A rajongás mítosza

Amikor Hádész arra jutott, hogy szerelmes a lányba,
megalkotta neki a föld másolatát,
ugyanúgy mindent, még kaszálót is adott hozzá,
viszont elhelyezett rajta egy ágyat.

Ugyanúgy mindent, a napfényt is beleértve,
mert mégiscsak nehéz volna egy fiatal lánynak
a ragyogó fényből ilyen gyorsan
a merő sötétségbe kerülni.

Az éjszakát fokozatosan adná hozzá, gondolta,
kezdetben mint rebbenő falevelek árnyait.
Majd hold, majd csillagok. Majd sem hold, sem csillagok.
Hadd szokja lassan Perszephoné.
Végül, gondolta, vigasztalónak találná.

A föld hasonmása, azzal a különbséggel,
hogy itt létezik szerelem is.
Vajon nem szerelmet akar mindenki?

Sok éven át várt
egy világot építve és Perszephonéra
vigyázva a kaszálón.
Perszephoné a szaglászó, az ízlelő.
Ha egyetlen vágyad van,
valamennyivel bírsz, gondolta.

Vajon nem az imádott testet
akarja érezni mindenki az éjszakában,
ölelés, esthajnalcsillag, hallani a csöndes légzést,
ami azt mondja, életben vagyok, és ami azt is jelenti,
életben vagy, mert hallasz engem,
itt vagy velem. És amikor az egyik megfordul,
a másik fordul meg –

Ezt érezte ő, a sötétség ura,
a Perszephonénak megépített
világot nézve. Soha nem fordult meg a fejében,
hogy nem lesz többé szaglás itt,
és evés sem nyilván.

Bűntudat? Rémület? Rettegés a szerelemtől?
Ezeket a dolgokat nem tudta elképzelni;
nem képzeli el őket soha senki, aki szerelmes.
Álmodik, azon tűnődik, mi legyen a hely neve.
Először azt gondolja: Az Új Pokol. Azután: A Kert.
Végül úgy dönt, legyen a neve
Perszephoné Leánykora.

Puha fény emelkedik a kaszáló fölé,
az ágy mögött. Karjaiba veszi a lányt.
Szeretlek, semmi bántódásod nem eshet, akarja mondani,

de ez hazugság, gondolja,
így azt mondja végül,
halott vagy, semmi bántódásod nem eshet,
ami sokkal biztatóbb kezdetnek
tűnik számára, sokkal őszintébbnek.

Visky András fordítása