Húha, ez a helyiség éppen olyan, amilyet valamelyik kisváros polgármesteri hivatalában láttam, pár évvel ezelőtt – gondoltam, amikor megláttam a nagyváradi Szigligeti Társulat, A revizor előadásának díszletét. Nem tudom, azóta kicseréltek-e a valamikor csak „nagyfőnökök” irodáira jellemző faburkolatot, az ócska bútorokat, de tartok tőle, hogy a hivatalban dolgozók mentalitása mindmáig nem változott. Gogol 1836-ban írta egyik legismertebb, és legtöbbször játszott színdarabját, majd 1851-ig – többszöri bemutatása után is – változtatott rajta, talán azért, hogy tökéletesítse a karaktereket. Elérte a célját, a szereplőin nem fogott az idő, olyanok ők, mint számos vagy számtalan kortársunk: kicsinyesek, gyávák, megalkuvók, megvesztegethetők, vesztesek, álmodozók, meghasonultak, beletörődők, reménykedők. Ebben az ósdi, tisztának nem nevezhető szobában gyülekeznek a városka szomitásai: a polgármester, az intézmények igazgatói, a járásbíró, a rendőrfőnök, a bennfentes gazdák tanácskozni. Mindenki tud mindent, mindenkiről. Nincsnek titkok, csak eltitkolnivalók a külvilág elől. Korrupció, lopás, visszaélés a hatalommal. Minden kicsiben, amilyen ez az ország valamelyik szegletében megbújó kisváros. Kis életek és kis álmok – gondolom tovább a kifejező díszlet és a karaktereket jellemző jelmezeket láttán. Koszos lehet ez a település, szemetes, lerobbant, mert az elöljárók csak önmagukkal törődnek. A polgárok nem fontosak, amíg csendben vannak, viszont, ha szólni mernek, hát nehezebb lesz az amúgy sem könnyű életük.
Gogol színművét (ennek magyar fordítását) Fehér Balázs Benő áthozta az időn, napjainkba. Meghúzta, néhol átírta, kiegészítette az orosz drámaíró szövegét, ami által úgy hangzik, mintha kortárs dráma lenne. Mert, ami a színpadon történik, az megeshetne bárhol a Kárpát-medencében.
Kovács D. Dánieltől megszoktuk, hogy klasszikusokat változtat kortárssá, és azt is, hogy előadásaiban humorba ágyazva fogalmazza meg gondolatait a társadalomról, a közösségről és az ezeket alkotó emberekről.
A revizor előadásában a groteszk, a szürreális és a reális váltakozik helyzettől függően, és a már említett humorba is becsempészi a valóságot. Kacagtató megnyilvánulások közé rejti az egyéni drámákat. Ebben a világtól távoli kisvárosban élők nem rossz emberek, de gyarlók és irányvesztettek. A revizor viszont érkezik, sőt talán már a városban van. A hír egy „fenn” dolgozó atyafitól érkezik a polgármesterhez, mert ugye ott sem ismeretlen a korrupció és az egyéb „kis hibák”. Sürögnek, forognak, kitalálják a hazugságokat, elrejtik a hiányosságokat, fő, hogy minden szép és tiszta legyen, ami látszik, a többi nem számít. Csak az ellenőrzés találjon mindent rendben, aztán az élet megy tovább, mint eddig.
A polgármester (Balogh Attila) korrupt, aki visszaél a hatalmával, de nem gonosz, nem is bosszúálló, csak gyáva és megalkuvó. Helyi kiskirály, aki retteg, hogy kiderülnek a „kis hibái”, mert akkor elvész minden, amit addig építgetett maga körül, sőt önmagát sem leli, ha lehull a fejéről a képletes korona. Akár becsületes ember is lehetne, ha akadna valaki, aki figyelmezteti, hogy rossz úton jár, hogy nem elrejteni kellene, hanem szembenézni az új időkkel. A színész játékából kiderül az is, a többiek tőle várják, hogy döntsön. És ő dönt, ha nem felejti el, ha meg kimegy a fejéből, ügyesen eszébe juttatják.
A felesége (Tasnádi Sáhy Noémi) máshonnan érkezett férje apró, poros birodalmába, talán nagyobb városból, talán jobb családból. Neki álmai vannak, úgy akar élni, mint a szappanoperákban a gazdagok. Lehet kinevetni, haragudni rá, amiért rosszul bánik a lányával, s férjét segítendő szinte felkínálkozik az ellenőrnek hitt férfinak, de szánalomra is méltó, amiért esélye nincs kitörni ebből a kicsi, unalmas, kicsinyes világból, holott ő mindent feláldozna a szabadulásért. Nem veszi észre, nem is érzékeli, hogy álmai legalább annyira kisszerűek, mint a környezete.
A lányuk (Kocsis Anna) a családjából szeretne kiszabadulni, nem véletlen, hogy beleszeret az első emberbe, aki kedves hozzá. Már-már elhitte magáról, hogy olyan szép és kívánatos, mint az anyja. Hatalmas a csalódás. Talán életre szóló.
A kórházigazgató (Csatlós Lóránt) olyan orvos, aki a természetre bízza a betegek gyógyulását, hiszen minek a drága gyógyszer. az iskolaigazgató (Tőtős Ádám) számára nyűg a sok gyerek. A járásbíró (Dimény Levente) legfőbb gondja a vadászat, s nyilvánvaló, hogy számára a törvény betartása csak zavaró tényező. Ivana (Tóth Tünde) éppen olyan, mint bármelyik hivatal „régi bútora”. Mindenről értesül, minden levelet elolvas, néha kicsit, de csak kicsit zsarol, amúgy mindig derűs, mert tudja ő, amit tud. Dobcsinszkij (Szabó Eduárd) és Popcsinszkij (Szotyori József) a két szerencsétlen gazda, akik ott lebzselnek a főnökök között, a polgármester ebeiként remélik, hogy ha nem is csurran, hátha cseppen nekik is valami. Szvisztunov (Kiss Csaba) rendőrfőnök, aki sokkal inkább a kiskirály és svindlijei őre, mint a rendé. A helyiek nyelvét nem beszélő orvos (Scurtu David) is roppant hasonlít azokhoz a fiatalokhoz, akik becsöppennek a számukra idegen, zárt közösségbe, elmenni nem engedik, figyelemre nem méltatják, de végül beáll a táncba, mert mi mást tehetne. Olga (Ilyés Klaudia) a városka polgára, nem tartozik a körhöz. Ameddig csendben dolgozik, észre sem veszik, ám amikor megszólal, mert szeretné, hogy kiderüljön az igazság arról, amit az elöljárók művelnek, nagyon ráfázik. Hősiesen viseli sorsát és vélhetően megtanul hallgatni. Vlász, a pincér (Nagy László Zsolt) sem tartozik a társasághoz, néha klasszikusokból idéz, vélhetően egyetemista. Megengedheti magának, hogy kívül maradjon. Egyelőre.
Ebbe a menazsériába érkezik – akaratán kívül – Hlesztakov (Sebestyén Hunor), az állást kereső, de nexusokkal nem rendelkező friss diplomás. Apjától kapott pénzét elkártyázta, haza nem mehet, nagyszájú és nagyképű fiatalember. Talán az apja elvárásai túl nagyok vele szemben, talán a hangoskodás, a fennhéjázás rejti a bizonytalanságát, elveszettségét a kusza világban. Nem érti, mi történik vele, körülötte, aztán kapcsol. Őt hiszik az ellenőrnek, a „fentről” jött „fontos embernek”. Körbevezetik a városban, sorban lefizetik, hogy ne lássa meg a „kis hibákat”, leitatják, kérnek tőle kegyet, hivatalt, dől hozzá a pénz, a polgármesterné szép asszony, a lányát megkéri, már kezdi elhinni magáról, hogy valóban az, aminek nézik, mindaddig, ameddig nem kell menekülőre fognia. A Hivatalnok (Trabalka Cecília) valóban megérkezik. Annyira elfoglaltak a szörnyű hírrel, hogy nem az a revizor, akit annak hittek, hogy meg sem látják az öltönyös személyt, aki figyel, iratokat olvas, majd dolgozni kezd.
A kérdés ott marad a levegőben: mi lesz ezután? További pénzáldozat, vagy teljes összeomlás?
Szép, nagy görbe tükröt tart elénk a fiatal rendező, jól láthatjuk magunkat benne. Látjuk?
Nagyváradi Szigligeti Színház – Szigligeti Társulat
Nyikolai Vasziljevics Gogol: A revizor
Rendező: Kovács D. Dániel
Látványtervező: Florina Bellinda Vasilatos
Zeneszerző: Szabó-Sipos ÁgostonSzereplők: Balogh Attila (Anton Antonovics Szkvoznyik-Dmuhanovszkij, polgármester), Tasnádi-Sáhy Noémi (Anna Andrejevna, a felesége), Kocsis Anna (Marja Antonovna, a lánya), Tőtős Ádám (Luka Lukics Hlopov, iskolaigazgató), Dimény Levente (Ammosz Fjodorovics Ljapkin-Tyapkin, járásbíró), Csatlós Lóránt (Artyemij Filippovics Zemljanyika, kórházigazgató), Tóth Tünde (Ivana Kuzmics Spekin, titkár), Szabó Eduárd (Pjotr Ivanovics Dobcsinszkij, gazda), Szotyori József (Pjotr Ivanovics Bobcsinszkij, gazda), Sebestyén Hunor (Ivan Alekszandrovics Hlesztakov, fővárosi hivatalnok), Kiss Csaba (Szvisztunov, rendőrkapitány), Nagy László Zsolt (Vlasz, pincér), Ilyés Klaudia (Olga, polgár), Scurtu Dávid (Hrisztyian Ivanovics Hübner, orvos), Trabalka Cecília (Hivatalnok)
