(lebegés)
Másfél évtizede az Égei-tenger északi partján töltünk nagyjából egy hetet minden évben. Ugyanazon a helyen, ugyanabban a napsütésben, ugyanolyan hullámok között próbáljuk felejteni egy pillanatra az erdélyi homályt. Nem lehet. Néhány nap nem elegendő ehhez. Talán háromszázhatvanöt nap sem lenne elég. Csupa olajfa körös-körül, alig magasabbak nálunk, nehezen tudhattak elrejtőzni ezen a tájon a hajdani görög hősök. Azt hittem egykor, a mediterrán természet csupa zöld, dús fű, dús levél. Lombsuhogás reggeltől estig. Hát nem. Forró kő, langyos tenger, néha égzengés. És hihetetlen könnyűség. Lebegve jársz, lebegve úszol, lebegve élsz. Itt kellett az európai civilizációnak megszületnie, hogy boldog lehessen. Majd innen kellett északra költöznie, hogy szenvedhessen. Mert a fejlődés szenvedés. Ha vihar van, itt egybeér az élet és halál. Aztán kitisztul. Csak nagyon éles szemmel lehet észrevenni, hogy másképpen helyezkednek el a homokszemek, mint azelőtt. Meg a kavicsok. Talán egy-két olajfa is helyet cserélt.
(alteregó)
Szervezetten pihenünk az idén is. Kiszolgálnak minket. Semmi sem a mi gondunk. Úgy hívják ezt az idegenforgalomban, hogy: all inclusive. Vagyis teljes ellátás. Bő választék reggel, délben, este. Púpozott tányérok. Futnak a vendégek a pénzük után. Napozni, napozni, napozni. Úszni, úszni, úszni. Élni, élni, élni. Ülünk, nézünk találgatunk. Sok nyelv. Most kevesebb szláv. Több német. Román alig. Magyar rajtunk kívül senki. Meg persze görög beszéd, görög szakács, görög pincér, görög kertész. És egy görög macska. Görög vendégek is természetesen. Ülünk Annával első nap a vendéglő teraszán, ahonnan a tengert is látni. Az embereket is. A helyi görögöket. Tizenöt év hosszú idő, ismernek minket. Mi is ismerjük őket. Egyszer csak jön lefelé a sétányon elgondolkozva Nicolae Manolescu. Pólóban, rövidnadrágban. Mutatom Annának. Hiszen meghalt már néhány hónapja. Nehéz ember volt. Nyughatatlan. Szókimondó. Vitáztunk is. Szerettem őt. A Romániai Írószövetség elnöke. Egy időben még politikus is, akárcsak én. Most pedig itt van. Talán egy kicsit görnyedtebb. De akárhogy nézem, ő az. A következő napokban még látjuk majd néhányszor. Mindig egyedül. Görögös arc. Nem ógörögös, hanem újgörögös. Sok ilyen van a románok között. Rám pillant, közömbösen elhalad mellettem. Leül egy asztalhoz, odamegy a mindig jókedvű, harsány nevetésű bároslány, kérdez tőle valamit görögül. Ugyanazok a markáns vonások, ugyanazok a ráncok, ugyanazok az árnyékos szemek, ugyanaz az átható tekintet. Hát itt van. Gondolhattam volna, hogy igaz. Nyolcmilliárdan vagyunk a földön. Gyerekkoromban még hárommilliárdan voltunk. Talán mégis van öröklét, súgom Annának. Velünk is így lesz. De nem fogunk emlékezni semmire. Nem emlékszik ő sem. Nicolae Manolescu irodalomtörténész volt, félig erdélyi is, nyilván tudta, hogy ostobaság a doppelgänger-motívumot a német romantika múló divatjának tekinteni. Ez az irodalom legfontosabb mondanivalója. Amire visszafordulok, már nincsen ott. Megkérdezhetném a bároslányt, hogy kicsoda. De mi értelme lenne? Úgyis tudom. Lemegyünk a partra. Nincs még este, úszunk egyet. Mintát vesz rólunk a tenger.
(üzenet)
Lehet, hogy a déjà vu nem a memória fintora? Nem is valamiféle időutazás, amikor elmosódottan megkettőződik a látvány? Akár a rövidlátóknál, akiknél nem pontosan a retinára vetül a kép, és szemüveggel kell korrigálni a hibát? Talán ezért van olyan érzésünk néha, hogy nem először történik velünk valami. Vagy mégsem. Megtörtént már egyszer vagy akár többször, mert voltunk itt már valaha. „Nincs halál, csak meghalás” – írtam fiatalon egy szonettben. Akkor még volt bátorságom ilyesmiket írni. Még értettem József Attilát, aki az elrobogó „fülkefényekről” beszélt. Láttam én is magamat ilyen fülkefényben, és meghőköltem. A déjà vu ijesztő. De vigasztaló is. Mert nincs halál. Mind gyakrabban jutnak eszembe réges-régi emlékek. Talán az öregedés jele. Nem szeretem ezt a szót, hogy öregedés. Nevezzük inkább közeledésnek. A jövőhöz, de a múlthoz is. Ott a görög tengerparton újra meg újra felötlött bennem egy verssor: „Az ünnepekre húst és bort veszek”. Nem én írtam. Tizenhét éves kezdő költő voltam, valamelyik este megkeresett a kézdivásárhelyi közőpiskolában egy huszonkét éves, agyoncigarettázott hangú fiatalember, befutott költő, Vári Attila. Elvtársias összejövetel volt éppen. Hivatalosan így nevezték akkor a bulit. Kihívatott valakivel, amit olyan nagyon nem bántam még akkor. Sőt, lelkes voltam. Hallott rólam, meg akart ismerni. Beleremegtem. Sokat beszélt. Komolyan vett. Elmondta nekem ott a folyosón egy versét. Ez volt a refrénje: „Az ünnepekre húst és bort veszek”. Ó, hány ünnep, hány hétköznap, mennyi bor azóta! És nem felejthetem. Ismertük egymást több mint fél évszázadon át. Magyarországon élt már évtizedek óta. Nem változott. Ugyanaz a zseniális mesélő. Egyszerre Dzsepettó és Pinokkió. Csak egyre szomorúbb. Egyre reménytelenebb. Felhívott az utóbbi hónapokban többször is. Eltűntek a történetek, csak valami különös honvágy maradt. Meg mesevágy is. Csak a kívánság. Írt mostanában néhány ragyogó publicisztikát. Haragosakat. Igazakat. Már csak Dzsepettó volt, nem Pinokkió. Az a verssor nem hagyott nyugton.
Majd kaptam egy telefonüzenetet augusztus 11-én Nea Potideában, az Égei-tenger partján. Nem nagyon figyeltük, mi történik otthon. Otthon? Most itt voltunk itthon. Kinyitom a telefont, kitől jön az üzenet. Vári Attilától: „Meghalt Vári Attila”. Borzongás, mint fél évszázada. Majd düh. Ilyen rossz tréfa! És déjà vu is: ismét Pinokkió. Hamar kiderült, hogy a hír igaz. Két napja már. Nyilván a családból küldte valaki az üzenetet az ő telefonján. Vagy mégis ő maga üzent? Sem hús, sem bor, csak gyász? Ki tudja? Sírni? Minek? Tengernyi sós könny hullámzik itt évmilliók óta. Nézem Nea Potideából az öböl túloldalán az Olümposzt. Míg élnek az istenek, mi sem halhatunk meg végleg. Ott leszünk valahol a nyolcmilliárdban.
(gólyák)
Nagyszülők, gyermekek, unokák, férjek, feleségek. Tizenhatan gyűltünk össze az idén a görög parton. Ilyen messzire kellett eljönnünk, hogy mind együtt legyünk egy hétig. Aztán Annával mi még maradunk egy hetet. Ez a terv. De a hatodik napon elindulunk haza. Ennyi a görög lét. Az öröklét. Autóval megyünk, alig pirkad még. Felváltva vezetünk, Anna kezdi. Szalonikinál térünk rá az autópályára. Nagyvárosok közelében vagy fontosabb letérőknél karcsú ostornyél-lámpákkal világítják meg a sztrádát. Felnézek, és nem hiszek a szememnek. Odafent a hosszúkás lámpabúrákon féllábon egy-egy gólya. Ameddig ellátni. Ötvenen? Százan? Állnak mozdulatlanul. Szólok Annának is. Hát nem mentek még el, kérdi. Augusztus végén járunk. Lehet, ezek görög gólyák, később vágnak neki, mondom. Gyönyörű sziluettek a szürkülő égen. Alszanak, azt hiszem. A szó szoros értelmében egy talpalatnyi lámpabúrán. Navigálni kell, nem foglalkozunk tovább a gólyákkal. Estefelé Brassó körül járunk. A négysávos terelőn már égnek itt is az ostornyél-lámpák. Mintha káprázna a szemünk. Gólyák végtelen sora féllábon a lámpabúrákon. Ugyanúgy, mint ezer kilométerrel lejjebb. Hiszen ezek már elindultak, döbbenünk rá. Így pihennek útközben. Ahogy a fészküket is rakják. A legmagasabbra. Ahová sem állat, sem ember fel nem mászhat. Alszanak. Nemcsak állva, hanem féllábon. Többezer kilométer délre, többezer kilométer vissza minden évben. És miért? Így döntöttek az istenek. Ösztönnek hívjuk mindközönségesen. Itt is otthon? Ott is otthon? De hol a megtartó haza? Tudom, ahol a fészek van. Ahol költenek. Azt hiszem, mégsem ilyen egyszerű ez. A haza most éppen ott van egy karcsú ostornyél-lámpán. Mintha a gólyák világítanák meg az utat nekünk. Kapaszkodó féllábuk alatt fény van. Körben sötétség. A gólyák nem halnak meg. Elmennek délre. Sokszor. És eggyel kevesebbszer térnek vissza.
