Köztes idill

Részlet a szerző A másik egy című „épüléstörténeti emlékiratából”

Cserépfalun a gyönyörű domboldali temető mellett visz el a dűlőút, amely a sportpályához vezet, s amelyen, ha tehetem, futni szoktam. A pályán minden hétvégén meccs van – vasárnap reggelenként éles, recsegő hangon szólal meg a kertünk közelében elhelyezett póznáról a kisbíró hangja: „Jöjjenek el, és bíztassák csapatunkat!”

Miután berendezkedtünk, a hétvégi és nyári elvonulások alkalmával alkotóházamként is szolgált a ház, felső szintjén a méretes íróasztalomon jól el tudtam helyezni a számítógépet, a könyveket és szótárakat. Ugyanis 2005-ben jelent meg olasz-magyar költőbarátom, Tomaso Kemeny kiemelkedő jelentőségű műve, a „Transilvania liberata”, alcíme szerint „poema epico-onirico”, azaz „álomszerű epikai költemény”. Külső formája valóban eposzi jellegű volt, előhanggal, tizenkét énekkel, utóhanggal. Belső formája azonban lényegében lírai: egy olyan monstre verses mű, amely különböző idősíkokon, történelmi tereken, képzelet és valóság határain mozog át. Alapélménye a költő megszakadt magyar identitásának mitikus visszavétele, ahogyan Tamás szokta fogalmazni, a tízéves korában a Duna-parton hagyott kisgyermek sorsának folytatása. Tízéves volt ugyanis, amikor szociáldemokrata szüleinek 1949-ben el kellett menekülniük, így került Milánóba.

Ott, 1985-ben ismertem meg személyesen, és költészetét tanulmányozva annak pusztán a formavilágában, a képi és képzeleti erejében is felismerni véltem a magyar költészet gondolkodásmódjának vonásait – amitől versalkotásmódja eltért az általam elég jól ismert 20. századi olasz költészet kialakult fővonalaitól. De most itt, a Transilvania liberata-ban már a tematikus rétegekben is megjelent a magyar történelem és kultúra, az anya elbeszéléseiből, az olvasmányokból, az énekekből, a baráti emlékezésekből felsejlő képi töredékekben, amelyeket valóban az álomszerűség logikája illesztett költői egységbe. Fő időrétegei az 1956-os forradalom (amely miatt Tamás mindig, így e műben is szimbolikus lelkifurdalást érzett, hogy 1949-es emigrációjuk miatt nem lehetett nemzedéktársaival együtt a barikádokon), az első világháború zűrös világa az ablakok alatt menetelő és éneklő csapatokkal, a kereszténységet felvevő Vajk–István és az ősi magyar mitológia voltak, míg fő helyszínei között egy elképzelt, szakrális Erdély is ott állt.

A grandiózus opusz azonnal magyar megjelenésért kiáltott, és közös barátunk, Szőcs Géza vállalta a kiadást, rám várt a magyarra ültetés munkája. Költői logikában, gondolkodásmódban, képzetvilágban és retorikában közel állt hozzám a Transilvania, képesnek éreztem magam autentikus lefordítására. Főként Cserépfalun tudtam elmélyülten dolgozni rajta, amikor meg már lényegében kész volt a magyar szöveg, Tamás is hazajött Magyarországra, és a faluban együtt néztük és simítottuk át azt. A címet hosszas gondolkodás után, de kézenfekvő ötlettel igyekeztem visszaadni. Az ugyanis nyilvánvaló volt, hogy a szó szerint való fordítása hamisítást jelentene, hiszen a „Megszabadított Erdély” szókapcsolat magyarul döntően politikai erőtérbe kerülne, ami az eredetiben nincs jelen. Mint ismert, a cím hangsúlyosan az egyik legjelentősebb olasz epikus költeményre, Torquato Tasso híres „Gerusalemme liberata”-jára, azaz a „Megszabadított Jeruzsálem”-re utal. Az olasz irodalomban olyan etalon ez, mint nálunk a János vitéz, a Toldi vagy a Szigeti veszedelem. Ezért olyan címet akartam találni, amely felidéz valamifajta irodalmi referencia-jelleget. „Erdély aranypora”, döntöttem, Tamás szürreális-mitikus nyelvezetének és formálásmódjának az aranypor képe megfelel, egyben a hangzás utal Jókai híres könyvére, az „Erdély aranykorára” is. (…)

Az elmúlt évek alatt összenőttünk Zsuzsival, aki a gimnáziumban iskola-, majd osztálytársam volt, és az utolsó középiskolai évtől kezdve négy éven át jártunk egymással. Kialakulatlan, bolond gyerek, éretlen voltam arra, hogy értékeljem a szeretetét. Amikor pedig berobbant az életembe az első nagy szerelem, formálisan is elhagytam őt. Az élet úgy hozta, hogy sokáig idillinek bizonyuló házasságom borulása után idővel éppen őrá találtam újra, mintha – az ismert, József Attila-i metaforát véve – „talált tárgyat”, visszaadtak” volna neki (ha nem is „bármikor”, de éppen amikor kellett). Kivételes, romantikus filmbe illő, huszonöt év utáni újratalálkozásunk története derűt csiholt legtöbbekből. Amikor 2003-ban New Yorkban jártunk, és a hiper-intelligens hangtechnológiával foglalkozó, kiváló hangköltő, Charlie Morrow és nála dolgozó, régi barátom, Marc Nasdor költő-dj társaságában elmentünk egy kocsmába vacsorázni, Charlie szeme mosolygott történetünket hallván, és megkérdezte Zsuzsit: „and you were waiting for him in the meantime for 25 years?” („Te meg közben vártál rá huszonöt évig?”), amit ő nevetve utasított el.

Egyébként ekkor látogattuk meg életében utoljára a nagyszerű, komoly vizuális, hangi és performansz-életművel rendelkező költőt, Jackson MacLow-t és társát, a szintén nagyszerű, magyar születésű költőt, Tardos Annát, aki Anne Tardos néven volt közismert. Korábban, amikor huzamosabban Bécsben tartózkodtak Christian Ide Hintze költészeti iskolája, a Schule für Dichtung oktatóiként, meg tudtam hívni őket egy szegedi egyetemi előadásra, és egy közös fellépésre a Lágymányosi Közösségi Házba. Többször is szereplői voltak hangművészeti rádióműsoromnak, a Világgégének. Ezen az úton találkoztam utoljára a figyelemreméltó magyar-amerikai költővel, Nicholas Kolumbannal, azaz Kolumbán Miklóssal is, akit még a régi Mozgó Világban mutattam be először a magyar olvasóknak, és Mezey Katalinnal és Oláh Jánossal egymástól függetlenül, de párhuzamosan igyekeztünk gondoskodni Miklós magyar költői elismertetéséről. (Az akkori, és azóta sem szűnő heppem az volt, hogy a „magyar világirodalomba” – kisebb-nagyobb mértékben – azok is beletartoznak, akik már nem magyarul írnak. Így mutattam be a Mozgóban előbb a kanadai Nancy Tothot, aki már csak nevében hordozta magyarságát, aztán Kolumbánt, George Szirtest, és később így cuppantam rá Tomaso költészetére is.) A teljes otthonosságról, mint régebbi New York-i utamon is, Böröcz András barátsága gondoskodott.

Sokat utaztunk tehát Zsuzsival, az előző évben, 2002-ben például tettünk egy nagy németalföldi körutat, először közös barátunkat és egykori osztálytársunkat, Valit keresve fel Bonnban. Előtte azonban, útközben, történt egy kisebb, bár az életben nem teljességgel ismeretlen csoda. Túl a félúton találomra Ulmban szálltunk meg, és lesétáltunk a Duna-partra, a folyó tudvalevőleg nem sokkal feljebbről érkezik a Fekete-erdőből. Éppen Donau-fest volt a városban, észrevettünk egy kisebb plakátot, amely hírül adta, hogy este Boris Kováč lép fel a zenekarával – ami remek és váratlan találkozást ígért. Le is mentünk a koncertjükre este, virsli és sör minden mennyiségben szerte a parton. Borist eredetileg a Pere Ubu együttes legendás dobosa, Chris Cutler által kiadott lemezéről ismertem meg, persze közvetve, az egyik gyönyörű zenéjükben Ladik Kati is szerepelt, ami nem nagy csoda, hiszen Kováč Újvidéken él és dolgozik, s ha nem beszél is már magyarul, de félig magyar. Később személyesen is megismertem őt, amikor, nem is egy alkalommal, Magyarországon, például a Szigeten vagy a MU Színházban koncertezett. Most, itt, Ulmban kivételesen érdekes volt hallani, ahogyan felépítették a műsorukat. Mulatós-vendéglátós zenével kezdték, nyilván arra tekintettel, hogy egy virsli-sörfesztiválon vannak. Ezzel együtt nem értettem, hogyan adhatják ennyire alább. Aztán valami kezdett kibontakozni, lassítottak és feszítettek a tempón, növelve a várakozást, utána belehúztak, fergetegesen felpörgették a zenét és az előadást, magukkal ragadva a hallgatóságot, mély élményt hagyva bennünk is.

Koncert után odamentünk hozzájuk a színpadhoz, amikor még pakoltak. Boris rendkívül megörült a számára is teljesen váratlan találkozásnak. Zenésztársai is „ex-jugoszlávok” voltak: akkor még tartott a déli háború utáni feszültség a balkáni népek között, és itt mondta el az egyik bosnyák zenész, hogy otthon nem is nagyon beszélhetnek egymással a nacionalista közhangulat miatt. Ezért külföldön, például itt Ulmban kell találkozniuk ahhoz, hogy igazán kollegiális, baráti légkörben, amelynek természetes szükségét érzik, beszélgethessenek.

A német városok felől a zaklatott sorsú filozófusnak, Spinozának is otthont adó Hágába igyekeztünk, ahol még sohasem jártam, és ahol akkor régi barátom, Mozgó Világbeli szerkesztőtársam, Gergely András volt a nagykövet. Foglaltatott nekünk szállást, és mivel tervezett érkezésünk estéjén éppen fogadás volt a rezidenciáján, megbeszélés szerint egyenesen oda futottunk be. Előzetesen nem is gondoltam erre, de első pillanatban röstelltem, hogy szandálban, rövidnadrágban és rövidujjú ingben, izzadtan esünk be a partira, amelyen öltönyös-nyakkendős urak és kisestélyis hölgyek vendégeskedtek elegánsan. Aztán nem tehetve jobbat, nem foglalkoztunk ezzel tovább, és senki részéről nem éreztünk neheztelést, végül is Hollandia a tolerancia hazája. A parti után leültünk András szalonjában beszélgetni Trócsányi Lászlóval együtt, aki Brüsszelben volt uniós nagykövet. Vidám ember volt akkor még, nagyokat lehetett röhögni vele, ráadásul Zsuzsi akkori ügyvéd-partnerét, Vikit is ismerte még az egyetemről. Amikor átadtam neki formás, a fekete és a fehér grafikai kontrasztjára épített, Stella Gáborék stúdiójában készített névjegyemet, felnevetett: „mi vagy te, temetkezési vállalkozó?”

Ekkoriban, mivel útjaimnak-útjainknak régóta természetes részét képezte a helyben található jelentős múzeumok, képtárak meglátogatása, vizuális tapasztalataimról gyakran írtam egyfajta útinaplót a Balkon művészeti folyóiratba. Így hazafelé a világhírű Kröller-Müller Múzeumot is felkerestük, amelynek modern művészeti anyaga egyedülálló. A legnagyobb revelációk közé Antwerpen tartozott, amelynek szépsége és élettel telisége megfogott. Természetesen nem először találkoztam ezen az úton sem a belga sörökkel, de itt volt időnk rá, hogy elmélyedjek a tanulmányozásukban: impozáns dolog közelről látni, és parányi részben ízlelni is a hihetetlen számban tenyésző, legjobb – világos, vékony, szűretlen, vörös, félbarna, barna, meggypiros, fekete – söröket. Egy kocsmába ültünk be hazafelé kaptatva, ahol a csapos, miután megtudta, hogy épp Hollandiából jöttünk, legyintett: „A holland sör olyan, mint a pisi – tele van vízzel, ihatatlan.” Onnan hazaúton leesett a derekamról a meleg miatt odakötött pulóver. Csak a szállodában vettem észre, így visszabandukoltunk az utcában. Egyszer csak észrevettük a pulóveremet, de nem a járdán, ahová leesett, hanem gondosan felhelyezve egy kapurácsra, hogy ne tapossanak rá. (…)

Volt egy emlékezetes utam Londonba, amelyet csak hangban tettem meg. 2005-ben váratlanul meghalt Richard Wolfson barátom, a Towering Inferno zenekar komponista géniusza. Éppen zenésztársa, Andy volt nála, aki eredeti foglalkozására nézve orvos, amikor egyszer csak rosszul lett, és percek alatt kiszenvedett – mint később kiderült, felrobbant az aortája. Olyan váratlanul és előzmények nélkül történt mindez, hogy észre se vehettük, és már temették is, így nem volt módom kimenni a búcsúztatására. De mindenképpen ott kellett lennem, ezért írtam egy három szótagos sorokból álló költeményt neki, „Run” címmel. Ezt elmondtam telefonba Andynek, aki felvette a hangot. Ezt játszották be a gyászszertartáson. Mint Andy beszámolt róla, hihetetlen hatása volt: a barátok, zenészkollégák ültek a földön lehajtott fejjel a bejátszás alatt, Richard teste ott feküdt nyitott koporsóban a ravatalon, amikor is a rövid vers végén a szöveg odaér, hogy: „Please don’t run / do not run / it’s just a gentle walk / on music’s shore…” (Kérlek, ne fuss,/ ne, ne fuss, / kis séta csak ez / a zene partján.”) A dermedt emberek hátán futkározott a hideg.

Később persze kimentem Andyékhez, a rituális sírhant-látogatáson túl azért is, mert háromnegyedében elkészült egy Towering Inferno, azaz Woflson-Saunders lemez anyaga, amelynek Dark volt a munkacíme, és a veszteség lendületével mindenképpen be kívántunk fejezni. Andy a feleségével és két kicsi gyermekével akkorra már a brixtoni Dulwich Roadról a főváros egyik külső zöld negyedébe költözött. Mit tesz Isten: a Richard hamvait rejtő koporsó a hozzájuk kőhajításnyira levő temetőben nyugodott. Amikor a sírjánál álltunk, meglepődtem: Andy, fojtott emeltséggel, fennhangon elkezdett Richardhoz beszélni. Kicsit furcsa volt nekem – de ez jutott eszembe akkor, amikor egy évvel rá a bátyám beszélt anyám holttestéhez a Szent László Kórház bonctermében.

Életem első nagy nemzetközi fesztiválján, az 1983-as, amszterdami One World Poetry-n, elsősorban a magyar meghívásokat évek óta kieszközlő Dedinszky Erikának köszönhetően több, széles körben ismert írót, költőt, illetve jövendőbeli munkatársat, együttműködő partnert ismertem meg. Először is a főszervezőt, Ben Posset-et, aki nagy név volt ebben a szakmában, és az elkövetkező években is többször összefutottunk más helyeken (például a bolognai D’ART ROOM fesztiválok holland konfigurációiban), de a Nyugat Velencéjeként emlegetett városban is, ahol legutóbb leültünk egy csatornát átívelő hídon elhelyezett kocsmateraszon, és végre „civilben” elbeszélgettünk. Ben sajnos pár évre rá meghalt. Ezen az 1983-as fesztiválon találkoztam először és utoljára William Burroughs-zal is, akivel az egyszerű, bensőséges nyitófogadáson a magyar nyelv finnugor szépségeiről beszélgettünk; ahogyan a szintén viszonylag fiatalon elhunyt Richard Brautigan amerikai íróval is – s ha már Amerika, akkor az egyik legnagyobb költővel, Robert Creeley-vel is. Akit Bollobás Enikő utóbb meghívott a 2003-ban az ELTE Amerikanisztika Tanszéke által rendezett, „Performing the ’50s” című konferenciájára s a hozzá kötődő két irodalmi estre. Az egyetem egyik előadótermében rendezett első esti programnak az én fellépésem volt az alapja, amelyet részben angol nyelvű, részben performatív gesztuskölteményeimből állítottam össze. Jobb híján az összetolt asztalokra álltam fel, mint pódiumra. Az előadott versek között volt egy régi, még a nyolcvanas években írt és előadott szövegem, amelyben a sorok végén mindig jeleztem a tempót: „egy-két-há”. Mivel Creeley-nek volt egy költeménye, amelyben szintén sűrűn tért vissza a „one, two, three” fordulat, ezen az esten az ő tiszteletére adtam elő a magam háromnegyedes versét. A konferencia vendégei elsősorban egyetemi professzorok, irodalomtudósok, illetve pár író-költő volt, s már maga az asztalokon történő lépdelés is, úgy éreztem, furcsa, zavart érzetet keltett többjükben. De sohasem törődtem ilyesmivel, és a végén ennek helyessége mindig beigazolódott.

Fellépésem után leültünk beszélgetni Szőcs Gézával, akivel személyesen ott találkoztam először, de természetesen régóta ismertük egymást hírből, munkánkból, úgy is, mint költői nemzedéktársak, és úgy is, mint – ő személy szerint és fizikailag is, én főleg a Mozgó Világ révén – ellenzéki szereplők. Igazán örültem, hogy jó húszévnyi közvetett ismeretség után most egymással szemben ülünk, és beszélünk erről-arról. Meglepett, amikor fontosnak tartotta megjegyezni, hogy nem tetszett neki az előadásom. Nem igazán értettem ezt a megjegyzést, hiszen őszintén szólva ráutaló magatartást sem tanúsítottam arra nézve, hogy komolyan érdekelne a véleménye, mivel van most fontosabb dolgunk ennél – amellett az ilyesmivel nem is nagyon lehet mit kezdeni, mert nem világos, hogy a szövegekre, az előadásra, mindkettőre, vagy egyáltalán mire is vonatkozik a tetszés vagy nemtetszés. Beszélgettünk tovább egyéb dolgokról.

Még abban az évben, többedszerre, részt vettem az elmúlt években rendszeresen megrendezett „Poesia Attiva” fesztiválon Torinóban, amelynek első kiadását, amelyre először meghívtak, 1996-ban az „Un’anima per l’Europa”, „Egy lélek Európáért” alcímmel látták el. Emilio Gay költő és turisztikai üzletember volt a szervezés igazán nagy lelke, s a szellem és a szeretet valóban egyre több embert hozott össze az évek során. Például Kemény Tamás barátom is rendszeres résztvevő lett, és egy idő után eljött rá az olasz újavantgárd költészet nagy mestere, Arrigo Lora-Totino is. Régi barátaim éltek Torinóban, akiket még 1980-ban ismertem meg Velencében, ahol ők is, én is ösztöndíjasként voltunk jelen a Cini Alapítvány háromhetes, tudományos továbbképzésén. Közben ők Torinóban, én Budapesten lettem tanár, Franca, Michela és Edoardo mindig a mély otthonosságot adták nekem, bármikor mentem is a piemonti fővárosba.

2003-ban történt még – egy már akkor is ritkaságszámba menő, azóta teljességgel ismeretlen – dolog itthon: a Nagy Fül Fesztivál előkészületei során drMáriással bementünk az RTL Klub reggeli műsorába, ahol Lang Györgyi és Falusi Mariann műsorvezetőkkel beszélgettünk, Béci persze a maga kedvesen pikírt módján. Én meg rögtönöztem egy költői miniperformanszt: a „Csúszó inspiráció” című, lélegzet-recsegtető hangmunkám jött a „szkárosicon” című lemezemről hangban, miközben egy négyzet alakú asztal sarkain elhelyezett négy pohárba vizet töltögettem egy vizeskancsóból, a poharakban levő vizet pedig változatos módokon tovább öntöttem egyikből a másikba. A végén a magasból a homlokomra csurgattam a maradék vizet, amely szétterülve folyt alá az arcomon. Az operatőr, a világosító, a berendező felvillanyozva segédkeztek nekem és egymásnak, láthatóan élvezték a napi rutinból őket egy szokatlan pillanatra kiemelő akciót.

Életemben először kijutottam végre Szardíniába, ahol Cagliari közelében, San Sperate városkában egy kiemelkedő szobrászművész, Pinuccio Sciola minden évben nemzetközi összművészeti workshopot rendezett, amelyen az évek során a későbbiekben is megfordultak, elsősorban fiatal magyar művészek. Két rendkívüli tapasztalatot, és persze sok élményt hozott ez az egyhetes út. Először is megismertem Pinuccio jellegzetes hangszobrait, amelyeket – rendkívüli változatosságban – alapvetően a kő különböző mélységű, vastagságú és sűrűségű befűrészelésére alapozott. A kő keménységétől, rugalmasságától, az árkok méretétől és más paraméterektől függően a kőszobrok meglepően jó hangot adtak: akár benedvesített ujjal, akár egy fémpálcával mint hangszereken lehetett játszani rajtuk. Kőhárfa? Kőlant? Kőbőgő? Kővibrafon? Meglepetésemre kiderült, hogy Magyarországon is van belőlük, ugyanis Pinuccio egy ízben részt vett a kapolcsi fesztiválon, és két alkotást Vigándpetenden hagyott.

A másik kiemelkedő érdekesség a Szardíniában virágzó, itt, San Speratéban pedig tudatosan „szaporított” naiv falfestés, a murales kultusza volt. Gyönyörű murális munkák voltak láthatóak a házak falain, a kerítéseken, a köztereken, elkészítésük egyfajta közművészetnek számított, bár a térségben jól ismert mesterek készítették ezeket a munkákat, innen-onnan mindig megrendeléseket kapva. Egy tanítványommal, aki akkor ott idegenvezetőként dolgozott, átszaladtunk a méretes sziget egyes részein – mégpedig egy ismert fotóművész, Danilo De Marchi társaságában, aki már régóta többnyire Párizsban élt. Danilo baráti viszonyban állt régi, öreg mesterbarátommal, Hubay Miklóssal, emlegettük is később Miklóssal őt itthon. Danilótól hallottam egy rémisztő történetet. Ismert egy Friuliban élő költőt, aki a háborút közvetlenül követő időben Szardíniában élt, ahol kemény partizánmozgalom volt, és nem csak a németek, hanem általában az államhatalom ellen léptek fel a háborút követő rendcsinálás során. A carabinierik megostromolták az egyik várost, ahol az ellenállás fészke volt, lövöldözés, robbantások, tűzharc, halottak – végül a csendőrök leverték a felkelést, és akit el tudtak kapni, azokat börtönbe vitték. Ilyenkor „természetesen” ritkán nézik, hogy ki vett tettleg is részt a felfordulásban, ki járt éppen csak arra – így esett a letartóztatottak közé az akkor fiatal friuli költő. A formálisan megtartott tárgyalásokon nem néztek senkit és semmit, a bíró sorozatban hozta a súlyos ítéleteket – költőnk is börtönbe került évtizedekre, és legalább tizenöt évet le is töltött. Tőle hallotta Danilo, hogy a hetvenes évek nagy felkeléssorozatában, az évtized ellenállási és részben terrorista mozgalmainak története során egyszer Genovában egy autó csomagtartójában találták meg a korábban ezekben a perekben ítélkező bíró holttestét. Legenda vagy sem, az emberi emlékezet hosszú.