A valódi szörnyek nem az ágy alatt… – hangzik el a filmtörténet közepén a sorozat egyik tételmondataként. Megfordítva, kérdésként közelítve kulcskérdés: hol lakoznak az igazi szörnyek? És egyáltalán, mik ők? A félelmeink? A sikertelenségünk? A magányunk? A csendünk? Mindezekben pedig saját magunk?
Mi van a csendek mélyén? Abban a sötétben, amelytől tartózkodunk, óva intjük saját magunk, de ha mégis túlnő rajtunk, bekebelez, hiába kapálóznánk. Mi van a sötét csendek mélyén? Ki van?
A Lucy Forbes rendezte Eric című minisorozat 2024 májusától látható a Netflixen, a Kódjátszma, Sherlock vagy A kutya karmai közt című filmekből híres Benedict Cumberbatch főszereplésével. Vincent mint egy igazi antihős, végigsöpör a történeten, és ahol pedig jár, rombol. Vagy rombolódik. Lássuk a hogyanokat.
A sorozat első részében még egy jól bejáratott, ismerősnek ható thriller-felütéssel találkozhatunk, amely Edgar (Iwan Howe) eltűnése köré szerveződik. Háttértörténetként Edgar széthulló családjának viszonyai, a városi pedofil- és drogesetek, helyi politikai változások és lakhatási krízis, a 80-as évek New Yorkjának homoszexualitáshoz való ellenséges viszonya és az AIDS-hullám, valamint egy színesbőrű gyermek korábbi eltűnése szolgál. A sorozatban felmerülő társadalmi és egyéni, családi problematikák komplexitásában egyre mélyebb rétegek állóvize kavarodik fel.
Míg a fókusz látszólag és elsődlegesen a kilenc éves Edgar megtalálására helyeződik, a tragikum egyéni és kollektív szinteken súlyosbodik. Vincent és felesége, Cassie (Gaby Hoffmann) elhidegült, konfliktusos házassága nem bírja el közös gyerekük eltűnését, széthullanak, Vincent újra az alkoholizmussal küzd, közben pedig az egyetlen általa igazán ismert eszköz révén igyekszik megtalálni Edgart, ez pedig a bábozás. A Goodday Sunshine egyik alapítójaként és bábművészeként megalkotja Ericet, a címszereplő hatalmas kék szörny-bábot Edgar tervei alapján, remélve, ezáltal képes lesz kifejezni fiának az elmulasztott szeretetet és figyelmet, hazahívva így őt. Az események bonyolódásával arányosan ölt testet Eric, a szörny-báb, a nézők számára és Vincent számára is. Alteregó lesz, démon, hang a fejben, a másik Vincent. A lényeg: Vincent elméje megborul, hangos párbeszédeket folytat Eric-kel, akit rajta kívül csak mi, a nézők látunk. Az őrület és depresszió képi megjelenítése nemcsak rendezői bravúr, de egyszerre veti fel a nézői felelősség kérdését és hívja elő az empátiát, valamiféle szomorúsággal és dühhel keveredve. Mert Vincent minden, csak nem szerethető, sem férjként, sem apafiguraként nem pozitív minta, mégis, rendőri precizitást és figyelmességet felülmúlva, saját úton indul el, hogy megtalálja fiát. Akkor, mikor már mindent elveszített és maga is hajléktalanná, önmaga ellenségévé vált, belekapaszkodik bűntudatába, Edgar iránti szeretetébe és bábművészi képességeibe, hogy életben tudja őt. Fejlődéstörténetében az esetlegesség, a kiszolgáltatottság, az örökölt toxikus viselkedésmintákkal való kényszerű szembenézés és kisfia iránti szeretete, végül tiszteletet követel.
A személyes mélyrepülés társadalmi kontextusa a nagyvárosi (ez esetben New York-i) végtelenül szélsőséges miliő: a külváros, a perem, a csatornarendszerek és metróaluljárók világa, ahová rengeteg hajléktalan és drogos kényszerül, összefeszül a politikai érdekekkel és egy titokban működő pedofilhálóval. A félelem és a magány társadalma ez, ahol gyerekek és felnőttek vesznek bele a rendszer vakfoltjaiba. A biztonság és az emberi méltóság illúzió. Ebben a társadalmi közegben kap helyet és „virágzik” a korabeli AIDS- és homofób-botrány, amelyekbe személyes életutak (Ledroit nyomozó és párja vagy a korábban eltűnt fiú esete) felvillantása révén nyerhetünk betekintést.
A minisorozat sok társadalmi-magánéleti szálat kibont, miközben az arányok között egyensúlyoz, olykor mintha fókuszát is vesztené a rengetegben. Kedélyeket borzoló sorozatot nézhetünk, rezonálva vagy éppen elhatárolódva az egyes szereplőktől és élethelyzetektől. A történet karakterei ugyanolyan komplex, gyakran megosztó figurák, mint a történések maguk. A mentális térkép kivetül, az irrealitás realitássá válik, a szereplők végnélküli köröket rónak. Mert az üveg fenekén nincs semmi, csak önmagunk – kiszól a filmből és visszhangzik még sokáig. A szembenézések és elfordulások, reménytelen kapálózások és az egyéni döntések (vagy azok hiányainak) következményei maszkok nélkül nyomulnak az arcunkba. Ebben a közelségben pedig nincs hová (el)fordulni.
A kérdés nyitott marad: hol vannak a szörnye(in)k?
