Beszélgetés Gianina Cărbunariu drámaíróval
A tigris című szövegét (eredetiben: Tigrul sibian), Csűrös Réka fordításában, Tóth Tünde vitte színpadra 2021. februárjában a nagyváradi Szigligeti Színház stúdiójában. A cselekmény alapjául igaz történet szolgál: 2011 decemberében a Nagyszebeni Állatkertből megszökött a Mihaela névre hallgató nőstény tigris, amelyet, miután néhány órán keresztül rettegésben tartotta a közeli városnegyedek lakóit, a hatóságok emberei végül agyonlőttek. A „mockumentary play”, vagyis áldokumentumjátékként meghatározott szövegről faggattuk a szerzőt.
Miért döntött úgy, hogy drámaszövegben feldolgozza a Nagyszebenben történt esetet?
Az állatkertből megszökött tigris igaz története volt a kiindulópontja annak az adatgyűjtésnek, amelyet tíz napon át végeztünk Nagyszeben városában. Az érdekelt, hogyan reagált az egész város erre az eseményre, ugyanakkor elszomorított, hogy a hatóságok kizárólag az állat lelövésében látták a megoldást. Magán a történeten túl azonban a szabadságról akartam beszélni, arról, hogy milyen viszony áll fenn századunkban az emberi és nem emberi lények között, és szerettem volna elmondani valamit az ismeretlentől való félelemről is, ami mai társadalmukban súlyos következményekkel járhat. Nagyon sok interjút készítettünk olyanokkal, akik részesei voltak az eseményeknek, de az állatkerthez közeli városrészek lakóival is. Legjobban azonban az érdekelt, milyen egy közepes méretű város élete egy olyan Európában, ahol már akkor megjelentek a fenyegetésnek tekintett „mások” ellen irányuló diskurzusok.
A „mockumentary” kifejezést elsősorban a film világából ismerjük. Hogyan készül egy ilyen műfajú színpadi játék, vagyis „mockumentary play”?
A helyiektől hallottakat az előadásban sokszor állatok, madarak mondják el. Ez az ironikus elidegenítés azt teszi lehetővé, hogy elgondolkodjunk azon, hogyan jelennek meg a közbeszédben a legsebezhetőbbek, a mások, azok, akik nem illeszkednek a „normába”. Az előadás megtartotta a valóságból való ihletettséget, ám olyan történetbe ágyazva, amelyben emberi és nem emberi lények találkoznak egyfajta, a világról szóló fabulában.
Mennyiben járulnak hozzá a társulat tagjai az ön által rendezett ősbemutatók előkészítéséhez, a szövegek megírásához?
Az előzetes dokumentáció általában néhány (illetve A tigris esetében az összes) színész bevonásával történik, de olyan is van, hogy képzőművész vagy antropológus vesz részt a folyamatban, például néhány projekten Valer Simion Cosmával (kolozsvári történész, antropológus – szerk. megj.) dolgoztunk együtt. A helyszíni tájékozódás befejeztével sokat beszélgetünk a színészekkel és az alkotói csapat többi tagjával. Közösen elemezzük, megvitatjuk a minket érdeklő témát vagy témákat, és igyekszünk megtalálni a közös nyelvet, azt a nézőpontot, amelyen mindannyian osztozunk. Ugyanakkor képeket, helyzeteket, mikrotörténeteket, szereplőket válogatunk, az összegyűlt anyagból kiindulva improvizálunk. Magát a szövegkönyvet azonban általában egyedül írom, majd a próbákon közösen teszteljük.
A szöveg alapjául szolgáló történet szibériai tigrise valójában szebeni volt. De mennyire lokális maga az előadás? Mennyire köti a valós esemény helye és időpontja?
Az előadás 2012-es bemutatója nem Nagyszebenben, hanem Bukarestben zajlott, a közönség pedig tökéletesen értette a benne megjelenő szituációkat, mert egytől egyig ismerősek voltak a számukra. A város neve nem is jelenik meg sem a szövegben, sem az előadásban, mert nem kizárólag Nagyszebenről van szó, hanem – amint az el is hangzik – bármelyik közepes méretű európai városról. A darabot nagy sikerrel vitték színre külföldön, például Svédországban és Franciaországban, sok nyelvre lefordították, épp nemrég jelent meg egy kínai drámaantológiában. 2016-ban az Avignoni Fesztivál hivatalos programjába is bekerült, ahol lelkesen fogadták a kritikusok, de a közönség is. Az előadás egy gondosan dokumentált lokális eseményből indul ki, de olyan problémákat vet fel, amelyekkel ma világszerte kénytelenek vagyunk szembenézni, mint amilyen a nacionalizmus, a közbeszéd polarizációja, bizonyos társadalmi csoportok egyre veszélyeztetettebbé válása, az ismeretlentől való félelem stb.
Fontosnak tartja, hogy a kortárs színház társadalmi, akár politikai témákat vessen fel? Miért?
Számomra a színház az a hely, ahol együtt érthetjük meg a világot, amelyben élünk. Ha nézőként megyek színházba, azt akarom, hogy elgondolkodtasson, hogy más nézőpontból láttassa velem a világot, hogy párbeszédre hívjon.
Hogyan látja a színház helyzetét a világjárvány idején? Mennyire tudják az online közvetítések, a közösségi média pótolni a színész és a néző közötti fizikai találkozást?
Az online kísérletek a lezárások, a zavarodottság időszakában helyettesítették az előadó és a néző közötti találkozásokat. Ezek a próbálkozások hosszú távon segíthetik a színházat, ám azt már most érezzük, hogy a valós találkozást nem helyettesíthetik. Úgy vélem, a színház jelenleg sokrétű kihívásokkal néz szembe: meg kell találnia a módját, hogy biztonságosan eljusson a közönséghez. Az emberek világszerte igen nehéz időszakot élnek, amely mind a testi, mind a lelki egészségünkre káros hatással van, a színháznak pedig meg kell próbálnia egyfajta kohéziós tényezővé válni, olyan találkozóhelyként működni, ahol együtt, közösségben találhatunk újra értelmet a dolgoknak.
