mily elembe jártunk itt, ki tudja
A vaslépcsőn fel-alá csavarognak hallgatag rajok,
árnyékot keresnek, szélvédett sávokat,
neonnarancs zátonyokat, ahol tábort verhetnek.
Simogatod a melletted lihegő
Cerberus fejét, nézed egy fiú
aranypelyhes hátát, ingó lapockáit,
ahogy a fényt idomítja, kitárja karjait,
felfeszül tér és idő keresztjére,
kifeszített húr kezdet és vég,
a nap cserzi, a só szárítja,
szél szaggatja testét.
A korlátra görnyed, ívbe görbül gerince,
csíkos delfinek hátúszósarlói hasítják a vizet,
figyeli a csapat mozgását, mint aki egy közülük,
úgy szorítja a titánfehér vasakat,
mintha ketrec rácsait, eressz már, eressz közéjük,
kiált emberi fül számára nem érzékelhető frekvencián.
Ahogy el-el maradnak a hajó mögött, felegyenesedik.
*
A nedvesen csillogó, moszat lepte
betonon a frissen kifogott polipokat
gyerekek csapkodják a part menti sziklához,
puhulnak a hús rostszálai, roncsolódnak,
míg le nem foszlik róluk a bőr.
Horzsakő arcú, szentjánosbogárszemű halászok
hasítják szét, csomózzák újra életük kanárisárga fonalát,
hálóvá szövik a kopott csónakokban,
zsebkésük pengéjével nyakukat meg-megvakarják.
A szirtekről fejeselők egyre gyorsuló,
zuhanó teste a légtömeget áthasítja.
A vízbe fúródnak, elmerülnek az égeikék
felszín alatt, mint tengerbe hulló meteorok.
*
Egy utcafrontra nyíló konyha ablakában a sziklakolosszus
felköti sámsoni haját, szálgyertya lángjával
begyújtja a gázrózsákat, a márványpulton heverő húsra
késsel vet keresztet, elkezdi kicsontozni a bárányt,
dús verejték gyöngyözik homlokán.
Csap fölé hajolsz, és úgy kortyolod tenyeredből
a zamatos, kellemesen csípős, savanykás vizet,
mintha először, mintha utoljára,
alágörnyedsz egészen,
zúduljon nyakadra, hűtse koponyádat,
és felbuzognak a vesék forró kútjai,
a besűrűsödött vér felhígul,
könnyebben áramlik az erekben,
csökken a falakra nehezedő nyomás,
megnyílnak a bezárult kapilláriskörök.
Egy kimerikus lény halad el előtted,
zsákmányát cipeli, nyaka mögé feszített
keresztrúdba kapaszkodik,
szorítja a válligát, amiről fürtökben lógnak
a kampókra aggatott óriás makrélák,
keszegek, apró, ezüstös hátú fogadalmi halak.
Keskeny csípőjét ringatva imbolyog,
ősi rigmusok visszhangzanak benne,
üres kagylójáratban a tengerzúgás,
márványkövek szikráznak talpa alatt,
mintha víztükör fölött lebegne.
*
Palaburkolatú utcák raszterén haladsz egyre beljebb,
semmibe vesző lépcsősorokkal szegélyezett,
zegzugos utcákon, árkádok alatt húzódó, forró folyosókon.
Kakukkfű és zsályaszagot hagysz magad után.
A forgatagban idegen nyelvek
morajló szózenéjét hallgatod,
a ragadozás vágya vagy az üldöztetés
félelme hajt, előre - hátra kapod a fejed.
Fordulóról fordulóra gyorsítod lépteidet,
egy könyörtelen dob szétgyűrűző ritmusára
visszatérsz a fejkendős moirák elé.
Arcukon archaikus mosollyal ülnek a perembetonon,
a fal előtt, amit leölt hattyúk szárnyával meszeltek vakfehérre,
ahol már jártál, ugyanoda érkezel.
*
A léckerítés mellett gyökeret eresztett
vadszeder ontja gyümölcseit,
tücsökzene szól a temetőkertben,
belépsz a kitárt vaskapun.
A csavarodva kúszó lonc kipattanó virágainak
illatát, mandulafenyők mézgaszagát lélegzed,
az egész szervezeted áthatja, körülfolyja,
átsugározik, átsodródik rajta,
akár a légáram a kifeszített organtinvásznon.
A tobozokból kipergett magokat rágod,
tűlevélszőnyegen botladozol a sírok között.
A hantokon kövirózsatelepek, lándzsás levelű aloék,
húsokker, mályvalila, bóluszvörös pozsgások sarjadnak.
Nézed a kaszaszárnyú őrzőangyalok olajjal átkent
ikonjait, a mellettük fakuló képeket,
a fejfákra vésett számokat, amik különböznek
a megszokottól, mintha nem a születésük
és haláluk dátuma volna,
csak mész és mész tovább, nem találsz magyarázatot.
*
A sárga kútkáva mellett álló alak,
illékony sziluett, kontúrral jelzett
magányos figura, szinte belevész
az áthatolhatatlan háttér sötétjébe,
a fénynélküliségbe, a lombsátrak árnyékába.
A kőmedencébe gyűlt áporodott vízzel
nyakát hűti, halántékát,
tükröződő másán felejti tekintetét,
nézi, mint idegent, az ellenséget, önmagát.
Egy vijjogás, egy roppant szárnycsapás,
feletted elrepülő hímmadár melléről
pernyeszürke tollak hullanak.
Lábadon a cserzett bőrszíjak megfeszülnek,
a harminchárom órája növesztett vérhólyagok
elpattannak, mint a gránátalmamagok.
*
Átkötöd egy vászoncsíkkal az elgennyedt, bűzlő sebeket,
a hátralévő napokon át dédelgeted őket,
mint Philoktétész, mozgásban kell maradnod,
nem múlhat el több nap anélkül, hogy elkezdődött volna.
Lukács Flóra 1994-ben született, Miskolcon nőtt fel, jelenleg Budapesten él. Első kötete a FISZ-nél jelent meg Egy sanghaji hotel teraszán címmel.
