Boka László „Le rire énorme de la mer” – nyelvi bűvölet, formakultusz és közvetítés

Egyedülálló és tudatos költő, aki úgy volt polgárpukkasztó és lázadó, hogy közben zseniálisan szigorú formaművész is, egyszerre pedáns dandy s a kárhozat züllött dalolója, sikeres önkanonizátor, egyúttal az első dekadens. Magányos óriás, akit kora és környezete nem, majd csak követői értékelnek s tekintenek mesterüknek, de akinek alighanem a 19. század legfontosabb verseskötetét köszönhetjük: egy 1857-ben kiadott könyvet, mely az anekdotizmus, a didaxis, a felszíni lírizálás és a gyakori moralizálás korszakai után valami egészen mást akart, mást hirdetett. A Les Fleurs du Mal (a Romlás, a Rossz vagy egyenesen a Gonosz virágai) látszólag már címében is a bűnös szenvedélyek dicséretét ígérte, de ennél jóval többet adott. „Csodálatosan gazdag, szép és igaz könyv, bátor, eredeti, pontos, izzóan értelmi és érzéki, idealisztikus és öncélú” – írta róla egyik kései fordítója,

Szabó Lőrinc, hozzátéve, hogy szerzője fellépése a francia lírát egy Baudelaire előtti és egy Baudelaire utáni költészetre osztotta. Talán nem csak a franciát, tegyük hozzá, a világirodalmat is, hiszen a teljes európai kötészetre tett felszabadító hatása óriási volt, de a 20. századi fordítónemzedékek s az irodalomelméleti interpretációs iskolák sem kerülhették ki művészetét. Versei mondanivalója, nyelve zeneisége és kéjes szenvedélye az utókor fülében visszhangoztak, búgtak tovább igazi borzongással, sajátos atmoszférával, megváltoztatva végképp mindazt, amit Európában századokon át költészeti ideálnak vagy idillnek neveztek. Úgy ráadásul, hogy Baudelaire a klasszikusan tökéletes formai kereteket nem robbantotta szét. Hatása „korszakos”, mondhatnánk, ha nem csépelték volna már el oly bántóan e szót. Baudelaire lépett túl ugyanis elsőként a reális józanság szűk korlátain, szakítva saját kora konvencióival s a költészeti korízléssel. Nem egyszerűen másként írt, másként látott, mint elődei és kortársai, hanem teljességgel mást is hirdetett – s ami fontosabb, másként is élt.

Kisgyermekként maradt félárva, édesanyja újra férjhez ment, amit ő nem tudott megbocsájtani, nevelőapjával pedig mindvégig rossz maradt a viszonya. Nagykorúságát elérve bő két év alatt javarészt elköltötte a vagyont, amit örökölt. Igazi nagypolgárként lépett színre, aki korán megcsömörlött unalmasnak ítélt társadalma konvencióitól, álszent és szemellenzős környezetétől. Erőteljes pesszimizmusa viszont már nem a romantika valamiféle kirakatba állított világfájdalma volt, hanem egy mélyen gyökerező, a lét legmélyebb titkait keresni hivatott egyén belső keserűségből fakadt. Célja kezdetben csak a polgári lét langymelegéből való elmozdulás volt, mely később egy mindent átható életérzés, a teljesség átélhetőségének, akár mesterséges szerekkel, szexualitással vagy egyéb módon történő megtapasztalásának a vágyával egészült ki, de ennél is fontosabb, hogy Baudelaire tisztában volt vele, hogy ez az út, a Léthé átlépése egyirányú utca, ahonnét nincs visszafordulás. A költészeti cél ettől kezdve pedig a sajátjához hasonlóan elhibázottnak mondott életek természetességének a felmagasztalása, maga a művészi öncélúság lesz. A fiatal férfit, életvitele miatt 23 esztendősen gondnokság alá helyezték, későbbi élete javarészt hitelezői elleni harcokkal, anyagi gondokkal küzdve telt. Ezek a gondok viszont „nem a nyomorgó bohém, hanem az elkényeztetett, a tékozló fiú gondjai” voltak, írta róla találóan Szerb Antal. Csakhogy a tékozló fiú esetével ellentétben Baudelaire-nél nincs megbánás, sem jóra törekvő fogadalom. Bűntudat persze van, minden formában és mennyiségben, de hiányzik maga a valós megjavulás szándéka. A bűntudat ott parázslik legbelül, energiái óhatatlanul ki-kitörnek, s termékenyítő erővel bírnak. Ugyanígy válik ihlető tényezővé a belső vívódás és az esetek többségében az önsors-rontást felülíró kuriozitás, a megtapasztalás elemi vágya. Akárcsak később vérbaja s a fájdalmak enyhítésére is szedett hasis és ópium, a „Mesterséges Paradicsomok” fokozatosan a természetessel szemben egy másfajta, egy modern, magasabbrendűnek hitt életet vagy legalább annak foszlányait ígérik. De itt mégsem csak a vállalt „züllés” kvintesszenciájáról van szó, hanem nagyon is az emberi létezés minden (így negatív) oldalainak ihlető kipróbálásáról, felfedezéséről, a lét misztikus szegmenseinek a megszállottságig terjedő megélésvágyáról. Művészetében így saját kora erkölcsisége és konvenciói, művészeteszménye, s katolicizmusa is önmaga ellen fordul. Baudelaire életérzése antirealisztikus és még inkább antiromantikus, irodalomeszménye eredetien új, individuális és önmagába forduló, erkölcsisége negatív. És mégis, ez a negatív erkölcsiség még mindig erkölcsiség – hiszen Baudelaire dacol vele, s míg ezt teszi, valahol még hisz benne, viszonyítási pontnak tartja, csak saját magát érzi kevésnek, gyöngének más utakhoz. Fokozatosan mond le a szakralitásról, de odáig nem jut el, hogy mindent relatívnak tartson. Az értékválságot, saját, egyéni válságait énekli elsődlegesen. A szerelemben szakít a biedermeier erkölcsösséggel, de a mából tekintve még mindig erősebben kötődik tárgyához, mint majd a rákövetkező évszázadok erkölcsi közönye. Lázadása ezért mondható átmenetnek, amit Szerb is, Babits is finoman kiemelt, hangsúlyozva, hogy ő az első dekadens, aki az érzékek, a szagok, a romlás költészeti tartalmait is megvilágítja: az idilli helyett a csúf felfedezője, aki vállaltan megváltoztatja a szerelemtant, de nem törli el azt, nem relativizálja, ha bomló testek ölelkezéseiként is tekint csupán rá. Mindez, akárcsak a víziókban, az álomszerű, eksztázisban vagy éppen gyötrelmekben megtapasztalt létpillanatok a korban radikális újdonságnak, megbotránkoztatónak hatottak. Olyan ítéletekben öltve testet, mely minden szentség ellen démonikus zendülést látott, s nem látta az önmagával és a polgári társdalommal meghasonlott ember vergődését. Miközben a Les Fleurs du Mal szerzője – ahogyan ő maga írja – „Csak egyet akart: föltárni, mi lehet / a bús titok, amely úgy gyötri szívemet.”

Az 1857-es kötet amolyan első s utolsó is egyben. Az ikonikus, 100 verset tartalmazó válogatást Baudelaire később kiegészíti, az két újabb, bővített kiadást ér meg, de hasonló jelentőségű verseskötete nincs. Egyes verseit erkölcsi anarchizmusa miatt betiltják, akárcsak a vele egyidős Flaubert Bovarynéját. A két, most 200 éve született szerzőt egy évben fogják perbe. Meglehet e nonkonform szerep által is Baudelaire a fiatal költők és irodalmárok művészi példaadója lesz már az 1860-as évektől, versei atmoszférája, tökéletes ritmikája és formaművészete okán pedig halálát követően világhírű. Iskolát teremt, akaratlanul is. Verlaine, Rimbaud és Mallarmé szemében már életvitele miatt is igazi monstre sacré. Ráadásul a nála 12 évvel idősebb Poe-t is Baudelaire tolmácsolta a franciáknak, akit művészi rokonának, sőt, saját gondolatai ismeretlen megfogalmazójának mondott. De míg Poe-t a misztikum és a tudattalan sötét rétegei egyszersmind meg is rémítették, Baudelaire kéjjel merült el a vágyaknak és az emberi természetnek a magával rántó birodalmában. Mindezt erős egotizmussal és egyfajta kirekesztettség erőteljes szereptudatával. Baudelaire ugyanis személyiségét is megstilizálta, éppúgy, mint minuciózus precizitással megformált szonettjeit. Szerb írja, hogy „egy költő alkotása nemcsak verseiből áll, hanem személyiségéből is”. E kulcsmondat igazi modernségét, nagyfokú tudatosságát is megvilágítja. Karakterét nem kevesebb gonddal dolgozta ki ugyanis, mint verseit. Petőfi, aki a magyar líra felől valójában kortársa lenne, fényévekre van irodalomeszményétől, világképétől, ideáitól. Igazából rokona, híve, követője Ady és a nyugatosok lesznek. Csakhogy addig fél évszázad telik el. Petőfivel egyvalamiben mégis közösek. A költő-szerep megalkotottságának fontosságát, az önimázs-építést mindketten elengedhetetlennek ítélték. A Petőfiért szintén rajongó Ady ezt is felismeri benne. Meg azt, hogy Baudelaire az első, aki tudatos kötetkompozíciót alkalmazott. A tematikus ciklusokba rendezett, előhanggal ellátott versek narratív többletjelentésének ő a felismerője, ősforrása. A hazai modernek ezt is tőle lesik majd el. Ady nem véletlenül az elsők közt fordítja, 1906-os Új versek című kötete végén pár Baudelaire-fordítást közölt, igaz, évekkel később beismerte, micsoda nehéz feladatot vállalt, hisz egyetlen „fölségesen merész költői képét” három napba tellett, „mire magyarul visszaadtam valahogyan”. Baudelaire nehezen és keveset írt, de a tökéletességre törekedett. Ihlető – a századelőn itthon még mindig merésznek, bizarrnak, megbotránkoztatónak tűnő – témáin túl formai perfekcionizmusa viszont már csak keveseknek lett követendő, talán tökéletességük okán követhető példa. A „gall” individualizmusa, eredetisége vonzó, „forma-nyűge” (ez is Ady remek szójátéka) viszont egyenesen teher. Megbirkózni A Romlás virágai teljes fordításával talán ezért is egy triász fog: Babits, Tóth Árpád és Szabó Lőrinc csak 1923-ban adja közre a teljes magyarítást.

1917-ben, meglehetősen nehéz, háborús időkben a Les Fleurs du Mal első megjelenésének kerek évfordulóján, szerzőjük halálának félévszázadán György Oszkár adott e versekből ízelítőt. Kosztolányi ekkor írta le híres sorait: „Fordítani nem lehet, csak átültetni, újrakölteni”. Ady ugyanekkor nagy elődjét fizikuma, váteszi alkata szerint is megidézte a rá jellemző módon: „feje talán olyan, mintha egy előkelő múmia, a Szép Ernő, csekélységem és a Somlay Artúr fejeiből volna összetákolva”. Ennél fontosabb, hogy az egyszerre elátkozott, züllött költő szerepén, maszkjain és a lírai én hipertrófiáján túl Ady önmagára vetítve, a megélni kívánt extázisok híveként is tudta, hogy az eredetiségnek, az ihletnek mindig komoly ára van. Még első párizsi útja után, 1905 nyarán tanácsként írta a fiatal Juhász Gyulának: „Ott fent a nagy intellektus bércén vágja magát a földre bátran. Ne rösteljen csecsemő lenni. Rugjon, ordítson, reszkessen, kísérteteket lásson, gügyögjön, bocsássa, ejtse vissza magát a mi gyermekkorunkba, mely olyan ideges, beteg volt, mint a felnőttségünk, […] Ebből lesz aztán a vers. Óh, nekem is ritkán sikerül. […] Pedig vívódó, nagy intellektussal porban fetrengő gyermek-lélekállapotba hulló talentum: ez az igazi lírikus.” – ezt a porban fetrengő lélekállapotot látta meg Ady Baudelaire-ben.

Ha korábban a Léthét s a visszafordulás lehetetlenségét említettem, akkor Baudelaire rövid alkotói pályáján még valamit ki kell emelnünk. Baudelaire negyvenes évei derekán távozott a földi létből. Utolsó, önsorsrontó évtizedeiben leginkább közvetítőnek mondható két világ között, akárcsak kiismerhetetlen macskái, melyeket a Les Chats fantasztikus soraiban örökített meg. A „forró szerelmesek és zordon tudósok” kedvelt lényei önmaga kivetítései, jellemzése is: szép, gőgös, kényes, lusta, öntörvényű és excentrikus, aki az élet élvezeteit és a vad, túlvilági vágyakat egyszerre testesíti meg, aki a megfogalmazhatatlannak vagy a kimondani nem mertnek sajátos szavakat talál. Érzéki varázsossága, kifejezőkészsége, „a szó alkímiája” miatt sokan úgy is gondolták, nem szabadna csak eredetiben, franciául olvasni. Meglehet. Hogy »a tenger roppant nevetését« mindenki önmagának fordítsa le. Az a poétikai nyelvteremtés mindenesetre, amit Baudelaire elért, alighanem a legtöbb, amit egy új korszakot előkészítő költő valaha is remélhetett.

Demény Péter: Vajon min forgolódunk?

„Ő az a költő, akiben megerjedt és csípős szesszé vált a polgári lét biedermeieres édessége” – írja Szerb Antal. De még inkább az a költő, aki a tökéletesség áhítatában írta le a tökéletlenséget. Versei mindig a végletekig csiszoltak – gondolom, a korban annál nagyobb erővel ütöttek. „Társaságban, nyilvános helyen, ismeretlen emberek közt váratlanul és udvarias, dandys faarccal olyan kijelentéseket tett, hogy minden polgár hajaszála az égnek állt, azután elégedetten távozott.” Ezt is Szerb írja.
Apját korán elveszítette, gyámapját gyűlölte. Mindig nehéz annak, aki úgy érzi, hogy a szülei nem szeretik. Ennek egyetlen oka lehet: hogy őt nem is érdemes szeretni. Így aztán olyan életet alakít ki magának, hogy nehogy valamiképpen szeretni lehessen. Dorbézol, költekezik, könnyű nőkkel hentereg: a bűntudatot mindig táplálja, és közben agyongyötri magát. Eredményesen teszi, hiszen fiatalon meghal.

Addig azonban, amíg él, jelét adja nemcsak tehetségének, hanem neveltetésének is, melyet szintén azok végeztek, akiket gyűlöl: azok formálták, így hát magát is gyűlöli. Ez benne a legmaibb vonás. Ilyen szempontból valahogy mellélövésnek érzem Szilágyi Domokos sorait a különben nagyszerű Arany János-esszéből: „Nagy művész volt Baudelaire, és nagy művész volt Dosztojevszkij, de amíg Baudelaire kedvére hentereghetett a Pimodanban, Dosztojevszkij kötéllel a nyakában várta a szégyenletes komédia befejezését.” Tönkretenni magunkat sohasem könnyű, akkor sem, ha az eszközök magas szintűek. A lélek nem lesz légiesebb attól, hogy az embert pihepaplanon éri el az okádás, és belemerülni a közönségességbe ugyanolyan pokolraszállás, mint akármelyik másik. Hogy mondjuk Ginsberg másféle bugyrokat ismert, mint Boér Géza, attól még ugyanúgy a Sátán lakában bolyongott.

Az ellentmondások egész életére jellemzők. Borzalmas élet és a legnagyszerűbb képzőművészeti kritikák. Elvágyódás Franciaországból, ahol büntetőjogi eset lett a verseiből, és gúnyolódás Belgiummal. Rettenetes annak a sorsa, aki sehol nem érzi otthon magát.

Nem véletlenül lett Poe fordítója és népszerűsítője, hiszen Poe hirdette a ráció uralmát az ihlet felett, és mi más lenne a megformálás perfekcionizmusa, ha nem a ráció apológiája. Bizonyára ez is lélektani eredetű: valahol mégiscsak lennie kell egy követhető iránynak.

Későbbi nagy követőinél a forma nem ilyen végletekig csiszolt. Ady Endre igazán mindent megtett, hogy Baudelaire nyomába lépjen, még az értetlen szülőket is beszerezte, verseinek formája azonban távol áll nagy elődje tökéletességétől. Tudor Arghezinek még a kötetcíme is a Baudelaire-ére hajaz – a Flori de mucigai (Penészvirágok) a Les Fleurs du Mal (A rossz virágai) pandant-ja –, formája ellenben teljesen szabad.

Vagy talán máshonnan kellene megközelítenünk a kérdést. Mindhárom költő formája tökéletes, csak az utódoké egyedi, önmagukhoz szabott, míg Baudelaire éppen azzal kavarta fel a poétikus kedélyeket, hogy rendkívül személyes, addig még nem látott „mondanivalóját” hűvösen klasszikus formába öntötte. Formalom és tartorma, ahogy Parti Nagy nevezi a két minőség egymásba játszását, távolról, magasan alakul eggyé a nagy franciánál.

De bizonyára éppen ez is az oka a különbségeknek: a másféle irodalmak különböző hagyományai és fejlődése. Mint Octavian Soviany, a jelentős kortárs román író és költő megjegyzi, amikor a Les Fleurs du Mal megjelenik, Eminescu alig hét éves: a román irodalom határokon átköszönő, teremtő korszaka még el sem kezdődött; a magyar irodalom valamivel jobban áll, a mindenkori újdonságot befogadó rétege azonban kicsi; Petőfi halott, Vörösmarty is, Arany tulajdonképpen egy hatalmas konzervatív alkotó. Baudelaire-t perbe fogják, de van kit megbotránkoztatnia legalább, sőt, beszélgetnie is lenne kivel, ha nemcsak provokálni akarna; igaz, nemcsak provokálni akar, Théophile Gautier meg Gérard de Nerval is a barátja, és Delacroix képeit, Wagner előadásait láthatja. Szóval mégsem mindegy, hogy milyen pihepaplanokon forgolódunk.

Amikor A romlás virágai megjelenik, olyan, mint egy kiáltvány: mi, Babits Mihály, Szabó Lőrinc és Tóth Árpád, a Nyugat nagyjai és tanítványuk, így képzeljük a mai költészetet. Gondolom, mindegyiküket más ragadta meg: az okosság, a forma, a magasság; és leginkább Szabó Lőrincet mindaz, ami az egész Baudelaire. Számára soha nem jelentett gondot olyan dolgokról beszélni, amelyek megbotránkoztatnak, és ha költészetét összeolvassuk életével, akkor látjuk, hogy ez az ő részéről sem volt puszta provokáció. A Semmiért egészentől A huszonhatodik évig és a Piros kis húsbarlang a szádtól a Kalibánig folyamatosan „rémes” dolgokról beszélt: altesti vágyakról, a nő tárgyiasításáról, negyedszázadon át tartó szerelemről a házasság mellett, kultúraellenes barbárságról. És ha megnézzük a formáját: „csonttörő jambusok”, ahogy Szilágyi Domokos nevezi őket, névelőrímek, iszonyú áthajlások: nála a formalom csakugyan tartorma, instant módon, úgy, hogy a vak is látja.

Szóval utat mutatott Baudelaire: utat abban, hogy hogyan lehet a nyelv pompás készletével a világ borzalmairól beszélni – hiszen borzalom az, amit annak tartunk. A huszadik században nagy szükségünk lett erre a módszerre: a világháborúk, Auschwitz és a Gulág őrülete, Afganisztán, Vietnám és minden más Baudelaire nélkül nem lett volna kifejezhető. Ahogy elnézem ezt a mai kort, most is jó hasznát vesszük majd.

De Baudelaire az ízlés változására is nagy tanúbizonyság. Ugyan kit döbbent meg ma már mindaz, amit írt? Bármelyik filmben több rettenetest láthatunk. Elég baj, hogy ilyen műveltek lettünk, csakhogy megtörtént, mit sem tehetünk ellene. Egy oszladozó macskahulla látványa talán még iszonyú, azon viszont, hogy versbe került, már senkinek nem kellene csodálkoznia. Az ízlés azonban úgy változik, hogy sokan semmiképpen nem értik a változás állomásait. Emlékszem, mennyit vitatkoztam valakivel a színházról, és amikor azt hoztam fel, hogy annak idején sokan Michelangelónak a szentek lábára képzelt visszerei miatt borultak ki, egyre azt ismételgette, hogy miért hasonlítom ezt a mai rendezők elvetemültségéhez? Kizárólag a mai kor „ízléstelenségeit” volt hajlandó látni, holott minden korban éltek nagy művészek, akik nem kímélték a közönségüket. Azt hisszük, ma már senki nem perelne be senkit a műveiért, és látva látjuk, hogy sokan cenzúráznának a legnagyobb lelkinyugalommal. A politikai helyzet állomásait is lehet éppolyan problémátlanul figyelni, mint bármi mást.

A pocsolya soha nem fogja észrevenni magát, ha valaki követ nem dob belé. Ehhez tehetségre és egy bizonyos lelki alkatra van szükség, mely magának legalább annyit árt, mint amennyit a közösségnek használ. De hát az enzimek sem rontják el a tejet, csak sajtot hoznak létre belőle. Egy új minőség gyártása soha nem történik változás nélkül.

„Templom a természet: élő oszlopai / időnkint szavakat mormolnak összesúgva; / Jelképek erdején át visz az ember útja, / s a vendéget szemük barátként figyeli. // Ahogy a távoli visszhangok egyberingnak / valami titkos és mély egység tengerén, / mely, mint az éjszaka, oly nagy, és mint a fény, / egymásba csendül a szín és a hang s az illat.” A Kapcsolatok wagneri költemény: ahogy a német zeneszerző a Gesamkunswerk, az összművészeti alkotás nagy képviselője volt, úgy próbál minden irányba nyújtózni Baudelaire, a költő – érdekes különben, hogy éppen ezt a két szakaszt idézi is Richard Wagner és a Tannhäuser Párizsban című írásában (Holmi, 2001. március. Lenkei Júlia fordítása), a következő bekezdés végén: „Szabad-e nekem is elmondanom, szavakra lefordítanom, hogy ugyanebből a műből mit teremtett szükségképpen az én képzeletem, mikor először hallgattam lehunyt szemmel, lélekben mintegy elemelkedve a földtől? Nem mernék előhozakodni az én ábrándozásaimmal, ha nem lenne hasznos az előbbi ábrándozásokhoz fűzni őket. Az olvasó tudja, milyen célt követünk: azt szeretnénk kimutatni, hogy a valódi muzsika különböző koponyákban azonos képzeteket ébreszt. Egyébként az sem volna képtelenség, ha elemzés és összehasonlítás nélkül, a priori okoskodnánk; mert az igazán meglepő az lenne, ha a hang nem lenne képes arra, hogy színt sugalljon, a színek nem lennének képesek zenei képzetek felkeltésére, és a hang és a szín alkalmatlan lenne gondolatok közvetítésére; a dolgok mindig kifejezhetők lévén kölcsönös analógiákkal, mióta Isten komplex és láthatatlan egésznek nyilvánította a világot.”

Ez az egész-ség a Baudelaire fő mondanivalója: az, hogy a szépség nincs külön a rúttól, hogy undorító dolgok szép képzeteket kelthetnek, szép dolgok pedig undorítókat; hogy a túlzásba vitt ízlés már ízléstelen; hogy Wagnert pont Berlioz nem érti igazán; és így tovább. „Ember vagyok, semmi sem idegen tőlem, ami emberi” – ennek a latin mondásnak a nagy képviselője ez a szenvedő francia. És jó lenne, ha ezt, a szenvedést látjuk meg benne először, ha már a verset nem tudjuk versként olvasni, csak kinyilatkoztatásként vagy osztálynaplóként. A szép az, hogy bármiről írhatunk verset, és még szebb, ha ezt tehetséggel tesszük – igaz, anélkül nem is vers, hanem valami más, valóban érdektelen. Az április kilencedikén kétszáz éves Baudelaire viszont minden, csak nem az. Rég zenévé vált, de mindig is költészet marad.