Májusi számunk beköszönő vezércikke még a váradi kulturális életre árnyat vető megyeházi tervek ismertté válása előtt született.
Vajon a fontos ügy melletti elkötelezett civil kiálláshoz nélkülözhetetlen ez a tekintetből is sugárzó, zavarba ejtő szenvedély, már-már szent őrültség? Ez a kérdés fogalmazódik meg bennem, amint egy ismerős politikus irodájában a tanúja vagyok annak, amint váratlanul bezúdul egy olyan harmincas-negyvenes, rokonszenves arcú román férfi, akiből hangosan és megállíthatatlanul ömlik a szó, miközben mondandóját az ujjaival egy tabletgépet pörgetve illusztrálja is. Alaposan felkészült, egy adathordozót is átad a képviselőnek, akit utolsó esélyeként emleget. Igazi zöld aktivista, aki azt is elárulja, egykor társakkal küzdött a nagyváradi fakivágások ellen, ma jobbára egyedül. Talán ez is része ama kompromisszumok nélküli elköteleződöttségnek. Szegény Marossy Anna jut eszembe róla, a város egykor volt „zöld lelkiismerete”, ilyen volt az ő tekintete is, az ő elszántsága is. Ma sétány és emléktábla viseli a nevét a Körös-parton, amíg élt, legyintettek a kiállására.
A mutatott csonkoknál, gondosan eltüntetett friss vágásnyomoknál, a sorolt mennyiségeknél is megdöbbentőbbek a miértekre, a kinek az érdeke kérdésekre vonatkozó válaszai. Ha csak ezek töredéke igaz, akkor is. S hogy miért itt és most? Abban bízik, hogy a zöld tárca aktuálisan magyar minisztere talán elejét veszi a további nagyvárosi pusztításnak. Mert nem csak a Pece-parti Párizsban hasonló a helyzet. Ugyanis ha más léptékben is, de az értékes faállományt nem csak a messzi havasokban ritkítják aggasztó mértékben.
Az elszánt mozgalmár leginkább a város korábbi polgármesterét említi az értékes fák eltüntetésének felelőseként. Azt az embert, aki a minap szigorúan szabályos, törvényes körülmények között távolította el állásából a váradi filharmónia igazgatóját.
Fák vagy emberek. Fák és emberek. Nincs nagy különbség közöttük, ha a szédítő fejlődés útjában állnak.
