Szűz kéz

– Jó napot kívánok, Kun Pétert keresem – szólok a Debreceni Reménysugár Gyermekotthon telefonjába. Feltett szándékom volt elutazni Pócsmegyerről, hogy felkeressem az árva fiút, akinek ismeretlenül küldtem karácsonyra horgászbotot orsóval.

– Nem látogatható. Járvány van, maga is inkább ülne otthon! – morog rám a kapus.

– Rendben – felelem. Lesétálok egyedül a folyampartra, és cikázni kezdenek a gondolataim.

Eszembe jut otthon rám váró feleségem és a kisfiam, akinek bezárt a bölcsődéje a koronavírus-járvány miatt. Eme lányom Erdélyben, ott érte a kijárási korlátozás. Se repülő, se busz nem jön onnan vissza. Lova, Ravina a szigeten várja – ki tudja, meddig… A két weimaraner az udvaromon lakó fácánokat kémleli. Hiába, mert a két kakas és a nyolc tyúk annyira jól érzi magát, hogy mostanában nem kell pótolnom őket a fácános lánynál. Jágó nagyon megöregedett, részleges bénulás miatt ejti be a hátsó lábait. Rettegek, hogy hamarosan elaltatását javasolja az állatorvos. Anka, a tenyésztésből kizárt vizslaszuka még csak alig múlt kétéves, egész nap vígan szaladgál. Szűk családommal osztjuk be napi teendőinket. Olykor megelevenedik előttem szigetlakó társaim arca.

Tavasz van, ilyenkor Vidra, a csónakkölcsönző a nyári nyitásra készül, de a járvány miatti kormányrendelet következtében naponta csak tizenöt óráig lehet nyitva. Zsoci, a révész ma is átkel a Dunán. Sebes, az informatikus kompos családot alapított, két gyerek boldog apja. Király még mindig nagyon várja a kétszáz forintosokat a Coopnál, ahová csak védőmaszkban léphetünk be. Szörnyen el van hízva. Megeshet, egyszer hűlt helyét találom a parton, mert végez vele alkoholizmusa. Lendvay úr továbbra is egy házban lakik felesége csábítójával. Dia lányával közösen buddhista tanfolyamokon vettek részt az ország különböző településein, de mivel manapság tilos a csoportos együttlét, otthon meditál. Meglehet, hogy így kompenzál?

Ábel is eljött az utóbbi hónapokban néha két csajozás között, de többnyire a szigetcsúcson tartózkodott. Azóta sem vizes-vágtáztunk, a lakáskulcsára nagyon vigyáz, hogy még csak véletlenül se essen a Dunába. Utazásai pillanatnyilag elvesztették időszerűségüket, otthon ül karanténban. Péter, a malom őre továbbra is magyartanárként keresi kenyerét, miközben tart attól, hogy a malomban elindított magániskolát az új törvények miatt megszüntetik. Most minden iskola zárva tart… Szomszédom, a negyvenben Romániából áttelepedett Jucika néni próbálja árulni a házát, mert már nem bír kijárni a fővárosból Pócsmegyerre. A járványügyi rendelkezések szerint naponta kilenc és tizenkét óra között hagyhatja el Nyugati-téri lakását, hogy elmenjen bevásárolni és a gyógyszertárba, ritkán befizetnie csekkjeit. Levivel, az operaénekessel a karantén következtében csak telefonon beszélünk néha. Nagyobbik öcsém bőrcipőt küldött nekem ajándékba a szigetre, valamint emailen képeket újszülött lányáról. Kisebbik öcsém függönykereskedő lett. Néha felkeresik egymást Londonban, és együtt indulnak tengeri horgászatra.

Nekem csak annyi maradt, hogy hetente felhívom egykori túratársamat, Szendrei Leventét, akivel együtt horgásztam a Pó folyón, kijönne-e hozzám a Szentendrei-szigetre, hogy megmutatná az élőcsalis módszert. Mert hiába dobom wobblerrel a Kis- és Nagy-Dunát, a harcsáknak nyomát sem lelem. Ezekben a napokban a világjárvány miatti rendelkezések akadályozzák, hogy eljöjjön hozzám. Egyedül él, mert Irina végül nem hagyta el a kedvéért férjét. Egész nap a horgászfelszereléseit javítgatja, esténként pedig valamelyik történelmi egyház temploma helyett különféle közösségekbe járt közös imára – egészen mostanáig. Online imádkoznak, hogy elkerüljék a fertőzést. Olykor bibliai idézeteket küld nekem a Messengeren.

***

A járvány múltával nagyon hosszú út és sok látogatás vezet addig, hogy megbíznak bennem, és végre elengedik velem Kun Pétert a Debreceni Reménysugár Gyermekotthonból a Szentendrei-szigetre. Péter lehajtja fejét, jó időbe telik, hogy zavartan felnéz. Barna arcából élénken villog kék szeme, haja rövidre nyírva, magas termete árnyékot vet a beszűrődő napfényben a nappalinkra. Az ismerkedés nehezen indul. Reménykedem, hogy a horgászat jó közös téma lesz, de Kun Péter minden kérdésemre alig-alig, tőmondatokban felel.

Bemutatom feleségemnek a pócsmegyeri családi ebéden, ekkor sem oldódik föl, félénken nyúl az evőeszközökhöz. A csendes kanalazás után előveszek az emeletről két harcsázó botot, egy régi Spin Blade-et, amivel magam megyek ki néha a partra és egy újonnan gyártott Spin Blade Elite-et, ami még nem látott halat. Saját botomra felszerelem a Samurai Spin orsómat, amit neki adtam, arra egy drága Ryobi Zauber GT orsót teszek. Mindkettőn ott a zsinór a harcsázó előkével. Magamhoz veszem a wobbleres dobozom. Indulunk. Tíz percnyi autózás után érünk el a Kis-Duna Határ csárdai révátkelőjéhez. A víz jó nagy, semmi esélyünk, hogy a partról horgászhassunk. Hatalmas pocsolyák választanak el a folyóvíztől. Kigondolom, hogyan menjünk fel a stégre, és onnan dobjunk a fák alá a part felé. Mindkét botra kétrészes Rapala Jointed wobblert teszek, ezután mutogatni kezdem Péternek a dobásokat. Gyorsan tanul. Ugyan még nem dob hajszálpontosakat, de el tudja juttatni csaliját a harcsaesélyes helyekre. Hagyom, hadd próbálkozzék egyedül, miközben jómagam a naplementét nézem.

Abban a pillanatban, amikor arra gondolok, hogy ma sem hiszem, hogy wobblerrel itt harcsát fogunk, Kun Péter dobása után szinte felrobban a víz… Nem lehet igaz! Évek teltek el, és nyomát sem láttam itt semmiféle ragadozó halnak! A fiú botja majdnem a nyeléig görbül.

– Tartsad! – szólok neki izgatottan, majd mellé lépek a stégen. – Húzol a zsinóron, aztán tekersz az orsón, húzol-tekersz – mutatom neki.

Újra eszembe jutnak öcsémék, akik hagyták, hogy a Csernovka-ágon magam fárasszam ki a horgomra akadt halat. Kezdem remélni, hogy nem süllővel, hanem harcsával van végre dolgunk. Hátrébb lépek. Kun Péter elszántan küzd, szeme kikerekedik a víz színére hajló botspicc láttán.

– Nem bírom kihúzni! Nagyon nagy hal lehet!

– Tarts ki! – biztatom. – Húzd és tekerd!

Egyelőre magam sem hiszem, hogy nagy harcsa lenne, mivel a Dunán az ötkilósakat fogják. Ugyan ez sem látszik valószínűnek, hiszen a stégre emelte volna a fiú a zsákmányát.

– Nem jön! – panaszkodik Péter.

– Jönni fog! Tartsad! – bátorítom.

Nem néztem az órámra, fogalmam sincs, hány perce tarthat a fárasztás. Az idő ilyenkor áll. Mindketten izgatottan várjuk, hogy megpillanthassuk a vizek vadját, amit nekem hosszú hónapokon át nem sikerült itt elejteni. Ebben a kártyajátékban vendégemé a szűz kéz, amely a Duna-deltában volt az enyém. Karja megfeszül, amint tartja a botot. Látom rajta, hogy elszántan harcol, ezért nem szólok többet, várom, mi fog történni. A vadkacsáknak csak a szárnysuhogását hallom, onnan tudom, hogy elhúznak mellettünk. Izgatottan kémlelem a pontot, ahol a zsinór a mélybe tűnik. Egyszer csak nagy örvénylést látok.

Az örvény közepéből hatalmas csattanást hallatva kicsap valami a vízre.

– Harcsa! – kiáltok fel.

Kisvártatva felbukkan a napfénytől búcsúzó folyam felszínén a hatalmas halfej.