Részlet a Túlhevült a pokol tüze című, a Mentor Könyvek Kiadónál hamarosan megjelenő könyvből
Az embereket számtalan tulajdonságuk, megnyilvánulásuk, szokásuk alapján lehetne osztályozni, kategorizálni, de valamennyi között az egyik legmegosztóbb – ezért talán a legfontosabb is – az a hozzáállásuk, ahogyan az újhoz, az ismeretlenhez viszonyulnak. Ennek alapján értékelve a körülöttünk, netán velünk együtt nyűgölődőket, hamar felfedezzük, hogy vannak közöttük olyanok – arányukban szinte mindenütt és minden körülmények között a kisebbséget képezik –, akik remélik, hogy életük minden újabb pillanata valami olyasmivel lepi meg őket, amire rácsodálkozhatnak, majd miután egy időre belefeledkeztek a maguk gerjesztette ámulatba, ha elég hamar felocsúdnak, akár bele is kapaszkodhatnak az újdonság nyomán kelt fejleményekbe, kihasználva azok minden lehetséges előnyét. Léteznek olyanok is közöttünk, akiknek akár életcéljaik közé tartozhat a mindennapi izgalom hajhászása, amely az új helyzetekkel, új emberekkel, új kihívásokkal való szembesülésből sarjad. Az egészséges fejlődés szempontjából azonban igen sajnálatos módon a fajunkhoz tartozó egyedek nagy többsége érzéktelen mindenre, vagy közömbös mindennel szemben, ami újszerűnek számít. Ennek igen számos oka felhozható, de nagy a valószínűsége, hogy elsősorban amiatt lehet, mert egyenként, de közösen is fokozatosan belezsibbadtak a mindennapok megpróbáltatásaiba. És ebbe beleszámítható, hogy érzéktelenségük, közönyük kialakulhat az önzsibbasztás nyomán is. Mert sokkal kényelmesebb, ha bármiféle újdonságot eléggé jelentéktelennek tekintünk ahhoz, hogy kár legyen rá életenergiát pazarolni.
Ami az első kategóriát, az újszerűt nyitottan fogadó kisebbséget illeti, az ezerkilencszáznyolcvanas éveknek azokban az egyre nehezebben emészthető szakaszában, amikor mérnököcskénknek szinte naponta szembesülnie kellett a felemás jellegű és értékű rendszer elkerülhetetlen és kivédhetetlen sokkhatásaival, amelyek a mindent meghatározó hatalom döntései nyomán hullámoztak át az emberek életén, a fejlődés fogalma alá rejtett, kétes hatású újszerűségekkel szembesülve, e kisebbség egyedeinek is csak egy elenyésző hányada próbálkozott a megoldáskereséssel ahhoz, hogy a kihívást jelentő új helyzetekben egyenként és külön-külön helytálljanak. A többiekben nem volt sem belülről, sem kívülről gerjesztett hajtóerő, ami erre rávette volna őket. A többséghez hasonlóan az önzsibbasztás állapotában, a tunya túlélés szándékával tengették napjaikat. Pedig sokuknak a munkaköréből, a hivatalából eredően kötelező lett volna, jó részüknek meg az önérzetéből fakadó természetes viszonyulása feltételezte volna ezt. De valamiért nem ez történt, és érdekes módon a hatalom részéről semmiféle számonkérés nem követte az elvárható pozitív viszonyulás elmaradását. Annak a kevéshez tartozónak, aki mégis vállalkozott ilyesmire, úgy kellett azt megtennie, hogy az önbecsülése ne csorbuljon, ha netán lelkesedés hiányában tévedne, ami pedig e megpróbáltatást is feltételező kaland közben nem volt kizárható.
A többséggel egészen másképp állt a helyzet, az ő esetükben minden a végtelenségig leegyszerűsödött. Az egyetlen, uralkodó párt által kieszelt ideológiai háttér, amelynek alaptételei kötelezőként szabták meg a mindenki közötti egyenlőség elvét, az emberi természet felemássága miatt egyben virtuálissá is tette azt: alkalmazásában ugyanis egyszerűen értelmetlenné vált, fogalomként is, de főleg a mindennapi lét gyakorlatában. Ennek természetes fejleményeként, mivel soha nem lehetett kiszámítani, hogy az ilyen vagy olyan személyes viszonyulás éppen milyen következményekkel járhat a közösség számára, s ez hogyan hat vissza az illető személyre, az alárendeltek legnagyobb része ódzkodott saját belátása és érdeke szerint alkalmazkodni minden olyasmihez, amit spontán újdonságként megtapasztalt. Mint ahogyan azt el is várták tőlük. Csak azokat az újdonságokat tekintették valósnak, amelyeket vezényszóra kötelező volt befogadniuk, s amelyeknek a fontosságát és a hasznavehetőségét illetően a megfelelő helyről kellő magyarázatot kaptak. A sokakhoz tartozók számára ilyen esetekben – még ha az a ritka lehetőségek közé tartozott is – alkalom adódott, hogy tanúbizonyságát tegyék a latens tanulékonyságuknak. A mindennapokban az ilyen, kötelezően tudomásul veendő újdonságok hatása alól ugyanis senki nem mentesülhetett, a hatalom a viszonyulásnak ezzel a mindenki számára felkínált lehetőséggel mintegy megelőzte a mással kapcsolatosan kikívánkozó, visszafojtott, elkerülhetetlenül újító vélemények felszínre törését, ami bizonyára beláthatatlan következményekkel járhatott volna a saját jövőjét tekintve. Lényegében tehát a többség attól vált igazán jól kezelhető, könnyen alakítható és irányítható masszává, ami alaptulajdonságként jellemezte: elriasztotta valamennyi esetleges, jobbára elkerülhetetlen szembesülés az ismeretlennel, minden olyasmivel, ami nem sorolható a naponta ismételt, bejáratott szokások, rendszerszerű megélések, a hétköznapok ismétlődéseiből merített, kiszűrt, még akár teherként is elfogadott tapasztalatok közé.
Ezért is volt elenyésző az esélye annak, hogy a megyei termelő és szolgáltató vállalat kétezer-négyszáz alkalmazottja közül kikerülhet az a kicsinyke, de az újra, a még nem bejáratottra állandóan felajzott csapat, amelynek lelkesedése a többieket is, mindannyiuk közös érdekében, a tényleges fejlődés irányába tolja el. Mindenen túl ugyanis szükség lett volna ehhez valami igazi tétre. De ilyesmi nem létezett, az álságos pedig nem működhet hajtóerőként. Kivéve az egyetlent, amit akkoriban az alkalom szült, és az a dilemma képezte, hogy a meglévő, egyemeletes, az egykori kis, a Lázár Ödön kommunista harcosról elnevezett vállalatot is kiszolgáló központi épület alkalmas-e még a jócskán megszaporodott, mindenkori jövedelem-csiholó feladatok tökéletes ellátására, vagy esedékes lenne valami modernebb, funkcionalitása szempontjából a célnak jobban megfelelő új épület megtervezésének, felépítésének és berendezésének kiharcolása a felettes párt- és kormányszerveknél.
Jelentéktelensége ellenére is alaposan megosztotta a társaságot, amikor ’87 végén berobbant a hír, hogy a székhely egy nem túl távlati városrendezési terv alapján az egykori vásárhelyiek által Szentgyörgy néven ismert Köztársaság térnek és környékének újjáépítésével mindenképpen áldozatául esik a bontásoknak. Ezt a megosztottságot tette aztán okafogyottá, feloldva a két tábor közötti feszültséget ’88 júniusában a regnáló párt helyi lapjában, a Vörös Zászlóban megjelent kimerítően részletes cikk, amely dugába döntötte a témában újra kiéhezettek reményeit. Abban ugyanis M. Sándor műépítész, a Megyei Tervezőintézet által kivitelezett területrendezési terv vezető építésze, a tudósítás írójának kérésére, felsorolta azokat az állami tulajdonban levő épületeket, amelyeket a több mint négyszáz, környékbeli, kisajátításra szánt magánházon kívül lebontanak. És a vállalat székhelye nem volt ezek között, sőt, az építész tételesen említést tett arról, hogy a vállalatközpont érintetlen marad, fölösleges hozzányúlni, városrendészetileg nincs jelentősége, mivel közvetlenül a vasút mellett fekszik, építészeti szempontból sem zavarja a látványt, teljesen eltakarja a tér felől elébe felhúzott sokemeletes telefonpalota, senkinek nem szúr majd szemet a maga egy emeletével az átlagosan hat emelet magasra tervezett épületek között.
Nagy csapás volt ez az újra áhítozókra, megtörte a még maradék, amúgy is sekélyes alkotó lendületüket. De mérnököcskénk főleg azért sajnálta az eredeti, reménykeltő hír megcáfolását, vagyis a bontás elvetését, mert az eltelt közel négy év alatt, amióta a vállalathoz került, egy lehetséges új székhely megépítése az első alkalmat teremtette arra, hogy Cerghizan Cornel főmérnökkel egy táborba kerüljön, végre együtt legyenek a valami közös ügyért, azonos érvek mentén harcolók csapatában. És amikor mindez jelentőségét vesztette, az első alkalom volt, hogy őszintén együtt érzett vele, megsajnálta az értelmetlen és hatástalan vergődéséért, és még azt is elnézte neki, hogy a magánkudarcának tekinti. A főmérnök ugyanis bármennyire is igyekezett közbenjárni a megmásíthatatlan megmásításáért, a teljes, kiterjedt kapcsolatrendszere csődöt mondott, képtelen volt érvényesíteni a feltételezett befolyását. Ami aztán annyira elkeserítette, hogy „lelkileg beleroppant”. (Ő fejezte ki így magát, amire a környezetéből igen sokan rácsodálkoztak, mert a fogalom addig ismeretlennek, legalábbis mellőzöttnek tűnt számára.)
Bizonyára ez a biztonságérzetét megingató állapot késztette az elhatározásra, hogy sürgősen más megoldást keres a saját érdemeinek felmutatására, a felsőbb szervek megfelelő méltatásának további megtartására. És csakugyan, nemsokára a dicsőség áradatában fürdőzött, minekutána beosztottjának, Búzás-Fehér Pál faipari technikusnak az ötletét magáévá téve, mindenkit meggyőzött, hogy – tekintve a külföld, főleg a Nyugat igényeinek növekedését – konjunkturálisan kiváló időszakot élünk, szükség van az asztalosműhely termékeinek bővítésére, ezért sürgősen el kell kezdeni a faragással díszített kisbútorok gyártását, ami a termékkínálat gazdagodásán túl az oly fontosnak számító export növekedését eredményezi. Így aztán az első adandó alkalommal – a kellő lendülettel és meggyőző erővel – a Steiner Felix mérnök igazgató tudomására hozta, hogy ő már ki is nézett magának a bútortervezésre egy arra igencsak alkalmas művészgyereket Petelea Augustin személyében, akinek gyakorlata is van már a dologban. Néhány éve a kolozsvári képzőművészeti intézetben végzett szobrászat szakon, eddig egy szamosújvári bútorüzemben dolgozott, ott is ezzel foglalkozott, de szívesen vállalná az új feladatot, mert gernyeszegi születésű, a szüleinél lakva, könnyen ingázni tudna naponta Marosvásárhelyre, levonatozva oda-vissza azt a tizenöt kilométert a Kisállomás és a falu között. És mivel Bulbuc Editnek, a személyzeti osztály vezetőjének nem telt nagy erőfeszítésébe, hogy a megyei néptanács illetékeseit, főleg Constantin Timofte elvtársat meggyőzze egy újabb munkahely létesítésének szükségességéről, tekintve annak jótékony hatását a termelés, tételesen az export növelésére, sürgősségi rendszerben jóvá is hagyták a vállalat szervezeti felépítésének kibővítését egy tervezőművészi állással. Két hét sem telt el tehát, s Cerghizan már a Gusti által csakugyan mutatósan, művészien kivitelezett kész tervrajzokkal „házalva” dicsekedett vállalati vezetőtársainak a saját korszakalkotó ötlete megvalósíthatóságának bizonyosságáról.
Aminek bizonyára semmi akadálya nem is lett volna – hiszen a hatvanas, hetvenes évek után a nyugatiak igénye a sima, egyszerű vonalú bútorokról akkorra csakugyan a kézimunkát is feltételezőkre, a szépet másképpen, más irányból megközelítőre váltott –, ha eltekintünk a román szocialista tervgazdálkodás buktatóitól, amelyeknek meghatározó szempontjai között a legeslegfontosabb, hogy a termeléshez, tételesen az általa műszakilag irányított vállalat estében a faragott bútorok előállításához nélkülözhetetlen minőségi faanyag beszerzése kimeríti a lehetetlenség fogalmát, mivel ahhoz már a terv-év kezdete előtt rendelkezésre kellett volna állnia a központi kiutalásnak, ahogyan azt ennek a komplex tervgazdasági rendszernek a működése feltételezi. Arra pedig, hogy ezt év közben, csak úgy, esetszerűen a felelős gazdasági minisztérium illetékeseitől megszerezzék, az anyagbeszerzésért és ellátásért felelős Dzsumbó „mérnök elvtárs” szerint, aki állítását a bizonyíthatóan többszöri próbálkozására – hivatalos levelezésre, megfelelő ajánlatokat tartalmazó magánbeszélgetésekre – alapozta, a leghalványabb esély sem mutatkozott. Albu Mihai mester pedig, aki a vállalati székházhoz utólagos csatolmányként hozzáépített csarnokban működő asztalosműhelyt vezette, legszentebb tudása és legteljesebb jóindulata mellett vallotta, hogy a pillanatnyi készletben rendelkezésére álló anyagokból a Gusti tervezte, faragott elemekkel díszített kisbútorok még egyedi darabokként sem gyárthatók, sorozatban meg pláne nem.
Mérnököcskénk vállalati termelésirányítóként természetesen tudomásul vette a helyzetet, és Cerghizan nem túl meggyőző noszogatása ellenére – aki azt állította, hogy biztosan megoldja az anyaggondokat, csak egy kis időre van még szüksége, mert ez nem csettintésre vagy varázsigére működik – nem adta gyártásba a helyes kis, faragott lábú dohányzóasztalokat, amelyeknek prototípusát a főmérnök a saját irodájába kérette be annak kiállítása céljából, mint élete egyik főművének mintapéldányát. Emiatt aztán Gustinak attól kezdve csak a téblábolás jutott, ami sokaknak szemet szúrt, közöttük Steiner igazgatónak is, aki egy alkalommal megjegyzést is tett erre a „művészgyerek” patrónusának. Emiatt ő azonnal levette róla a gondját, mert nem tartotta üdvös álláspontnak egy jelentéktelen alkalmazott belső munkanélkülisége ürügyén konfrontálódni a nagyfőnökkel. Így aztán felőle a fiút akár már másnaptól útra tehették volna, de hamar be kellett látnia, hogy Bulbuc Editnek igaza van, az nem úgy működik a szocializmusban, hogy ma alkalmazunk valakit és holnap kitesszük a szűrét, mint fölöslegest és használhatatlant.
Igyekezvén megőrizni az ötlete fontosságának látszatát, naponta többször is ugrasztotta a fiatalembert, mindenféle ürüggyel az irodájába kérette, olyan darabok tervezésével is megbízta, amelyeknek gyártására akkor sem kerülhetett volna sor, ha biztosított hozzá a megfelelő anyag. Közben bizonyára amiatt sem zavartatta magát, hogy lelki szemei előtt ott lebeg a nappalijuk majdani berendezése igazi művészmunkákkal. Ennek az lett a következménye, hogy Gusti, aki a hívásra azonnal ugrott, néhány nap elteltével egyre gyakrabban jelent meg a titkárságon, és mindannyiszor többet időzött ott, mint ahogyan azt a „beidézései” megkövetelték volna. Akkorára ugyanis már többet és mélyebben foglalkoztatta a Boga Magdi személye, mint a főmérnök megálmodta faragott bútorok, mert közben felfedezte a titkárnő tekintetében a marasztaló sugárzást, amelynek bűvköréből nem tudott, de nem is akart szabadulni.
A románc ott alakult az idősebb, családi állapotát tekintve özvegy, Magdival a kezdetektől egy térben dolgozó titkárnőtárs, Popa Veturia előtt, aki jóérzésű szemtanúként őszintén szurkolt, hogy a két fiatal mielőbb összejöjjön. De volt benne annyi hajlam a diszkrécióra, hogy ezt nem hangoztatta fennen, így utólag sem lehet igazán kideríteni, kinek a „jóvoltából” került közszájra a szerelmesek kapcsolata, amelyet – Veturia szerint – isten ellen való vétek lett volna azzal a bizonyossal nem beteljesíteni.
Az ilyen-olyan ártatlan kommentárok ellenére a beteljesülésnek nem volt tényleges akadálya, és bizonyára a komolyabb folytatásnak sem lett volna, ha Cerghizanban a pletyka alapján nem indul meg valami különös folyamat, amelyről maga sem tudta pontosan, hogy a puszta férfiúi irigységéből ered, vagy a saját „vállalati vezérkan”-képzetéből fakad. Megkérdezni őt az igazságról nagy és értelmetlen vakmerőség lett volta, ezért is az örök időkre kiderítetlen maradt.
De nem is volt szükség rá, mindenki, aki vállalati szinten számíthatott a vélemény-nyilvánításban, csak a tényeket tartotta a figyelem előterében: a főmérnök, naponta többször is, felváltva rendelte magához a két fiatalt, minden esetben igencsak harsányan, a párnázott ajtón is áthatoló, olykor eléggé alpári kifejezések bevetésével rótta fel nekik, hogy munkaidőben vetemedtek a kettejük idilljének kialakítására, még jó, hogy annak tényleges megélésére nem a vállalati környezetet használták. Minden ilyen szőnyegre idézéskor végkövetkeztetésként tudomásukra adta, hogy eltévelyedésük miatt igen komoly és számukra hátrányos következményekkel kell számolniuk, amely akár a munkaszerződésük fegyelmi alapon történő felbontásáig is elmehet. Úgy viselkedett velük, mint aki eltekint attól, hogy moralitás is van a világon, amelyet ez esetben illene figyelembe vennie, hiszen Petelea Augustint ő édesgette a vállalathoz, mert benne remélte megtalálni megdicsőülésének legfontosabb támaszát, úgyszintén szocialista jellegű függőségi viszony is van, ami Boga Magdira érvényes, lévén a maga nemében sérthetetlen, hiszen az apja elég közeli munkatársa a Megyei Néptanács első alelnökének, Szotyori Ernest elvtársnak, márpedig éppen ő, ez az igen fontos elvtárs – egyik feje annak az intézménynek, amelyiknek ő is alárendeltje – ajánlotta az ifjú hölgyet annak idején felvételre az alakuló vállalathoz.
Soha nem derült fény rá, hogy végül is valójában mi hajtotta Cerghizant abban a boszorkányüldözésben, amire Magdi és Gusti ellen vetemedett. Veturia arra szavazott, elsőre talán nem tűnt részéről igazi meggyőződésnek, hogy a főmérnök a fiatalok idillje nyomán felfedezte Magdiban a pompás nőt, és most haragszik magára, amiért eddig hagyta parlagon, a maga kedvtelésére kiaknázatlanul heverni a szeme előtt állandóan ott csillámló kincset. Ezt a kezdetben bizonytalan véleményét aztán ugyanő igazolta, alkalomadtán mindenkinek elmesélve, hogy az utóbbi néhány beidézését követően Magdika mindig kisírt szemmel jött ki a főmérnök irodájából, mert az illető a legnyíltabb javaslatokat tette neki arra vonatkozóan, hogy a nőiségét bevetve, miként engesztelhetné ki a haragját. Ennek az lett a következménye, hogy Ghica Marilena – akiről mindenki tudta a vállalatnál, hogy előszeretettel időzik hosszasabban a főmérnöknél, amikor az valamilyen műszaki rajz kapcsán behívja magához, úgyszintén lelkesen vállalja mellette az előre be nem jelentett terepmunkát is –, bármely hívás vagy előzetes bejelentkezés nélkül, állítólag a dühtől villámokat szóró tekintetét többször is meghordozva Magdin, határozottan bekopogott Cerghizanhoz, majd a belépésre feljogosító „igen” nélkül rányitott.
Hogy odabent mi történt, azt mély titok fedi, mert semmi nem szűrődött ki abból, ami elhangzott, tény, hogy kifelé jövet Marilena már a szokásos riszálással és az arcán szétfutó széles mosollyal adta tudtára a titkárságon jelen levőknek, hogy személyének fontossága tekintetében az eddigiekhez képest semmi nem változott.
Mert úgy vélte, elhiheti Cerghizannak, hogy nem. Mintha nem tapasztalta volna már meg a saját, férjezett asszonyi, egygyerekes anyai státuszából, hogy milyen sorsváltoztató értéke van a szent és kegyes hazugságnak, amelyre ő is gyakorta rákényszerült.
Egyetlen biztos tényt volt kénytelen Veturia megállapítani, egyben tudomásul is venni mint kedve ellenére valót: a helyi ipari termelő és szolgáltató vállalatnál nincs helye a spontán szerelemnek, sem az ebből felfakadó, boldogságig menő örömérzetnek. Petelea Augustinnak ugyanis megtiltatott, hogy bármely ürüggyel elmozduljon az asztalosműhelyből, netán betegye a lábát a titkárságra, Boga Magdinak pedig, hogy kitegye a lábát onnan. És az utóbbinak, hogy ez ne csak a kötelezően ledolgozandó nyolc órájára legyen érvényes, titkárnői munkaköréhez idomítottan heteken keresztül, közvetlenül a munkaidő lejárta előtt, túlórában elvégzendő feladatokat kapott, például kézzel megírt, különös, a vállalat életétől független jelentések legépelését, olyan technológiai folyamatok gépírásos lemásolását bizonyos könyvekből, amelyeknek semmi közük nem volt a vállalat termékszerkezetéhez, szolgáltatásaihoz. Ezenfelül naponta többször is jelentéstételre hívatták, amelyeken száraz megjegyzések közepette a munkaidőben látottakról-hallottakról faggatták, majd – ahogy később azt mérnököcskénknek elmondta – érzelmi szabadságának feladására, egy „józan kapcsolat” vállalására igyekeztek őt rábeszélni.
Mindezeket illetően Veturia volt az egyedüli jól informált forrás. Az ő véleménye szerint, az ő fogalmazásában – egykori tisztfeleség lévén nem volt kétséges, hogy tökéletesen birtokolta az ilyen jellegű kifejezésrendszert – hadüzenet nélküli háború folyt a főmérnök és a két fiatal között, amelynek végső kimenetele a győztes felet illetően nem lehetett kétséges. Mint ahogyan nem is lett az.
Petelea Augustin még a nagy augusztusi felszabadulás-ünnepet megelőzően személyesen adta be a felmondását, arra a néhány percre, amíg kérvényének a Veturia általi beiktatása megtörtént, megszegve a rá vonatkozó tiltást. Boga Magdi pedig ezt követően, közvetlenül az ünnep lejárta után, mentesült a túlórázástól és a mindennapi jelentéstétel kötelezettsége alól. Hogy ezt pontosan minek köszönhette, arról mindenki csak mendemondázott, mert Veturia, az egyedüli beavatott, sem önszántából, sem a mások kíváncsiságának nyomása alatt, nem nyilatkozott. Valamennyi idő után mindenki elkönyvelte, hogy a fejleményekre a tények tisztázása nélkül kell napirendre térnie.
Különben is, az egyedüli, aki ebből a változásból kázust csinálhatott volna, Ghica Marilena volt, de ő beletörődöttnek, sőt leggyakrabban elégedettnek tűnt a sorsával, amire létezett is valamiféle magyarázat, hiszen szabad bejárása a főmérnöki irodába nem szűnt meg, és olykor a kiszállások kellemében is részesült. De az egész azért vált érdektelenné, mert valójában senki nem értett semmit ebből az új helyzetből. Egyetlen konkrét fejleményt észlelhetett bárki, aki belépett a Cerghizan irodájába: a Gusti tervezte faragott lábú dohányzóasztalka nem volt ott. A pénztárosnőtől tudták meg, hogy Marilena vásárolhatta meg a készítéséhez felhasznált anyag áráért, kellemes meglepetést óhajtván okozni „az ő okos és mindig megértő férjének” a harmincötödik születésnapján.
Itt akár véget is érhetne ez a történet, de mérnököcskénk életének szempontjából egy évvel később váratlan fordulatot vett. Az újabb fejlemények lényege a Veturia jelentőségteljes pillantásaiba sűrűsödött, valahányszor belépni kényszerült a titkárságra. Arra nem figyelt fel, mert semmilyen jellegű érdek nem fűzte hozzá, hogy a Boga Magdi hangjának színe megváltozott, valahányszor telefonon értekeztek, és csak nagy ritkán emelte rá a tekintetét a személyes találkozásokkor, olyankor pedig az arcát pír öntötte el, mintha nagyon melege volna, holott abban az energiatakarékos korban senki nem panaszkodhatott a helyiségek túlfűtöttségére. Amikor egy alkalommal konkrét megjegyzésre került sor a Veturia részéről a Magdi néma pirulásait illetően, csak legyintett rá, egyetlen szó kommentár nélkül hagyta, mi mást is tehetett volna, hiszen a tények ismeretében, ami a lány elkötelezettségére vonatkozott, teljességgel értelmetlennek találta. Azt a nem elhanyagolható státuszt félretéve, hogy ő kétgyermekes családapa, amúgy is többnyire önmagára figyelt, éppen azon elmélkedett, az kötötte le a figyelmét, hogyan oldja meg a folyamatos távollétét november második felében, amikorra – a 20–24. közötti időszakra – a Román Kommunista Párt XIV. kongresszusát tervezték, mentesülve ezáltal annak az ódiumától is, hogy Furneának, a vállalat párttitkárának esetleg ismét eszébe jusson rásózni a kivonatok készítését a kongresszus munkálatainak lényegéről, az akkor majd naponta esedékes politikai felkészítők megtartása céljából. Mivel ennek a számára kellemetlen megbízatásnak semmiképpen nem szerette volna kitenni magát, jó előre átgondolta a teendőket, és a nejével egyeztetve, még október közepén beadta a vezetőségnek címzett kérését, hogy szeretné november 18-ától kivenni az évi pihenőszabadságából megmaradt hét munkanapot, amire meg is kapta a jóváhagyást, s amelyről utólag a Steiner Felix igazgató kitartó győzködése ellenére sem volt hajlandó lemondani, azt hozva fel ürügyként, hogy arra az időre már üdülőjegyet vásárolt Szovátára.
Mint ahogyan ténylegesen is az volt a szándéka, hogy néhány napot ott tölt el, pihen, festeget, nagyokat sétál a Medve-tó körül vagy a Patakmajorban. Ki is vett öt napra egy szobát a nemrég épült Szováta szállóban, azt kérte a recepcióstól, hogy az utolsó emeleten legyen, a folyosó végén, azt remélte, ott senki nem zavarja majd.
Tévedett. Már a második nap kora reggelén olyanok is meglátogatták, akikre nem számított, nem is tudta elhárítani, hogy néhány órát el ne időzzenek nála, mindenféle kérdéseket feltéve, amelyekre elvárták a megfelelő választ. De az igazi meglepetést mégis másvalakinek a megjelenése okozta: szombaton kora este halkan kopogtak szállodai szobájának ajtaján, és amikor kinyitotta, szemtől szemben találta magát a kipirult arcú, az izgalomtól, felajzottságtól ragyogó, de lesütött szemű Boga Magdival, aki kinézetre nem különbözött attól a szemérmes lánytól, akit az utóbbi egy évben a titkárságon szinte naponta láthatott, annyi különbséggel, hogy ezúttal néhány néma pillanat elteltével bátran ráemelte a tekintetét, majd állta az övét, azt a kutató-firtatót, amelyben amúgy csak halvány nyomokban lehetett volna felfedezni az „isten hozott” üdvözlést. Nem illett becsuknia az orra előtt az ajtót, pedig erős késztetést érzett rá. Nem is kérdezhette meg, mit keres itt, az nyilvánvaló volt és egyértelmű. Azután is, hogy betessékelte, csak arra volt kíváncsi, a kettőjük helyzetének ismeretében miért és hogyan vette rá magát, hogy ilyen nyíltan színt valljon. És utána sem volt más teendője, mint tudomásul venni a hallottakat: egy nem kívánt helyzetbe kényszerített nő előbb-utóbb kitörésre szánja el magát, s a folyamatos összehasonlítások nyomán úgy érezte, most érkezett el a pillanat egy új élet kezdésére, akárha a legkellemetlenebb, legelőnytelenebb következményekkel is járjon. „Kopogj és bebocsáttatsz.” Így szól az ő istenhívő anyjának tanítása is. Lehet, nem a legjobb hasonlat, csakhogy az érzelmek mindent felülírnak. De akár ajándéknak is tekinthető egy más által megalázott, szerelmes nő, amire az, hosszas vívódást követően rászánja magát, mert számára teljesen új ez az érzés, addig soha meg nem élt ez a helyzet.
Végül mégsem az elkerülhetetlenül gerjedt érzelmi állapot, hanem a józanul gondolkodás írt felül mindent. Bármennyire is csábító volt a Magdi felkínálkozása, nőiségének kisugárzása, külön szobában töltötték el az éjszakát. Mindketten álmatlanul, kétségek között vergődve, ahogy utólag bevallották egymásnak, miközben másnap a koradélutáni menetrendszerű autóbuszon hazafelé utaztak. De végül is tisztáknak érezték magukat, mentesnek minden olyan hatástól, amelyeket amúgy nem kerülhettek el a Cerghizan főmérnök cselekedetei nyomán.
Pedig még nem tudták, nem is sejtették, hogy néhány hét múltán, karácsonytól arrafelé, az új és reményteli viszonyok között már lenne mit kezdeniük ezzel az újszerű érzéssel, állapottal.
