Kassay Károly, ez a „derék veterán színész”, kilépett a kolozsvári Magyar Színház színpadára és elsírta magát. Vagy legalábbis könnybe lábadt a szeme. És nem a szerepe szerint. Mondjuk így: „civilből könnyezett”. 1923 decemberét írtuk. A Szamos partjára (ki)költöztetett (sétatéri) színház nagyterme kongott az ürességtől, pedig Kassay jubileumi előadását tartották. Tovább így – a Keleti Újság 1923. december 17-i lapszáma és Olajos Domokos beszámolója szerint: „Az öreg, délceg, szegénységében és elhagyatottságában is büszke művész, midőn a rivaldán megjelent és a színház ürességtől tátongó nézőterén szétnézett, szemeiben könnyek jelentek meg. Ki tudná érzékeltetni a kimondhatatlan fájdalmat és keserűséget, amely a búcsúzó színész művész-lelkén átviharzott? Ezt érdemelte ő? Lehetséges volna, hogy Kolozsvár magyarsága, amelynek valaha ünnepelt kedvence, daliás bonvivánja volt, ma teljesen megfeledkezett róla?”
Valóban lehetséges volna? Avagy: mi történt a Magyar Színházban?
A trianoni döntést követően az erdélyi magyar színjátszás addig soha nem tapasztalt, sajátos és megpróbáltatásokkal teli helyzetbe került. Tekintettel arra, hogy – a nyugat-európai színházi törekvésekkel szemben – Kelet-Európa hivatásos színházmozgalmait döntő mértékben a nemzeti öntudatra ébredés hívta életre, így azok – értelemszerűen – kevésbé tekinthetők kizárólag esztétikai jelenségnek, és a politikum mindig kiemelkedő hatást gyakorolt a színházi folyamatokra, ennek folyományaként az 1918 utáni erdélyi magyar színjátszásra nézve is jóvátehetetlen következményekkel volt az impériumváltás, valamint annak politikai–közéleti vetülete.
A kialakult (történelmi) helyzetben a kolozsvári magyar nyelvű színjátszásnak számos nehézséggel kellett szembenéznie, mind közül pedig az egyik legégetőbb problémának a színház és színtársulat anyagi fenntartása bizonyult, mely szoros összefüggésben állt a nézőszám egyre rohamosabb csökkenésével is.
1923-ra valóban előállhatott az Olajos Domokos által megírt helyzet. Miközben a két világháború között a román színházak jelentős, évi rendszerességű állami támogatásban részesültek, melynek összege átlagosan az évi 120 millió lejt is elérhette, addig a magyar színtársulatok egyáltalán nem részesültek e támogatásból, sőt, a román színházak által kötelező módon befizetett adó kétszeresét – a 13 százalék helyett 26 százalékos jegyadót – voltak kénytelenek befizetni az államkasszába. (Mindezt részletesen tárgyalja Kántor Lajos a Kötő Józseffel közösen jegyzett Magyar színház Erdélyben 1919-1992 című kötetében.)
Nehéz, példa nélküli és megoldhatatlannak tűnő helyzettel kellett tehát megbirkóznia a kolozsvári teátrum vezetésének: egyedül az előadás-számok (ezáltal pedig a jegybevételek) drasztikus növelése jelenthetett (látszólagos) kiutat. Az eredmény pedig? Három-négy naponként új bemutató, minimális próbaidő, túlhajszolt társulat, megkérdőjelezhető művészi színvonal, elmaradozó, elégedetlen közönség. A fent már idézett Keleti Újság hasábjain Olajos Domokos így folytatjal: „[a kolozsvári magyarság] általában a magyar színházi előadásokkal szemben elzárkózó magatartást mutat. (…) Felmerül az önként előreugró kérdés: melyik távolodott el a másiktól, a színház vagy a közönség? (…) Ki beszél ma színházról? És aki beszél, az csak kézlegyintéssel és ajakbiggyesztéssel és a leghűvösebb kritika és tárgyilagosság hangján emlegeti a Magyar Színházat. Vajon a közönség távolodott el a színháztól? Nem és ezerszer nem. (…) A színház iránti közhangulat és rajongás melegsége jutott fagypontra s a színház mai vezetősége, úgy látszik, nem tudja a közöny jégpáncélját az előadásokban megnyilvánuló magasfokú lelki és művészi feszültséggel és lelkességgel feloldani.”
Mindezek, valamint az ígért kulturális önrendelkezés elmaradásának ellenére a kolozsvári színház nemcsak megpróbálta átmenteni a (remélt) jobb időkre a kolozsvári magyar nyelvű színjátszást, hanem az impériumváltást követő évek nehézségei után tudatos építkezésbe és sajátos műsorpolitika kialakításába is kezdett. (Itt érdemes megjegyezni: az 1918 és 1940 közötti erőfeszítéseket, valamint a tényt, hogy Janovics Jenő és társai saját anyagi erőforrásaikat sem kímélve tettek meg mindent a kolozsvári magyar nyelvű színjátszás megmentéséért, amit az 1940-ben Észak-Erdélybe bevonuló magyar adminisztráció a legcsekélyebb mértékben sem értékelt, sőt, igyekezett figyelmen kívül hagyni.)
Az önfenntartásra ítélt kolozsvári intézmény vezetőinek és tagjainak az 1920-as és 1930-as években be kellett látniuk: a színház működését garantáló intézményes–anyagi keretek megszűntek, az önszerveződés útjára lépve pedig meg kellett teremteniük a túlélés keretfeltételeit. Ugyanakkor látnunk kell: a kolozsvári magyar nyelvű színjátszás ügyéért felelősséget érző elit nem kizárólag a túlélést jelölte meg, mint legfőbb célt. Kádár Imre (1921 decemberében és szintén a Keleti Újság hasábjain) így vallott az előttük álló feladatról: „(…) gonddal ügyelnünk kell arra, hogy színpadi kultúránk az egyetemes fejlődés irányába igazodjék s a magyarság köteles áldozatkészségét ne zsákmányolhassa ki a vásári komédia, se a kritikamentes homályban burjánzó dilettantizmus, se puszta üzletes törekvés.”
Jól látható: miközben az egyre rohamosabban csökkenő nézőszám, a fenntarthatóság terhéből fakadó teltház-kényszer, valamint a kedvezőtlen adminisztratív-politikai környezet a kolozsvári magyar nyelvű színjátszás puszta létét veszélyeztette, addig az intézmény számára magas művészi színvonalú, az egyetemesség irányába vezető szakmai utat jelöltek ki.
Miközben szintén Kádár Imre jegyzi meg a Keleti Újság 1924. január 1-jei számában, hogy „az erdélyi színjátszás az utolsó évben semmit sem haladt előre. De csúszik, csúszik visszafelé”, addig a színházvezetés megpróbálkozik a korábbi években bevált különböző ciklusok műsorra tűzésével, Kós Károly transzilvanista elgondolásán alapulva, valamint az erdélyi magyar nemzeti tradíció újragondolásának és felélesztésének szándékával pedig Janovics Jenő – az Erdélyi Irodalmi Társasággal együttműködve – megrendezi az Irodalmi Olimpiászt, valamint évadonként legalább négy magyar darab bemutatását vállalja. Ebből nő ki aztán azon drámapályázatok sora, amelyek bemutatkozási lehetőséget biztosítanak – többek között – Tamási Áronnak is.
A színház anyagi csődjének elkerülése érdekében nemcsak széleskörű társadalmi összefogás szerveződik, s így – a közösség által eltartott színház egyfajta autonómiát is nyer –, hanem a színházvezetés is mindent megtesz annak érdekében – az Erdélyi Helikon 1926-ban megfogalmazott elképzeléseivel összhangban –, hogy a művészi tevékenység és produkció szerves kapcsolatban álljon közönségével: ne csak neki, hanem róla is szóljon.
A színházi vezetés, sőt, a teljes erdélyi kulturális elit belátta, hogy a kolozsvári (és erdélyi) magyar nyelvű színjátszás jövője azon múlik, képesek lesznek-e egy sajátos, erdélyi színház-típus kifejlesztésére, amely közvetlen kapcsolatban áll közönségével, valamint a közösség által is megtapasztalt mindennapi kihívásokkal és érzékelésekkel. Kemény János, a kolozsvári színház későbbi (impériumváltást követő) igazgatója, ezt az újfajta, kívánatos színházi formát „nemzetközösségi színház”-nak nevezte.
Tanulság? A kolozsvári színházi vezetés az intézmény legmélyebb válságában belátta, hogy a teátrum egyetlen valós feladata ez lehet: a polisz ügyéről és a polisz lakóival együtt szólni. Az ehhez vezető út pedig a korabeli (erdélyi) magyar drámairodalom támogatása. Vagyis: amikor a színház már épp elveszteni látszik önfenntartó erejét és a teljes érdektelenségbe süllyed, az utolsó utáni pillanatban rátalál saját feladatára, és nekilát elmesélni saját közössége és közönsége történeteit. Mindebben a kor legjobb drámaszerzői a partnerei.
Ízlelgessük! Egy válságokkal teli időszak túlélni igyekvő közössége egyszerre lehetőséget lát a színházban, mely önmaga jelenét kezdi visszatükrözni. Felszabadító élmény lehetett: a színpadról visszahallani és -látni önmagad.
Kassay Károly mindezt nem várta meg. A korabeli sajtó beszámolói szerint – megélhetési kényszerből – repatriált.
Mi, az utódok pedig, türelmesen várunk.
Borítókép: oszmi.hu
