2024 novemberében mutatták be Mikulán Dávid és Révész Bálint közös filmjét, a KIX-et. A dokumentumfilm egy hátrányos helyzetű kisfiú, Sanyi felnőtté válását követi végig 12 éven keresztül. Juraszek Krisztina írása.
A film elején Sanyi még egy nyolcéves, szabadszájú, rosszcsont kisgyerek, aki barátaival a Boráros téren játszik. Mikulán Dávid, a film egyik rendezője, csatlakozik a gyerekekhez, elkezdi őket filmezni, megismerkedik velük. Egyre több kalandban lesz részük együtt, a gyerekek hívják, befogadják, elkezdi járni velük az utcákat. Idővel Sanyi családját is megismeri, így betekintést nyer életkörülményeikbe is: egy kevesebb mint 30 négyzetméteres önkormányzati lakásba, ahol együtt él az anyuka, az apuka, a nagymama és a három testvér. Az anya folyamatosan dolgozik, hogy eltartsa családját, míg az apuka otthon van, de nem vesz részt a gyermekek nevelésében. A gyerekek így magukra vannak utalva, bármiféle szülői képtől mentesen, amin sem a közoktatás szereplői, sem a gyámügy munkatársai nem tudnak segíteni. Ahogy Sanyi idősebb lesz, a gyermeki csínytevések egyre komolyabb és veszélyesebb mértéket öltenek.
Mikulán Dávid a forgatások kezdetén még nem gondolta, hogy mi fog kirajzolódni Sanyi történetéből. Egy ilyen élettörténetbe bekapcsolódni és annak részesévé válni lelkileg nem egyszerű, dokumentálása morális dilemmákat vethet fel: Mit mutathatok meg? Hol vannak a saját határaim? Részt veszek vagy megfigyelek? Ezzel segítek-e egyáltalán?
A film rendezői érzékenyen közelítettek a témához. Valódi kommunikációt alakítottak ki a gyerekekkel, abszolút megtalálták azokat a témákat és azt a stílust, amivel tudtak kapcsolódni és nem egy magasabb pozícióból szemlélték őket. Sokszor finoman terelgették őket, ha valami már igazán veszélyesnek tűnt. Amikor a gyámügy figyelmeztette a családot, hogy ha nem javítanak az életkörülményeken, elveszik a gyerekeket, a rendezők maguk is besegítettek a házzal kapcsolatos munkákba. Bevonódtak, de igyekeztek megtartani bizonyos határokat.
A film számos fontos kérdésre keresi a választ: Milyen szerepet vállalunk mi ebben a rendszerben? Mit tudunk tenni, hogy segítsünk másokon? Biztos, hogy kellően a dolgok mögé tudunk látni? Ha körbenézel, mindenki ugyanolyan helyzetben van, mint te? Hány és hány ilyen sors van még? Hol van ebben a felelősségünk? A rendszerszintű, generációkon átívelő problémákat hogyan lehet leküzdeni?
A társadalmi osztályok peremén élő gyerekek sokszor elkallódnak, a családi helyzetük nem teszi lehetővé, hogy gondoskodásban, figyelemben részesüljenek, ezért kénytelenek maguktól felnőni. Sorsuk emiatt sok esetben predesztináltnak tűnik. A rendszer nem nyújt egy biztonságos hálót, amivel segíteni, óvni és nevelni tudná őket. Ugyanakkor sem az iskola, sem a gyámügy dolgozóit nem lehet egyértelműen hibáztatni, hiszen annyira sokan élnek ilyen életkörülmények között, hogy a probléma túlmutat ezen intézmények kapacitásán. Rendszerszintű változtatásokra lenne szükség.
Szeretnék egy olyan világban élni, ahol figyelünk egymásra, nem ítélkezünk, és nem fordulunk el azoktól, akiknek a legnagyobb szüksége lenne ránk. Az állam magára hagyja ezeket a gyerekeket, családokat és elengedi kezüket, legalább mi ne cselekedjünk így. A film rendezői által bemutatott történet csak egy a sok közül. Sanyi pedig nem bűnözőnek született.
A KIX dokumentumfilmet már több mint ötven külföldi fesztiválon bemutatták, és több mint húsz díjjal jutalmazták.
„Ha minden baráti kör felkarolna egy Sanyit, akkor sokkal jobb társadalomban élnénk.” (Interjú Révész Bálinttal a kortarsonline.hu-n, részlet)
