avagy az emlékezés konstruktív és dekonstruktív szerepe az írás folyamatában Karácsonyi Zsolt: Belső tízezer című regényében
„Az igazat mondd, ne csak a valódit” – írta József Attila Thomas Mann üdvözlése c. versében 1937-ben: vagyis – ne csak a felszínes tényeket mondd, hanem lásd meg a megigazult lényeget is, mert ez az igazság adja meg a dolgok értelmét; a dolgok csak a szellemiségük megértésével együtt létjogosultak, és az, akinek ebben hatalmas szerepe van, nem más, mint az alkotó, az író.
Karácsonyi Zsolt Belső tízezer című regényének alcíme Igaz történet, amelyet úgymond megerősít a regény választott mottója: „Hatalmas, végtelenül tágas/ és magas üreget láttunk,/ amelyben egy tízezer lakosú/ város bízvást elfért volna.” (Lukianosz: Igaz történet)
A híres görög szatíraíró, Lukianosz messze megelőzte a korát komikus, kiparodizált szókratészi párbeszédeivel, azzal az új stílussal, amellyel szkeptikusként a babonáknak, a természetfeletti erőkbe vetett hitnek hátat fordított, megalkotva a mai sci-fi vagy fantasy műfaj elődjét: a gyíkemberek, a csillám pónik és más „fantasy-land” szereplők világát.
Tisztázni kell-e azt, hogy egy 21. századi kortárs író miért nyúl vissza ennyire messzire az időben akkor, amikor művéhez mottót választ egy klasszikus ókori görög elődtől? Mindegy, hogy hány száz év választ el egy adott műtől és annak alkotójától – a hermeneutikai tapasztalat örökérvényű: a nyelv beszél minket, és a lét, amit meg lehet érteni, az csakis a nyelven keresztül valósulhat meg. (Lásd. Hans-Georg Gadamer: Igazság és módszer, 1960)
Karácsonyi Zsolt Belső tízezer című regénye egy lineáris, és egy jól körvonalazott szereplőtáborhoz hozzászokott olvasóközönség számára nehézkes olvasmány. Ha műfajilag besorolhatnám Karácsonyi Zsolt írását, talán egy komplex filozófiai énregény-folyamnak titulálnám.
A tíz fejezet központi alakja az Öreg. Körülötte zajlanak az események, belőle indul ki, hozzá vezet vissza minden szál. Az elbeszélésmód egyes szám harmadik személyű, az író kívülről követi az Öreg mozdulatait, de monológok formájában is meg-megszólaltatja. Már a regény elején belehallgathatunk a gondolataiba: “Nem emlékszem a nevemre.”
Egy olyan kaotikus-apokaliptikus világba csöppen az olvasó, amilyet még nem látott-hallott. Tengeralattjáró, cirkuszi porond, Los Angeles egyszerre a helyszín, és a szereplők sem mindennapiak, hanem görög mitológiai alakok: Akhilleuszt égetik éppen, egy három lábú lovat patkolnak, megjelenik egy nagy kezdőbetűs Sárkány és egy Ápoló Nő. Az Öreg egy mitikus, mitologizált és kicsit szakralizált főszereplő, akiről nem lehet tudni, hogy ember vagy állat-e, mivel „sárga agyarai” vannak. Valószerű szereplők a turisták, akik jöttek megnézni az Öreget, és a helyet, ahol él.
Meglehetősen zárt világ az övé, akárcsak az öregeké általában: a Lugastól a Kerítésig és vissza, de délutánonként ha jó az idő, elvitorlázik az „emlékezés pereméig”. Ebben a zűrzavaros világban egyetlen biztos pont a Lugas, ahova le szokott ülni írni az írógépéhez. Az alkotás, az írás lehet-e vajon az a megtartó erő, amely kizökkenti az Öreget ebből az „egyáltalán” világból? De hogyan lehet írni, ha a múlt, a „Rég világa” feledésbe merült? Emlék az emlékezésben, és feledés a feledésben kettős, de egymást éltető hermeneutikai paradoxona ez:
„És az Öreg, az emlékezés teljes hiányának mélyén is tudta, van valaki, akinek van egy régi neve és az a valaki akkor is emlékezik valaki másra, amikor már az emlékezés lehetősége sem dereng fel benne. Tudta ezt az Öreg, és a Régi is tudta, amikor újra alámerült” (1. fejezet)
„Itt maradtam” indít a 2. fejezet. Az Öreg nem tudja hány éves, azt sem, hogy hol van. Az író, Karácsonyi Zsolt alteregója ő: „Én, aki az Öreget látom, és én, aki az Öreg vagyok” – a külső szemlélődés és az önazonosulás határai egybemosódnak. Le sem tagadhatja költői énjét, ahogyan a kozmikus világ, a természetben végbemenő jelenségeket leírja: „…az Öreg vagyok, aki elindult, homlokán az esőcseppel, egy holdas éjjelen, a folyón át a fák közé.”
Ernest Hemingway Richard Cantwell ezredese is elindult „a folyón át a fák közé” (Across the River and into the Trees, 1950), választ keresve arra a kérdésre, mi változott a világban a két háború óta (I. világháború és a spanyol polgárháború), mi maradt meg az embernek, még egyszer végigtekint élete tájain, mígnem szimbolikus útjai végén, fölmagasodik a halál. Hemingway öreg ezredese azonban reálisabban körvonalazott karakter, akárcsak a helyszínek: Velence, kacsavadászat vadvizeken stb.
Ezzel ellentétben a Belső tízezer Öregjének az emlékei, „tegnap-történetei” hiányosak és homályosak. Keveset tudunk meg a múltjáról: „Sötét Iskolába” járt, „Legkisebb” gyerekként verekedett egy Hamzi nevű iskolatársával, viccesen nevet is kapott ez az életepizód, a „hires Kútkáva Melletti Csata” nevet, ahol még vér sem folyt. (3. fejezet) A jelen a múltnál is kaotikusabb: az Öreg teljes vagyona egy vályogház a falu szélén. Jönnek-mennek a mitológiai szereplők (Zeusz, Akhilleusz, Illmarinnen, a kovács), a ki-tudja-honnan érkező turisták, az Idegenvezetővel, akik turisztikai látványosságként, egy cirkuszi attrakció szereplőjeként kezelik az Öreget. A „consumerism-világ” óriásplakátjain látták a reklámot, hogy „az Öreg még él, hogy az Öreg még látható, lélegzik, néha még meg is mozdul… ezért jöttek el, vagy valami egészen másért, hogy lássanak valakit, aki nem gondol és nem emlékszik semmire.” (6. fejezet)
Az emlékek keverednek népmesei elemekkel (hétmérföldes csizma, a Sárkány), vagy G.A. Bürger Münchhausen báró hencegő és hetyke világával: „Ha ezt a vén Földet én helyéből kimozdítom, borul az egész naprendszer, félreömlik a Tej a tejúton… félrekapar a Fiastyúk.” (3. fejezet)
Az Öreg a regény középpontja, egy übermisztifikált és mitologizált figura, körülötte forog a világ, az istenek is mind: “az istenek, élükön Zeusszal, pontosan tudták, hogy az Öreg Szindrómában szenvedett…” (2. fejezet) Egy nagy kezdőbetűs Ápoló Nő és egy lelkes „professzorhad” groteszkszámba menő jelenléte demisztifikálja a Nap és a Hold „szemhéj tetkós” Öreget, aki Illmarinnen szerint hajlamos sajátjaiként kezelni a mások emlékképeit is.
A 6. fejezetben mintha kutyaugatást hallana, de lehet, hogy ismét csak képzelődött. Mozdulatlan „egyáltalán egzisztenciá”-jában úgy tűnik, hogy „Elindult célja felé, a belső tenger felé, amit egyesek óceánnak is neveznek…” és „ha valaki csak megérinti a belső tenger egyetlen cseppjét, hirtelen minden eszébe jut”, mint a varázsmesékben: aki iszik a mindentudás vizéből, az mindenre emlékezni fog, és örökké fiatal marad. Az idő egy nagy óceán, végtelen és érthetetlen, a „belső tenger” pedig az a szubjektív idő, amely az individuum saját, belső észlelése, ami eseményekhez, történésekhez kötődik, és sohasem telik egyformán, mivel tartamérzete függ az életkortól és főként az események személyes jelentőségétől, körülményeitől.
A „tízezer” a számmisztika, a numerológia szerint azt jelenti, hogy „megszámlálhatatlan, népes”, a „belső tízezer” pedig mindazt a rengeteg tudatalatti felszabadult, vagy még felszabadulatlan, kollektív vagy magunkévá tett, szubjektív, saját emlékeket, történéseket, amelyek összekötik a múltat a jelennel.
Karácsonyi Zsolt Belső tízezer c. regényének a végén, hétköznapiasan szólva, egyszerűen csak „lelép”, elhagyja a színpadot, a helyszínt: ő, az eddig volt mindenki, az Öreg, a sok-sok szereplő alteregója, és megalkotója. A több mint 200 oldalon felvonultatott számtalan szereplő, a sok kaotikus, apró részlet, helyszín, finom leírás, történések mind csak előkészítői a grandiózus the end utolsó slide-jának: „Illmarinnen hóna alá csapta az írógépet, lenyomta a kilincset és elindult a Kerítésen túlra… Egyetlenegyszer nézett vissza még…
Én se maradtam tovább.”
Mintha elvágták volna a filmet, mintha a megírtak megíratlanná váltak volna –a leírt szavak, gondolatok törlődtek volna. Az 1. fejezet visszatérő felejtés motívuma, egy bizonyos szintű memória-kiesés, keretként tartja össze és fogja egybe a regényt: „Nem emlékszem a nevemre… A számlákon is ott a nevem. Mindez mégis lényegtelen… Mondatok kavarognak, mint a közös versírásnál. A többiek letakarták az előző sort, én pedig odaírtam egy saját mondatot. Nem tudom, mi az előző mondat, mi az előző sor.” De nem, nem kell aggódnia senkinek: senki nem nyomta meg a delete gombot, hanem egy konstruktív és dekonstruktív alkotói flow adom-kapom teniszmeccsében, mindig a nyelv és a lélek kettős alkotóereje győz, még akkor is, ha mindent a felejtés, a tagadás, a nihil leng körül: „Nem, nem ide nem érkezik senki. Vagy itt van, vagy nincs itt. Más lehetőség nincsen.” (6. fejezet)
(Bookart 2023, Csíkszereda)
Ádámkó G. Réka (1976, Szatmárnémeti) pedagógus. Angol nyelvet, irodalmat és kultúrát tanít a szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban.
