették – nem indokolt.
A Móricz Zsigmondot köszöntő számban Zilahy a Kerek Ferkó (1913) kapcsán rótta le tiszteletét a magyar próza nagymestere előtt. Noha személyesen nem láthatta Arany Jánost – a belső empátia folytán – Móricz Zsigmondot mégis hozzá hasonlítja. Nem láthatta Kerek Ferkót sem, hiszen fiktív alak, de katonakorában Halason, a háború végén, a kávéházban az ottani magyar élet atmoszférájának tipikus alakjaiban, az alakok mentalitásában a Kerek Ferkó regénye kelt életre benne, szinte érzéki módon: „Olyan szél kerekedik ebben a regényben, mint a pusztán, amely szétbontja a szénakazlat!” Felsőfokon dicséri, Móricz ábrázolóművészetét, ahogy például leírja Kerek Ferkó táncát: „A magyar táncnak ebben a leírásában a művészi meglátáson túl van valami, ami szívdobogtatóvá teszi a képet. A tánc ritmusán túl egy másik ritmusnak megérzése, amely a magyar élet csodálatos, titokzatos ritmusa. Döng a talaj alattunk, akár Kerek Ferkó, akár Túri Dani, akár Báthory Gábor lépked rajta. A belső erő szinte szétveti a mellkasukat és a vérük sűrűn, fekete-bíborosan ég a halántékukban.” Kevesen fogalmazták meg ilyen érzékletesen Móricz-művészetének legfőbb értékét! Idézi a regényből piaci háttérrel a hajnal leírását, amely valósággal elbűvöli. „Szeretném megkérdezni most Móricz Zsigmondot, hogy élt-e valaha Szalontán, mert aki szalontai ember kezébe kerül ez az írás, tegyen hitet mellettem, hogy nincs olyan kép, vagy fotográfia, amely tökéletesebben visszaadná, legkisebb részleteiben is a szalontai hajnalt, a szalontai piacot, a szalontai artézi kutat.” Miután szétbontotta a regény szerkezetét, és megnézte jobbról-balról a figuráit, úgy érezte magát, mint Kerek Ferkó, aki belenézett és beleveszett a csillagos magyar égbe…[15]
Zilahy Lajos és Móricz Zsigmond irodalomszemlélete, tematikai világa – egy-két falusi tárgyú színdarabjuk hasonlósága ellenére – távol esett egymástól. Ennek ellenére jó barátok voltak, amit nem lenne nehéz dokumentálni, de az egy másik írás feladata. Ezúttal csak apjáról szólva Móricz Virágot hívjuk tanúnak: „Zilahy, mint a Magyarország főszerkesztője, az utolsó munkaadója volt. Szerette is, hiszen Zilahy derék ember volt, amellett bájos, szeretnivaló, elég jó író, és az élethez is értett. Megérdemelte azt a szomorú levelet, amelyben elsajnálja a tétova középosztályt, mely nem tudja, se eddig, se az új helyzetben, mit csináljon.” [16]
4.
A Nyugat 1933-ban konferenciát rendezett A mai Amerika címmel. A referátumot Zilahy tartotta, aki ekkorra már háromszor járta meg Amerikát. Hosszadalmas szövege – maga is elismeri – deprimáló gondolatokon nyugszik mind Amerika, mind az egész emberiség jövőjét illetően. A történelmi visszapillantást azért tartja szükségesnek, mert szerinte a modern Amerika társadalmi berendezkedését a múlt, főképpen az Észak-Dél ellentét, tehát a polgárháború nagymértékben determinálta. A republikánus és a demokrata párt nem európai értelemben vett pártalakulatok, programjuk alig különbözik, regnálásukat nem a szocialista meg a kommunista párt veszélyezteti, hanem a szervezett alvilág, mely a prohibíciós törvényt (szeszetilalom) kihasználva milliók életére tör. Nagy Endre egyoldalúnak véli Zilahy borongós helyzetképét, figyelmeztet rá, hogy hatalmas építkezések folynak Amerikában, a tudomány legkiválóbb elméi is ott működnek, nem hiszi, hogy valaha is bekövetkeznék a gengszteruralom. Lengyel Menyhért is nagy erkölcsi energiákat sejt az amerikai népben, ami lehetővé teszi a megtisztulást. Móricz Zsigmond mintegy önmagának teszi fel a kérdést: valóban kialakulóban van egy gengszterpárt?[17]
A referátumhoz a következő számban Braun Róbert szólt hozzá. Voltaképpen Zilahy minden állítását cáfolja, kivéve a kriminológiai helyzet romlását, ami azonban nem nyújt alapot politikai következtetésekhez. Az USA kultúrája nem új, hanem egy régi kultúrának az átültetése. Hogy Csikágóban 200.000 géppuskával fölfegyverzett gengszter volna, ami a felnőtt férfi lakosságnak kb. 25 százalékát jelenti, az nonszensz. Az Egyesült Államok területén soha nem élt 12 millió indián. Nem helytálló az sem, amit Zilahy Lajos az északi és déli államok közti különbségről mond. Amerikában persze most nagy és komoly bajok vannak: Amerika technikai tekintetben a világ legfejlettebb országa, de szociális intézmények dolgában – persze csak relatíve – igen elmaradt ország. A 15 millió munkanélküli egyelőre megoldhatatlan problémának látszik. De az amerikai népben van erő ahhoz, hogy tovább lépjen ezen a válságos helyzeten. [18]
A Nyugatnak ez a száma eljutott Amerikába, Steiner Árpádhoz, aki tudós ember, a Hunter College tanára volt.[19] Levelére Zilahy Lajos válaszolt. Elismeri, hogy sokan vitába szálltak vele. Nem akar pápa lenni, de írói joga, hogy benyomásait azon a hőfokon hozza nyilvánosságra, ahogy benne megfogant. Válaszol Steiner tanár úrnak arra a vádjára, hogy nem ismeri az amerikai irodalmat. Bizonygatja, igenis vannak ismeretei az amerikai egyetemekről, könyvtárakról és többek között a new-yorki operáról is. De Los Angelesnek másfélmillió lakosa van, a világnak talán leggazdagabb, mindenesetre legmodernebb városa, az arany és olaj székhelye, Kalifornia szíve, és egyetlen színháza sincs. Le a kalappal az amerikai pedagógia előtt, de az amerikai népet a film neveli. Visszautasítja, hogy ponyvaregények hatása alatt szemlélné Amerikát, de meggyőződése, hogy a honalapítók nem ilyen Amerikáról álmodtak. Ami az alvilág kérdését illeti, egy amerikai szerző tanulmánya szolgáltatta hozzá az adatokat. Summázata: az európai ember elvesztette az Amerikáról táplált illúzióját. Ez bizonyára az ő saját illúzióvesztése volt! [20]
5.
A Nyugat 1934-ben ankétot indított Mit tegyen az író a háborúval szemben címmel. [21] Az első közlés Babits Mihály, Kosztolányi Dezső és Zilahy véleményét tolmácsolja. Babits pacifistaként iszonyodik a háborútól, ezt már kifejtette az első világháború idején, (a háború az élet eszméjétől idegen, ősemberi dolog) s ezúttal is egy igazi humanista békevágya csendül ki szavaiból. Kosztolányi meglepő módon fölényesen bizonygatja a háború szükségességét, (mert az az ember ösztöneiből ered), holott máskor hitet tett a béke mellett.[22] Zilahy azzal érvelt, hogy ha a mai író igényt tart arra, hogy az emberiség gondolkodó részének tekintsék, szembe kell szállnia azzal a rendkívül gyanús forrásból eredő megállapítással, hogy a háború szükséges rossz, elkerülhetetlen természeti jelenség, az emberi túlszaporodás meggátlására. „Nem igaz, hogy a művelésre alkalmas földterületek és a rendelkezésünkre álló és egyre fejlődő gépek ne volnának képesek igen magas színvonalon álló életet biztosítani a mainál sokkal nagyobb mértékű népességnek.”[23]
X X X
Mint látható, Zilahy – egy-két kivételtől eltekintve – nem periférikus, hanem jelentős témákról cikkezett a Nyugatban, amelyekre minden bizonnyal felkérték. Írásainak többsége ma is érdekes, mert – mutatis mutandis – aktuális mozzanatokat is tartalmaz. Hogy miért szakadt meg ez a munkakapcsolat, arra talán az a felelet, hogy a Két fogoly c. regénye (1927) után a magyar irodalom egyik leolvasottabb írója lett, másrészt lekötötték színházi feladatai, sőt, mivel világirodalmi terepre lépett, nemzetközi szereplései, később főszerkesztői munkája, filmes vállalkozásai. De irodalmi munkásságát a Nyugat végig kísérte.
[1] Beke Albert: Miért nem népszerű Nagy Lajos? In.: Emlékezés a tegnapelőttre; Mikes International, Hága, 2009. 223
[2] Életem, Nyugat, 1915. II. 1205. (A továbbiakban Ny.)
[3] A gondolat köszöntése, Ny. 1923. I. 830.
[4] A házasságszédelgő, Ny. 1926. I. 786-798.
[5] Újj Kálmán. Ny. 1921. II. 1850.
[6] Jászai Mari és Márkus Emilia. Ny. 1922. 208-209.
[7] Hegyesi Mari, Ny. 1925. IIí. 603-604.
[8] Pataki József: A magyar színészet története, Ny. 1922. 1178.
[9] A magyar drámaírás válsága, Ny. 1928. I. 272-274.
[10] Kádár Endre, Ny. 1922. 624-625.
[11] Krúdy Gyula. N.N. Ny. 1922. 363-364.
[12] Tóth Árpád: Az Est, 1922. ápr. 6.
[13] Fuimus. Szerző Justh Zsigmond. Átdolgozta Zilahy Lajos és dr. Beszedits István. Szereplők és törzskar tárgyalás alatt. Karcsai Kulcsár István: Zilahy Lajos szerepe a magyar film törtélnetében. . In.: Filmtudományi Szemle, 1976. 28-29.
[14] Majthényi György: Majális. Ny. 1922. 493.
[15] Kerek Ferkó, Ny. 1924. I. 259-260.
[16] Móricz Virág: Tíz év. II. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp. 1981. 414.
[17] A mai Amerika, Ny. 1933. I. 156-162.
[18] Braun Róbert: A mai Amerika, Ny. 1933. II. 247-250.
[19] Steiner Árpád: A mai Amerika, Ny. 1933. II. 244-246.
[20] II. Zilahy Lajos: A mai Amerika, Ny. II. 247-250.
[21] Mit tegyen az író a háborúval szemben? 1934. II. 559-560. Az ankét több számban folytatódott,
[22] Idézi Bakó Endre: Háborús anthológiák. In.: Művek, mesterek, kapcsolatok. Debrecen, 2022. 194.
[23] Álláspontját üdvözölte Fejtő Ferenc is: ”Zilahy Lajos felteszi e kérdést és meg is felel rá becsületesen.” Három magyar író és a háború. Szocializmus, 1935. 31-32.
