Gyermekkora Nagyváradjáról, a pályakezdésről, készülő új filmjéről, magyarságról, váradiságról beszélgetett Bereczki Csaba Balázs Béla-díjas filmrendezővel Gáspárik Attila.
Margittán születtem, de nincsenek gyerekkori élményeim, mert egyéves koromban beköltöztünk Nagyváradra, apámat oda helyezték. Pontosabban a Rogériuszra, a legnagyobb lakónegyedbe, ami számomra meghatározó volt. Ott folyt a Körös a tömbház elött, és az mindig adott egy szabad érzést. Akkor volt ez, mikor folyton áramszünet volt és ez annyira összekovácsolt minket. Folyton a humoros oldalát néztük a dolgoknak. Kártyáztunk a petróleumlápánál, aztán megjött az áram. Az egyik srácnak remek lapjai voltak és felkiáltott, na tessék elvették az áramszünetet. Meg olyan szövegek jártak, de jó, hogy nincs semmi a mélyhűtőben, így nincs mi megromoljon. Nagyanyám hajnali négykor ment le sorbaállni tejért, hatkor nyitott a bolt, de nem biztos, hogy mindig kapott…
Váradon emlékszel az első filmre, ami benned megragadt?
Nem hiszem, hogy az első volt, de ami nagyon megragadt, nyolc vagy kilenc évesen, az a Zorro volt Alain Delonnal. Moziban. Egy hét alatt tizenhatszor láttam, volt olyan nap, hogy többször egymás után, mert vetítés után nem mentem ki a teremből. Anyám már eltiltott. Oradea mozi. Vettem jegyet négytől, hattól, nyolctól. Olcsó volt a jegy, három lej. Mondták, ne vegyek annyi jegyet, csak maradjak bent. Négytől tízig. Teljesen belebolondultam. Otthon anyám kellett varrjon maszkot, és el akartam menni vívni. Volt is minőségi vívóklub a városban. Sajnos nem vittek el. Anyámék nem tudták, féltek, hogy még leszúr ott engem valaki. De könyörögtem, hogy vívni akarok. Lehet ment volna, mert hosszú kezeim voltak. Az nem jött össze, de karácsony után a lefaragott karácsonyfával a tömbházak között, a Rogériuszon, gyakoroltam a vívást.
Olaszul beszéltek benne és román volt a felirat. Mit értettél belőle nyolc évesen?
Lassan megtanultam belőle olaszul. Most nem olyan rég egy olasz kollégámmal beszélgettem, kérdezte, hol tanultam meg, olaszul? Mondom neki, nem tudok olaszul, az olasz filmek dialógusait mondom fel. Lehet, hogy nincs sok értelme, de sokszor jól tudom használni. Például, Io voglio la justitia, én igazságot akarok, ez a Zorróból van. Csak néztek rám… A Zorró nem csak egy kalandfilm volt és Delon nagyon jó volt benne, meg a történet. A film egy igazi klasszikus, gyerekek által is megérthető igazságszolgáltatás. Mint egy népmese.
Delonnal talalkoztál valaha?
Kétszer. Egyszer Párizsban, egyszer pedig Kolozsváron, a Transilvania Film Fesztiválon. Egyszer kérdezték Woody Allen-t, mikor már híres volt, hogy szerinte ki a legnagyobb színész? Mondta, Brando. Miért nem forgattál vele? Egyáltalán ismered? Dehogy ismerem, annyira felnézek rá, hogy ha megismerném, lehet csalódnék benne. Nem is akarom megismerni. Így voltam én is Delonnal. Féltem a csalódástól. Elmesélek el egy másik esetet. Az első filmemet Nagyváradon forgattam, a Bolondok énekét. Volt egy olyan forgatókönyv változat, hogy egy öreg francia apáca ápolja Horváth Imrét. A Rocco és fivérei volt a másik film, ami engem erre a pályára lökött. A Zorró egy gyerekkori élmény volt. De „a Film” az életembe a Roccoval lépett be. Delon, Annie Girardot… Mondtam, szeretném, ha ezt a szerepet Annie Girrardot játszaná el. Próbáltuk elérni, de azok, akik ígérték a kapcsolatot, kértek egy kis szívességet, amit nem vállaltam. Nem pénz, vagy ilyesmi, de adjak munkát másnak is. Első filmem volt, én akartam eldönteni, ki dolgozzon velem. Párizsban voltam és kinéztem, hogy Annie-nak bemutatója van egy kis színházban. Egy kis stúdiószínház. Odamentem, mondtam, kérek egy jegyet. Furcsán néztek rám. Megbolondultam? Harminc férőhelyes, de mivel a protokoll jegyekre nem mindig jönnek el, próbálkozzak előadás előtt, ha esetleg marad üres hely… A premier estéjén odamentem. Mondták, ketten nem jöttek el. Első sor. Fél méterre tőlem Annie Girardot… Nagyszerű volt az előadás, zseniális a darab, teljesen el voltam ájulva. Na de hogyan ismerkedem meg vele? Körbenéztem, ott volt egy színész, aki forgatott Budapesten, Depardieuval 1989-ben a Cyrano-ban. Az volt az első film, amiben rendezőasszisztens voltam. Integettem neki, megismert, pedig már sok év telt el a forgatás után. Mondom neki, segítsen. Itt vagyok ösztöndíjjal, itt fogok dolgozni, valószínűleg itt maradok… Nagyon megörült nekem. Mondom, ne nagyon örülj, mert kérni akarok valamit. Meg kellene ismerkednem Annie Girardot-val. Semmi gond, jó barátom, miatta vagyok itt, gyere, beviszlek az öltözőbe. Bementünk. Forgott velem a világ. Elmondtam, hogy Rocco és fivérei, és én csak vele akarok forgatni. Meghatódott. Érdekes, túl vannak mindenen és még mindig meg tudnak hatódni. Mondta, menjek be vele az Art-Media ügynökséghez. Ismerjem meg az ügynökét, de ő látatlanban is elvállalja, tesz rá, hogy mit mond az ügynök. Elmentem a címre. Csengettem, kinyílt az ajtó. Volt egy kerek recepció, ott állt profilban Belmondo. Megálltam, vártam, hogy befejezze. Érezte, hogy valaki bejött, megfordult, köszönt. Teljesen kész voltam. Mire beértem Annie Girardot-hoz, a nevemet sem tudtam. Egy rogériuszi filmrajongó egyszercsak ott van, a dolgok sűrűjében. Elmeséltem, miről lenne szó és, hogy igyekszem franciául elküldeni minél hamarabb a könyvet. Mondták, rendben, de ne izguljak, ha kicsi lesz a költségvetés, akkor is vállalja. Sajnos a francia produceremmel nem értettünk szót. Folyton átvert, két évig húzta az időt és közben Annie Girardot beteg lett, elmaradt a nagyváradi forgatása.
Szóval Delon?
Vele is két fesztiválon találkoztam. Többek között Kolozsváron a TIFF-en. A mellettem lévő asztalnál ült az étteremben. A havereim mind noszogattak, hogy menjek már oda. Tudsz franciául, szólítsd meg… megint eszembe jutott Woody Allen: de mi van, ha fasz? Különben is, mit mondhattam volna neki? Ő a mítosz, a legenda, ott valahol fent. Nem kell zavarni.
Nagyváradon sokat jártál moziba?
Sokat. A Roccót 16 évesen néztem meg. Azért néztem meg, mert csak fenőtteknek ajánlották. Azt hittük, lesz benne szex. Elmentünk sokan, barátok. Emlékszem, mikor jöttünk ki, a többiek mondták, micsoda tömény unalom. Hát szex nem volt benne, az egy epikus dráma. Én meg el voltam zsibbadva. Teljesen fejbe vágott. Igaza van Proustnak: minden, ami fontos, az, ami kamaszkorodban történik meg veled. Kamaszkorodban dől el minden. Nos, akkor láttam először komoly filmet. A többiek kérdezték, neked tetszett? Mondtam, igen. Akkor jöttem rá, hogy a képekkel, a filmmel mindent el lehet mesélni, mint az irodalommal. Addig azt hittem, a film az valami szórakoztató dolog, meg kaland. Akkor megnéztem vagy tízszer a Roccót, majd a Biciklitolvajokat és a Nyolc és félt a magyar tévében. Ott a szocializmus alatt is, főleg szombat este, remek filmeket is adtak. Tarkovszkij-sorozat, Bergman-sorozat, Fellini, Antonioni… Mikor átjöttem Magyarországra, volt egy nézett filmkultúrám. Senki nem tanított, mindent magamtól szedtem fel.
Akkoriban, még otthon, nem gondoltál a filmrendezésre?
Á, dehogy.
Színház?
Voltam egy párszor, de untam a magyar színházat. Az akkori nagyváradi román színházban voltak jó előadások. Az Amadeus szinte jobb volt, mint a film… Alexandru Darie rendezte és Cristian Sofron és Ion Mainea játszották a főszerepet. Az nagyon nagy előadás volt. De nem láttam magam a színházban. Elmentem a Kortárs Színpad 71-be is. Próbáltam vagy két hétig Tamásitól az Énekes madarat, de nem éreztem jól magam a színpadon. Temesvárra jártam egyetemre, építészet szakra.
Miért akartál építész lenni?
Dehogy akartam, de valahova kellett mennem. Francia-filozófia szakra nem volt esélyem, színészetre sem mertem menni. Mondták, hogy ide csak matek kell, meg fizika. Valahogy belém verték és bejutottam, érettségi után. Katonának sem mentem el, mert a szüleim elváltak és anyám, akivel éltem, leszázalékolt nyugdíjas volt. A sorozáson mondtam, hogy családfenntartó vagyok, elengedtek. Ellenben mikor anyám átjött Magyarországra, 1986-ban, rögtön el akartak vinni. Két évet elvégeztem a temesvári egyetemen. Mivel beadtam az útlevélkérelmemet a kitelepedéshez, nem engedtek harmadévre. Visszamentem Váradra, vártam az okmányokat. Akkoriban sok időbe telt ez. Közben jött a behívó, most menjek katonának. Mivel el akartam hagyni végleg az országot, fegyvert nem foghattam volna, csak munkára vittek volna el, munkaszolgálatra. Ez akkoriban a Duna-csatornát jelentette. Borzalmas munkakörülményeket. Akkor anyám elintézte Magyarországról, hogy fektessenek be az elmegyógyászatra. A bolondokházába, ahogy akkor ott, Váradon mondták. Ott voltam másfél hónapot. Onnan jön a Bolondok éneke filmem tapasztalati anyaga. Az egy külön világ volt. Ott váltam felnőtté. Kaptam a végén egy olyan papírt, hogy nem vihetnek sehova. Persze, ez azt is jelentette, hogy nem vezethetek autót és semmilyen felelős funkcióba nem kerülhetek.
Az orvosok tudták, hogy „normális” vagy?
Tudták. Az olyan világ volt, hogy a háromnegyede a „bolondoknak” alibi beteg volt. Mindenki tudott mindent, csak nem mondta. Nem beszélgettünk erről. A legtöbb ember valamilyen módon üldözött volt. Az orvosok többsége utálta a rendszert, szolidaritást vállalt a betegekkel. Volt egy Tătaru nevű orvosnő. Nem volt váradi, az egyik moldvai vidékről került oda. Nagyon meg volt keseredve. Olyan mélyen gyűlölte Ceausescuéket, hogy azt mondta anyámnak, nyugodjon meg, addig leszek bent, ameddig kell. Képes volt meghamisítani tízéves koromig visszamenőleg az egészségügyi papírjaimat. Beírták, hogy mindig depressziós voltam, hajlamos az öngyilkosságra. Így megúsztam a katonaságot. Átjöttem, de nem akartam az építészetet folytatni. Bölcsészakarra akartam menni, előtte beiratkoztam a MÚOSZ újságíró iskolájába. Gondoltam, utána elmegyek a bölcsészetre és újságíró leszek. 1987-et írunk. Magyarországon izgalmas kezdett lenni az élet. Az újságok érdekesek lettek. Elvégeztem a tanfolyamot. Lettek barátaim az újságírótanoncok között. 1988 februárjában volt egy buli, ott elkezdtem sztorizgatni. Össze-vissza, ami eszembe jutott. Mindenki jól szórakozott. A végén megszólított az egyik csávó, idősebb nálam: hallod, te miért nem mész el filmrendezői szakra, remekül mesélsz. Azt sem tudtam, hogy van ilyen szak. Egy nap volt a beiratkozásig. Másnap térképen megkerestem a Vas utcát, elmentem, mondták, milyen papírok kellenek. Még román állampolgár voltam, de elfogadták az állandó letelepedési igazolványomat, beiratkoztam. Közben a Váci Hírlapnál voltam külsős. Május hetedikén volt az első felvételi. Írásbeli. Egy hetven kérdéses teszt. Jól ment, csak egyet nem tudtam, mi az a bauhaus. Én, a volt építészhallgató. Mintsem hülyeséget írjak, nem írtam semmit. Hetven kérdésből jól válaszoltam hatvanötre. Kijöttem, ott volt Bergendy Péter ismert filmrendező. Kérdeztem tőle, mi az a bauhaus? Nézett rám undorral… Elmagyarázta, hogy Walter Gropius. Elmentem könyvtárba, utánaolvastam, hátha még egyszer megkérdezik. Tudtuk, hogy az osztályt Koltai Lajos és Szabó István fogja vezetni. A szóbelin vártuk, de nem ő jött, éppen Cannesban volt. Makk Károly vezette a szóbelit. Bementem. Kezébe vette a tesztemet. Nézegette, hümmögött, majd letette a papírokat: ide figyeljen, az, hogy maga tud írni meg olvasni, az alapelvárás. Engem az érdekel, mi az istenért akar maga filmrendező lenni? Elmondtam, neki, hogy mikor láttam az első nagy filmeket, azt hittem addig, hogy a film csak egy vásári mulatság, de aztán rájöttem, hogy a filmmel ugyanúgy lehet mesélni, mint az írással. Képekben akarok mesélni. Kérdezte, melyik volt az első ilyen film, ami hatott önre. Mondtam, hogy a Rocco és fivérei. Jó, akkor mondja el nekem, mikor látjuk először a filmben Alain Delont? Mondtam, akkor, amikor Milánóba megérkezik a család a vonattal. Mondja, nem. Ha ez a kedvenc filmje, akkor hogy nem tudja ezt? Mikor megérkezik a vonat, Delon letörli a párát az ablakról és kinéz. Akkor látjuk először, mondja Makk. Nem, tanár úr. Megérkezik a család a vonattal Milánoba, leszállnak, felülnek a villamosra, és Delon ott törli le a párás ablakot. Azt mondja Makk, kis szünet után, igaz. Na, így jutottam tovább a selejtezőn. Második fordulóban jött Szabó, az Isten… Persze néha jobb nem megismerni személyesen az Istent. Bejött. Egyből belevágott: A Hamu és gyémántot fogjuk vetíteni, és abból kell írni egy recenziót. Felhívom a figyelmet, aki nem látta, jobb, ha most kimegy, mert ez egy bonyolult mozi, egy remekmű. Egyszeri megnézéssel nem fog menni. Izzadtam. Én nem láttam azt a filmet. Maradtam. Megnéztem, valóban remekmű, írtam róla hét oldalt. Gondoltam, ennyi oldalból nem fog rájönni, hogy először néztem meg. Jött a szóbeli, ugyanebből. Itt álljunk meg egy pillanatra. 1988-at írunk, akkor Magyarországon előtérben volt az erdélyi kérdés. A csapból is az folyt. 1985-ben még szinte semmit sem tudtak, 1992-ben meg már el is felejtették, de akkor, mikor felvételiztem, „divatban” voltunk. Szabó kezdett érdeklődni, hogy Erdélyből honnan? Mondtam, nem igazán Erdély, mi Partiumnak mondjuk, csak Trianon után lettünk erdélyiek. Kérdezte: már otthon filmredező akart lenni? Hazudtam, hogy igen, a Rocco és fivérei után csak filmrendező akartam lenni. Kérdezte, most mit csinálok? Megint hazudtam, mondtam, építészetire járok. Mondta, az nagyon jó. Kérdezte, hol láttam először a Hamu és gyémántot? Mondtam, a magyar tévében, mert mi csak azt néztük. Na, annyi igaz volt, hogy láttam ott pár Wajda filmet, de pont ezt nem. Mondta, jó az esszé, örülök, hogy jól ír, de ez nem minden. Meséljen nekem a groteszkről. Na, mondom magamban… lassan mehetek. Megemlítettem Becketet, meg Ionescot, ezekből valamit tudtam. Mondtam neki, nézze, tanár őr, azt a társadalmat, ahol mi nőttünk fel, ami megfelel a magyarországi ötvenes éveknek, mi nem tudtuk volna elviselni groteszk nélkül. Szóval elkezdtem a „váradi-dumát.” Erre azt mondja, igen, értem, mit mond. Ennek nagyon örültem, mert én nem nagyon tudtam, mit is akarok mondani. Akkor elővette a tesztet. Ott volt vagy húsz film, be kellett írni a rendezőt, vagy húsz rendezőhöz be kellett írni két-két filmcímet. Nekem nem jutott eszembe a Hannibál tanár úr rendezője. Üresen hagytam. Erre mondja, maga sok mindent tud, de nem tudja, ki rendezte a Hannibál tanár urat? Mondtam, rövidzárlat volt, persze, hogy tudom, Fábri Zoltán. Utólag néztem utána. Na jó, mondta, most filmcímeket mondok, maga mondjon a filmekből egy-egy képet, ami megragadta. A felvételizők között járt a szöveg, hogy két vesszőparipája van Szabónak, Bergman és Máriássy Félix. Igyekeztem felkészülni. Próbáltam bemagolni. Többek között volt egy filmje, a Csempészek. A román-magyar határon játszódik, Agárdy Gábor és Bara Margit főszereplésével. Persze, a filmet nem láttam… Szabó kezdi: Bergman, Persona, mondtam Liv Ullmann közeli… Jó, Máriássy Félix, Csempészek… megint jött a „váradi-duma”: erre a filmre különosen emlékszem, mert ez ott játszodik, ahol felnőttem. Erre mondja, jó, elég. Na, ezt is megúsztam, mert ha még valamit kérdez…
Azóta láttad a filmet?
Persze. Jó unalmas.
Másodjára mondod, hogy „váradi-duma”, ez valami sepciális?
Nos, mindenhol vannak csavargók, de a váradi az egy kicsit más. Irigyeltek minket, mert néztük a magyar tévét. Mintha mi tehettünk volna róla. De ezért (is) utáltak. Hogy mennyire volt a tévé az életünk része? 1976. június 4-én halt meg Latinovits, én aznap voltam tíz éves. Volt buli otthon, olyan babazsúr. Mikor vége lett, már este későn, bementem anyámékhoz, a tévé előtt ültek, anyám még szipogott, apám is komor arccal ült. Kérdeztem, mi a baj? Mondta apám, meghalt egy magyar színész. Váradon akkor őt sokan meggyászolták. Ezt egy székelyföldi akkor nem értette meg. Szóval, utáltak bennünket. Annak idején, ha apám autóval ment Kolozs megyébe, mikor meglátták a rendszámát, mindig megbüntették. Persze, volt bennünk is egy suttyó arisztokratizmus: Ady, Pece-parti Párizs… menjen mindenki a sunyiba, sehol nem vagytok hozzánk képest. Később szembesültem ezzel, mikor már őszintén lehetett, felnőtt fejjel erről beszélni. Akkor mondták, bennetek mindig volt valami beképzeltség. Én meg mondtam, nézd, én éltem Párizsban, az nincs messze a valóságtól, hogy Várad… de ez igazából a szellemiségében jelentett nekünk sokat. Nyitottságot, a modernre, a vitát mindennel és mindenkivel.
Magyarországon is érezted, ezt a „váradiságot”?
Á, dehogy, itt román voltam, sokszor még mindig. Megkapom most is. Főleg, mikor vehemensebben reagálok valamire. Persze, ha kontextusba tesszük, pont olyan mint a zsidózás. Kizársz egy népréteget a nemzetből. Egyébként lehetnék félig román, vagy tán egészen az, az még nem jelenti azt, hogy feltétlenül bunkóság. Trianont is ennek köszönhetjük, az iszonyú lenézésnek.
Ezt a váradi vagányságot még érzed a városban?
Nem, mert nem élek ott életszerűen, meg azóta fenőtt egy új generáció. Bennem még él ez a váradiság… De vissza a felvételire. Jött a harmadik forduló. Szabó kiadott két feladatot. Kellett készíteni egy tévé-etűdöt, ami 5-7 percet tart. Mindenki ugyanazt a szituációt kapta. Egy lány és egy fiú a presszóban, persze kisebb megjelenéskre jöhetnek más szereplők is. A másik gyakorlat egy háromkamerás riport, bárkivel, kivéve a tanárokkal, akik felvételiztetnek. Az alany lehet anyád, vagy híres ember. Három hetet kaptunk rá. Egy hét a forgatókönyv, két hét a megvalósítás. Mit csináljak, én nem ismerek senkit Budapesten egy-két régi, Váradról ismert emberen kívül. Riportot készítettünk az újságíró iskolában, de kamerákkal? Mondták, kapunk két végzős diákot segítségül a technikai részhez. Sorsot húztunk, hogy ki lesz a két segítség. Húztam: Káel Csaba (jelenleg kormányügyi filmbiztos, a Müpa igazgatója, Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező), Wermer András (mindenki kampánygurunak szólította, több száz reklámot, kampányt készített, ő volt az Országimázs Központ kitalálója és vezetője, a Fidesz 1994., 1998., 2002. választási kampányának) Mindketten idősebbek. Mondták, ne izgulj, holnap az Erzsike presszóban megbeszéljük. Keress egy jó interjúalanyt. Legyen benne politika, közélet, most az a menő. 1988-at írtunk. Sétáltam a Blahán, ki legyen, ki legyen. Elmentem a New York palota elött, mint újságíró tanonc tudtam, hogy ott vannak a szerkesztőségek Eszedmbe jutott Diurnus, vagyis Bodor Pál. Nem ismertem, de felmentem a szerkesztőségbe. Látod, mit jelent a fiataság és nem utolsó sorban a váradiság. Bementem, fel a lifttel, ma már nem merném megtenni… Magyar Nemzet, bekopogtattam. Bemutatkoztam, mondtam Erdélyből keresem. Mondták, várjak. Pár perc és már jött is. Bemutatkozott. Szigorú, de emberséges volt. Mondom, hogy felvételizek és kellene egy beszélgetés… Felkapta a fejét, a harmadik rostáig jutott Szabó Istvánnál? Gratulálok. Mondtam, ne gratuláljon, mert még van ez. Előadtam a „lopott holmit”. Erre azt mondta, jó, de engedje meg, hogy én állítsam össze a kérdéseket, magamnak. Én tudom, hogy „ezeknek” mi kell. Pár napra rá megkaptam a kérdéseket. Nagyon meredek dolgok voltak. 1988-ban ilyeneket írt: a magyar közélet halott… ez akkoriban nagyon durva volt. Nem tudtam a választ. Mondta, tanuljam meg a kérdéseket. Eljött a felvételre. Annyira izgultam, hogy folyton bakiztam. Szabó nyugtatgatott, hogy semmi feszültség, mi nem riporternek akarjuk felvenni. Aztán belejöttem. Bodor szólózott. Bírálta a magyar közéletet. Olyanokat mondott, hogy évekig észre sem vették az erdélyieket, most, hogy falurombolás van, egyszercsak divatba jöttünk, évtizedek után felfedeztek, pár éve még a románok is különbül bántak velünk… Közben, magamban: azok fogják a riportot elbíráni, akiket Bodor kritizál, mi lesz ebből? Utolső kérdés Bodorhoz: hogy van? Bodor: egy ketyegő bomba van bennem, májrákot állapítottak meg. Minden soromat úgy írom, hogy utolsó. Szerencsére még élt majdnem harminc évet. Na, vége a munkának, jön Szabó István. Nem ismerték egymást személyesen. Kezet fogtak és Szabó megszólalt: örülök, hogy megismertem, örülök, hogy ennyi mindent megtudhattam, mert én is azok közé tartozom, akik az erdélyi dolgokat ignorálták. Szépen, egyszerűen mondta. Nekem is gratulált. Éreztem, hogy ez sikerült. Jött a játékfilm. Tévéjáték. Mit írjak? Volt egy szerelmem, Váradon, akivel, mikor átjöttem, szakítottam. Mit lehetett csinálni. Akkor az átjövetel végleges volt. Nem jött-ment az ember. Majdnem beledöglöttem. Mondjuk, ez huszonévesen alap. Film a presszóban. Nézzük egymást egy asztalnál. Jön egy pincérnő. Mit hozzak? Hozzon valami süteményt. Nincs. Akkor hozzon valami sósat. Nincs. Ásványvíz? Nincs. Kávé? Nincs. Akkor teát. Nincs. Csészéjük van? Az van. Elmegy a pincérnő és a fiatalok szakítanak. Közben semmi nincs. Nincs, nincs, nincs. Mondta Wermer, jó, menjek színészekért a Vas utcába, a főiskolára. Kiválasztottam, Bertalan Ágit, Széles Lászlót és Tóth Ildikót. Másnap próba. Nekem kellett beállítanom a szögeket. Mondom, hogy szeretném, hogy a pincérnőnek ne legyen feje. Megcsináltuk. Borzasztóan csúnya volt a kép. Kérdezi Werner, hogy tetszik. Mondom, fura. Mondja, nem fura, ez marhaság. Miért akarod így? Azért, hogy a pincér személytelen legyen. Mondja: ide figyelj, ismerem Szabót. Holnap bejön a felvételre, így hagyjuk, ahogy te mondtad. Nem lesz feje Tóth Ildinek. Szabó meg fogja kérdezni, amit én is kérdeztem. te megismétled neki is, amit nekem. Erre ő azt mondja, mert te felvételiző vagy: igen, Csaba, de én a személytelenséget a színész arcán akarom látni. Erre te azt mondod, hogy igaza van. Igazítunk és úgy vesszük fel. Mondta, jó. Így lett minden pontosan. Mind elvégeztük a munkát. Szabó mondta, hogy minden rendben van, de csak ötöt tudunk felvenni. Jött a nagy bizottság. Jancsótól kezdve, Szinetár, Makk, Fehér György… mindenki bent volt. Megnézték a riportot, majd a tévéjátékot. Levetítették és akkor bárki feltehetett kérdéseket. Mondja Jancsó: magának mi köze Erdélyhez, miért foglalkozik ezzel a témával? Makk mondta neki, hogy honnan jöttem. Jancsó megszólalt: – Unde te-ai născut? Mondom, la Marghita, și am copilărit la Oradea. Nos, a magyar szellemi élet krémje hallgatta, ahogy románul beszélgetünk. Jancsó mindenki előtt elmondta, most már érti az egészet, mert ez túl jó interjú ahhoz, hogy valaki kívülről megértse. Jött a tévéjáték. Az én megfilmesített drámám. A bent lévők elkezdtek gurulni a nevetéstől. Semmit sem értettem. Erre azt mondta Kazimir Károly, hogy ha nem ismerném Ionescot, azt hinném, ő írta, de ezt maga írta. Mondtam, igen, saját tapasztalatból, és bevallom, megijedtem, mert ezt én tragikusnak fogalmaztam. Erre még jobban kezdtek nevetni. Mondta Makk, ne rezeljen be, nagyon jó groteszket csinált. Nem tudtam. Bejutottam. Együtt Röhrig Gézával, Bollok Csabával. Rohonyi Gáborral… Szabó mondta, menjünk ünnepelni, holnap a Filmgyárban találka. Az nem úgy volt, hogy most június, és ősszel kezdődik az egyetem. Majd csak jövőre, 1989 szeptemberében. Addig mindnyájan befejezik az egyetemet, amit elkezdtek, és párhuzamosan a Filmgyárban rendezőasszisztensként dolgoznak. Aki tud nyelveket, az külföldi produkciókba megy. Tudtam franciául, ki is osztottak a Cyrano de Bergerac filmbe, Gérard Depardieu-vel, gyakornoknak. Napi 14 óra munka volt. Mindent meg lehetett benne tanulni. Sajnos, mikor elkezdtük az egyetemet Szabó István leadott minket, mert elment Amerikába, egy új filmet forgatni… de az egy másik történet. Nagyon felgyorsultak velem az események. Rámszakdt Magyarország, Budapest, az egyetem, majd Franciaország, Párizs. Filmeket rendezek és film körüli bürökráciát intézem. Alkotó vagyok és adminisztrátor. 2011 óta a Magyar Nemzeti Filmalap nemzetközi igazgatója is vagyok. Az Európa Tanács filmes koprodukciós szervezetében, az Eurimages-ban, Magyarország képviselője, 2010 óta. 2014-től a szervezet igazgatótanácsának állandó tagja. De mindvégig váradi, s maradtam rogériuszi.
Most is a Rogériusz érdekel, azon dolgozom. Fim lesz a városról, a gyerekkorunkról
.
Koprodukció lesz?
Remélem, szeretném, hogy egy magyar-román film legyen. Nem lesz drága, nem a pénz miatt kell a román partner. De ez egy olyan korszak és téma, ami nem nagyon volt filmesen feldolgozva. Mit jelent kamaszként egy diktatúrában felnőni, úgy hogy az életed leboldogabb periódusa. Közben végig tudod, hogy ez egy diktatúra. Szeretném azonban, hogy máshol is megértsék, és együtt menjenek a filmmel. Az mindenhol fontos, hogy hogyan viselkedik egy kamasz, egy politikailag extrém szituációban.
Azt hiszem, hogy te sokat nem változtál azzal, hogy Nagyváradról elköltöztél Budapestre.
Nem. Érzékeny maradtam a kisebbségre és a gyökerekre. Forgattam már Váradon filmet, foglalkoztam a két Bolyaival, az Exodus filmemben is az identitást akartam megfogalmazni. Rám nem volt és most sem jellemző a magyarkodás. Van az emberben egy egészséges nacionalizmus, amit a futballpályán érez, meg amikor bántják, a nemzetisége miatt. Arra, amiről nem tehetsz, nem kell büszkének lenni és szégyellni sem kell. 191 cm vagyok és arra sem vagyok büszke, mert ez egy velem született adottság. Semmit nem tettem érte. Ha 160 lennék akkor is elfogadnám. Ha valaki ezért bántana, lehet, nekimennék. Ugyanígy van ez a magyarságommal, ez egy adottság. Ez van, nem kell büszkének lenni rá és nem szabad szégyellni. Valami ilyesmit akarok megfogalmazni a filmmel is. Mi egy kölcsönös tiszteletben nőttünk fel. Volt, akit utáltunk, volt akivel összevesztünk, de a nemzetiség emlegetése volt az utolsó érv. Mikor elkezdődött az oláhozás, meg a bozgorozás, már rég túl voltunk egymás anyja nemi szervének az emlegetésén. Nem azért veszekedtünk, mert ez román, vagy az magyar. Ez volt Nagyvárad nekem, és ez lesz a filmben is.
