Igortelepre költözése után Lukowsky a Körzeti rendelőt, ezt a csendes kertvárosi sörözőt választotta nem éppen másodlagos tartózkodási helyéül, hogy aztán társasházi magányában a pultoslány, Katka szerelmével vigasztalja magát. Ám még egy ilyen banális kapcsolatnak is megvan a maga bő ezerszavas története.
Kezdjük azzal, hogy egy pultoslány elcsábítása talán nem is olyan banális esemény. Férfiként nehéz tudomásul venni, hogy a pult túloldaláról érkező mosoly többnyire csak ellenérték (ami persze még nem jelenti, hogy nincs igényük az elcsábíttatásra). A lehetőség adott, csak nem annyira és nem akárkinek. A csábítás kultúrtörténetének legnagyobb pillanatai sokkal inkább narrációkról, mint személyiségekről szólnak. A narrációk koronázatlan királya a negatív színjáték, amikor nem felkerül, hanem leomlik az álarc – vagyis a szerep, amelynek célja hullámtörő gátként akadályozni a szerelem romboló áradását. Ahogy a kórházi nővért óvja a fehér uniformis, a szigorú tanárnőt pedig az orrára biggyesztett szögletes szemüveg, úgy védi a sörünket átnyújtó szépséget a bárpult barikádja. Kellemes, de idő-, és főleg ütemérzék-igényes misszió a kiszabadítási művelet.
Esténként komlógazdag csobogás és sülő húsok nyálfacsaró gőze töltötte be a zsúfolt kis teret, ami önmagában is elég ok lett volna a betéréshez, de valójában a vendégek iránti figyelmesség korszerűtlen jelensége volt az, ami Lukowsky számára igazán vonzóvá tette a Körzetit. Eltérően ugyanis más kerületi kocsmáktól, itt mindig kivárták a hivatalos éjféli zárórát, és sosem kezdték az utolsó negyedórában látványosan felpakolni a székeket. A pult mögött két lány váltotta egymást. Beától, a harsány és dúskeblű külvárosi perszónától (bár ez olykor erőfeszítést kívánt) távolságot tartott; olyan nőt látott benne, akinek a közelsége egyszerre ígéri a fesztelen gyönyört és az öncélú konfliktusok láncolatát. Katka más volt. Nógrádból érkezett, s ahogy nem találta helyét a nagyvárosban, úgy a nagyváros sem találta meg őt. Természetes jóindulatát Lukowsky kifejezetten ennek az érintetlenségnek tulajdonította. Az első naptól fogva kedvelte a lányt. Katka viszont viccesnek találta a férfit, de mindig csak akkor, amikor az éppen semmi vicceset nem mondott. Lukowskyt ez nem zavarta: félreértett nem-humorát a pultoslány ösztönös szimpátiájaként könyvelte el. S bár sejtette, hogy az ő vonzalma is félreértéseken, sőt illúziókon alapul, napról napra jobban vágyott ennek a kölcsönös tévharmóniának a labirintusába, vezessen az végül bárhova.
Egy este végül eldöntötte, hogy lezárja a Katkával fennálló ismeretség bevezető szakaszát. Rossz napot választott: a Körzeti rendelő pénteken mindig tele volt vendégekkel. A részeg hímek hiénákként tolongtak a pultnál, Katka megállás nélkül csapolta a sört, és hol kényszeredetten, hol őszinte hahotával nevetett a százszor hallott kocsmai poénokon. Lukowsky levágódott az egyetlen üres székre, figyelemre se méltatva a szomszéd asztalnál poharazó harmincas egyetemisták fürkésző pillantásait.
A Körzetiben a kiszolgálás hibrid módon, cseppfolyós szabályok szerint zajlott: sört a pultnál, ételt az asztalnál, de egyeseknek – öreg törzsvendégeknek, részeges helyi ügyvédeknek – kivételesen az italt is az asztalhoz vitték. Lukowsky eddig nem tesztelte saját státusát, mert tartott tőle, hogy a férfiként élvezett megkülönböztető figyelmet, aminek tévedhetetlen jeleit kezdetektől fogva észlelte, vendégként már nem feltétlenül kapja meg. Így aztán jólesően nyugtázta, hogy Katka végül kijött hozzá.
– Hozhatok valamit az úrnak? – kacérkodott.
– Egy pilzenit kérnék, desszertnek pedig egy szelet rántott sajtot.
– Pohárral lesz a pilzeni?
– Ne sértegessen, kisasszony. Kriglivel kérek.
Az egyetemisták összeröhögtek.
– Hallottad? Sajtot rendelt desszertnek.
Lukowsky megbabonázva figyelte Katka távolodó alakjának kontúrjait, amely ebből a szögből még ismeretlen volt számára, akár a szakács sosem látott személye a konyhán. Ellentétben a váltótárs Bea kihívó és pattogó riszálásával, Katka csípője ráérősen, egy háromnegyedes blues nyugalmával ringott – de pont csak annyira, hogy Lukowsky képtelen legyen eldönteni: neki szól-e a mutatvány, vagy ez így természetes.
– Szerintetek nekem szólt a mutatvány, vagy ez így természetes?
A fickók zavartan összenéztek, egyikük cérnahangon felnevetett.
– Elmondanátok nekem is azt az előbbi viccet, fiúk?
Az asztaltársaság tagjai szép sorban elhallgattak, csak egy tagbaszakadt pofa méregette még egy darabig elnéző mosollyal, a visszavonulók kényszerű engedékenységével az arcán. Katka megérkezett, és az asztalra tette a sört.
A pultoslányok (akárcsak a kórházi nővérek) nagyon is tisztában vannak a szerepük vonzerejével, miközben a munkájuk nehézségeit is szeretik ecsetelni. Az igazi nehézség azonban nem az, amit ők annak vélnek – korai nyitás, késői zárás, mosogatás és hordógörgetés –, hanem a főnök és a szolga összeegyeztethetetlen szerepe, amit egyszerre és egy személyben kell eljátszaniuk az életnek ebben az irracionálisan sűrű szegletében, olyan ritka emberi képességek hasznosításával, mint arányérzék, stílusérzék, humorérzék. Katka – a pultoslányok többségéhez hasonlóan – csak korlátozottan birtokolta ezeket az adottságokat, ösztönei azonban megsúgták neki, hogy érdemes megvárni, amíg a konfliktusok önszabályozó mechanizmusa végül megoldja a helyzetet. Az üres tállal egyet hátralépve figyelte a jelenetet.
– Akkor tisztázzuk ezt a desszerttémát, fiúk – folytatta Lukowsky. – A latin deserere azt jelenti: elhagyni. Innen jön a dezertálás és a sivatag angol változata is. Tehát ha már végeztél a kajával, desszertet kérsz. A kínaiak levest, ti édességet, aki pedig tud latinul, az sajtot.
Katka elnevette magát, és visszament a pulthoz. Lukowsky, bár ezúttal sem mondott semmi vicceset, először érezte úgy, hogy szinkronba kerültek. A lány reakcióját szövetségesi jeladásnak érzékelte, sőt haditettnek, amely a legjobbkor érkezett.
Már rég távozott a Körzetiből, amikor az egyetemisták még mindig ott ültek csendben, a saját szűk buborékjuk akolmelegébe burkolózva.
– Hülyeségeket beszélt – törte meg végül a szilenciumot a nagydarab, és felnézett a telefonjából. – A desszert a francia desservir-ből jön. Értitek? Amikor vége a szervírozásnak.
– Miért nem mondtad meg neki? – kérdezte a cérnahangú.
– Gyengébbeket nem alázok – válaszolt a tagbaszakadt, és termeteset harapott a söréből.
A szerelmi vereség feldolgozásának az állatoknál és az embereknél egyaránt megvan a maga bevett sorrendje. Vereség, depresszió, elvonulás, önvizsgálat, megerősödés, visszatérés és győzelem: íme, egy ideális forgatókönyv. De Lukowskyt nem érte semmilyen vereség. Másnap este ismét összekapta magát. Kiadósat edzett a nappaliban – az öreg padló megadóan nyikorgott a fekvőtámaszok, felülések és guggolások százai alatt –, majd a zuhany alatt állva hosszasan, vizet és gőzt nem kímélve szemlélte önnön megszépült testének a tükörbeli mását. A vér az agyából a vállakba és a karokba áramlott, elégségesre, sőt kívánatosra duzzasztva az egykor oly satnya bölcsésztestre plántált izmokat. Tizenegy óra körül ebben a kellemesen buta, férfias állapotban lépett be a Körzeti rendelő ajtaján.
Ezúttal nem volt tömeg: Budapesten a szombat este már a magasabb rendű szórakozási formáké. Elbeszélgetett hát a legközelebbi vendéggel, egy nyugdíjas autószerelővel, majd zárás előtt negyedórával a pult felé fordult.
– Mi a kedvenc italod, Katka?
A lány valami kiszámíthatatlan tervszerűséget olvasott ki Lukowsky határozottságából, az élénk, de link tekintet pedig csak fokozta a hatást, ami így, együtt ösztönösen időhúzásra késztette.
– Az attól függ.
– Vigyázz, mert elárulhatod a személyiségedet. Minden italhoz tartozik egy női karakter.
– Sorold fel, én pedig majd választok! – lapította tovább a perceket.
– Ahogy akarod. A borhoz entellektüelek tartoznak, a sörhöz vagányok. A whiskyhez szexuálisan kezdeményezők, a koktélhoz hedonisták. Több nem jut az eszembe. Egyelőre!
– Nahát, van itt tapasztalat… – mosolygott a lány az autószerelőre, mert fültanúként ennyi az öregnek is kijárt.
Mivel a felsorolt párosítások egyike sem volt sértő, voltaképp a választásnak sem volt tétje. Katka lassan ráérzett, hogy a valóságtartalom itt most teljesen érdektelen, a szavak csak a statiszta szerepét játsszák. Mintha egyszerre parkolt volna a bejárat előtt egy limuzin, egy terepjáró, egy kupé és egy kopott amerikai verda – de mindegyik előtt ugyanaz a férfi várta, hogy kinyissa neki valamelyik ajtót. Beszállt hát a legközelebbibe (édes Martinit rendelt), az ellenállhatatlan idegen pedig beült mellé, aztán – borostás, piszkos arcán magabiztos vigyorral – elfordította a slusszkulcsot. Már nem volt meg a szabadsága a kiszállásra.
A csengő kíméletlen berregését képtelenség volt megszokni. Lukowsky felébredt, meztelenül az ajtóhoz tántorgott, csupán egy gyűrött pólót tartott maga elé. Egy kerületi bajnok állt előtte: a potyázásban verhetetlen szomszéd. Most épp délutáni málnapálinkázásra invitálta Lukowskyt, pontosabban saját magát. Nincs szolgálatban a pultos, morogta a megszólított, és rácsapta az ajtót. Katka nem mozdult a zajokra, teljes nyugalomban aludt a félig lecsúszott paplan alatt. Lukowsky hosszú másodperceken át szemlélte a bónuszba kapott panorámát. „Nekem szólt a mutatvány, mert ez így természetes” – állapította meg magában, a triumfáló hadvezérek szeretetreméltó, kendőzetlen önbizalmával.
Pámer Gábor (1974, Budapest) történész, piackutató. A diplomaszerzés után a Duna Televíziónál helyezkedett el szerkesztőként, majd különböző civil szervezetek kommunikációs munkatársa volt. Londonban élt, ahol zongoristaként és piackutatóként dolgozott, majd visszatért Budapestre. Jelenleg történettudományi kutatásokat végez, távmunkában folytatva korábbi angliai munkáját.
