mennyei bürokrácia
Az elején nem reagált a kérdésekre.
Órák múlva felelt, nem mert
semmit mondani ötven éven át.
Olyan városok neveit ismeri, amiket
más letagad, és olyan arcokat őriz,
akikre még egy falu is képtelen emlékezni.
Egy időre lemondott az imákról,
majd oroszul tanult és orosz imákat,
azt gondolva, hogy a kazah pusztában
így megérti az Isten, és megkegyelmez.
Megkegyelmez neki és
az általa eltemetett katonáknak.
Öt év után intézkedtek az ügyében,
mennyei bürokrácia – mondván:
Kedves János, meghalni hazamehet,
hisz az igazi dicsőség az,
ha egy emberért kétszer keseregnek
a fizetett siratóasszonyok.
madárláb
Nézd, mennyi madár, Lackó, szárnyukat
még apámmal tettük helyükre az új kerítéssel együtt,
mégis ha erre szállnak, a köszönet elmarad.
Szemükben földrészek érintetlen vonalai pihennek,
s ahogy fent a magasban járnak, mintha tollaikban
lángcsóvát hordoznának,
kínoz minket a vágy forrósága, hogy velük tartsunk.
Lábaik érintése a halálé, s mi egyre
csak félünk, mert nem tudjuk, hogy
a gyenge madártest aznap éjjel melyik
háztetőn pihen meg. Úgy néz ki, minden
gyászmenet addig tart, amíg alattuk
zúgnak a déli harangok.
Kilakoltatás
Az ernyők, a szatyrok
a képkeretek még jók lehetnek,
a húgyszagú lepedők, párnák,
a félbehagyott könyvek, kazetták
a megrozsdásodott fazekak, kanalak,
villák, a ki nem vitt szemetek,
mind-mind jók lehetnek.
Menteni kéne mindent,
már csak egy zsebre vágott rongy
nyújt vigaszt, ahogy széthull a drótokkal
megerősített élete. Zsarnoki feleségének
emléke megtartja a vakolatot, s nem
hagyja felszabadulni kilencvenhárom év
mosolyát, vagy legalább egy nyugodt
halál lehetőségét. Utánfutón az otthon melege,
egy megélt letöltendő darabjai, s mellettük úgy
áll, mint egyetlen árvája ennek a világnak.
olvasószemüveg
amikor a teremtő szemlencséje veszít a rugalmasságából
Vajon hogyan lát az Isten, ha közben
másra is figyel? Ezen rágódik
az a sok szóban csókolt vénasszony,
akik ráncaik mélységéhez mérten
egyre közelebb kerülnek hozzá.
Vajon tudja előre, hogy hazudni fogok,
és történjen bármi, valahol utolér
a megbánás, hogy nem úgy kellett volna
rohanni, zuhanni. Azt hiszem, nincs
az az ima, ami a valóságot ketté törheti.
Az én merevlemezem soha nem lehet
bűntelen, s amit mondtam valaha, ahhoz
neki akármilyen engesztelés nem elég,
és marad egy örök levélszemét vagy
piszkozat, ki tudja mivel szembesít.
Eljön a nap, amikor úgysem várhat
tovább, kénytelen lesz címszavak szerint
előkeresni az életem, és majd abban
reménykedem, hogy egy napra ő is otthon
felejtheti az olvasószemüvegét.
