Mindenekelőtt, egy felfedezőút kezdete a közhasználatban lévő fikciók világában, egy szívhez szóló, lírikus megidézés, ahogy illik, megboldogult nagyanyám életének fénykorából, gyermekkorom erdélyi kisvárosából.
„A történelem által figyelmen kívül hagyott jelek olyanok, akár a gyermekkor lippai utcája,a nyári tikkadásban hűsítő forrás ígéretével, amit régen is, most is La ceșmának neveznek. Szintén egy távoli oszmán örökség, mint a zsidó temető, aprócska, nem ismert, óriási, bozóttal és bodzával ellepett mauzólummal,– a Mairowitz család kriptájával, amiről nagyanyámtól, Savita anyótól tudtam egyet s mást. Nagyanyám, gyermekkorom reggelein, amikor tíz óra tájban felébredtem és ő játszva-dorgáló öreganyó hangján azt mondta: »úgy aludtál, mint Mairowitz«, anélkül, hogy lett volna fogalmam arról, ki ez a furcsa nevű ember, aki úgy alszik, akár egy vakációját töltő tízéves gyerek. Óradna és Lippa múltjának messzi fuvallatát megtaláltam hasonlóan furcsa kifejezésekben, mint egy újabb reggeli köszöntésben, ami szintén nagyanyámtól jött. Ezúttal egy bizonyos Ladányi gróf és köztem vélt felfedezni hasonlóságot. Azaz »úgy aludtál, mint Ladányi gróf« – mondta a Ioan Slavici-féle, Aradhegyalján élő idős parasztasszony, engem a képzelet rejtélyei közt hagyva, ki is lehetett ez a gróf, kérdeztem magamban. Máskor kényeztető megszólításban lehetett részem: »Tisza Pista, felkeltélmár?«, – kérdezte, anélkül, hogy tudtam volna, ki ez az egzotikusan dallamos nevű valaki.” (Cetatea Lipovei de la Carol Robert de Anjou la ocupația sovietică – antologie de texte istorice și literare/ Editura Ariergarda Kiadó, 2018)
*
Egy másik epikus, retorikus-kalandos történetem rég elfeledett apró házban folytatódik, egy bizonyos Tonász bácsiéban, aki Amerikában élt és a két világháború közötti időszakban jött haza. Elherdálta összegyűjtött pénzét egy cimborával, akivel Aradon, chicagó-i mintára játéktermet szeretett volna létrehozni. Nem jött össze, anyagilag tönkrement, amihez a cimbora ügyködései is hozzásegítették.
Ceaușescu uralkodása első éveiben vasárnaponként látogatóba mentünk a családdala nagybácsihoz, aki magyarul beszélt, akárcsak Erzsi néni, a máriaradnai téesz kantinjának szakácsnője. Ugyanolyan jól beszélte John Wayne nyelvét is, amit akkortájt fedeztem fel a moziban, nem messze a lippai parktól. Valahogy így történt:
„A nagy családdal vasárnap délután Tonász bácsihoz mentetek. Nem messze a kolostortól, a völgyön túl, kétszáz éves hársfák alatt haladtatok el, amelyek méltóságteljes nyugalommal vezettek Máriaradna minoritarend házaihoz, amiket később, miután a hataloma földekre zavarta a szerzeteseket, öregothonná alakítottak. Felkavart ez a dolog, vagyis el szeretném mondani, hogy eljött az ideje annak, hogya régi üstből felidézzem Tonász bácsi történeteit: nyolcvanhat éves volt akkoriban, aztán kitartóan elérte a kilencvenkettőt vagy kilencvenhármat is. Azt mondom, a világ kezdetén, te, kedves uram, Tonász bácsi kisszobájában sündörögtél egy darab sajttal a szádban, aztán kiesett a szádból a sajt, hisz telik az idő, és a bácsi elmúlt kilencven, a szobákat átjárta Tonász bácsi illata. Volt valami régi festménye Jézussal a hegyen, az egyik oldalon a nagy, tökéletesen kerek Holddal, bőrfotelek, rongyos székek bőr háttámlával.” (Apocalipsa 9, Editura Paralela 45 Kiadó, 1999).
A Nagy völgybe, Tonász bácsi házához vezető vasárnapi útjaim során,nem messze a minorita kolostor magasba emelkedő tornyaitól, 1988-ban, amikor első regényemet írtam, rábukkantam egy hölgy szerelmesleveleire, aki a két világháború között élt. Kedvese, úgy képzeltem, egy jóképű szerzetes lehetett. A leveleket átvizsgálta az állambiztonság, revizionista tevékenységekre utaló jeleket keresve. Onisifor Ghibu tette közzé e leveleket egy könyvben, aminek nem emlékszem a címére. Minden pénzt megérnek e szerelmeslevelek, átitatja őket a korszellem és igazán jól mennek Tonász bácsi amerikait örténeteihez.
*
Egy másik episztola egy elveszett szerelemnek ad hangot:„Remélem, kedves Pali bácsi, nem haragszol rám. Nagyon elszomorodtam, mert nem tudom törleszteni neked a tartozásom, de azt hiszem, te nem fogod hagyni magad, és bárhova is visz az utad ebben a széles világban, jó sorsod lesz és olyan tartozásokat halmozol majd fel, amilyen az enyém is. Ha csak erre gondolok, sírhatnékom támad, legszívesebben rózsaszirmokkal hinteném tele fekhelyünket, amit egy ideig úgy hagytam vetetlenül, padlóra csúszott lepedővel, hogy emlékként éljen bennem.”
1932. március 26-án Olga ismét levéllel jelentkezik Budapestről. Az írja, hogy Pali sorai, amiket Kézdivásárhelyről küldött, kimondhatatlan örömöt szereztek neki. „El sem tudom mondani neked, milyen rossz érzés, hogy egy olyan helyen vagy, ahol nem tudod megszokni, Palikám. Nem tervezed, véletlenül, hogy a pesti vásárba elgyere? Nagyon boldog lennék, drága Palika, ha találkozhatnánk Pesten, s remélem, hamarosan meglátogatsz bennünket Szatmáron, mert nem töltötted még el szokásos téli szabadságod.”
A következő levélben is utalás történik a tartozásra. Nyelvezete annyira bensőséges, hogy szinte bennünk is feltámad a szenvedély, a zaklatottság és a sajnálat a meg nem élt élet iránt:„Nem feledkeztem meg a tartozásról, azt hiszem, nemsoká törleszteni is fogom, kamatostól… Gizi üdvözöl, én őszinte szerelemmel sokszor csókollak. Olgi.”
1932 őszén Olga már visszafogottabb hangvételű. Sorait felett, akár az őszi ökörnyál, egy alig érezhető melankólia lebeg: „Sokszor, nagyon sokszor gondolok rád. Érezned kell, mennyire közel vagyok hozzád, és amikor nem írok gyakran, akkor méginkább itt vagy a gondolataimban.”
*
Végül a történelem végigseper Zaránd sikátorain, nem messze az úttól, ami Aradtól Déva felé vezet. A történelem a sikátorban, egy padon üldögél, bajuszkája olyas lehet, mint Hitlernek, ésa történeteit meséli:
„A házak szegleteiben és ezeken a csúnya emlékművökön vélem újra felfedezni, amiket a kivégzettek emlékére állítottak meglepő helyeken, mondta az egyik, aki az első világháborúban szolgált. Oszlopon biggyeszkedő sasféleség, ami egy varjúra hasonlít: az oldalain az elesettekkel. Nagyapám harcostársai nemzetiségüks zerint: magyarok, németek, szerbek, románok az oszlop egyik oldalán. És ahogy mondom, a történelem egy sikátorban üldögélt. Megkérdezem tőle, milyen volt, olyanokat mesél, amiket alig tudsz prózává formálni anélkül, hogy a sztereotípia, az eladhatóság veszélyei leselkednének rád. Egy rossz akciófilm egy szerbiai lágerrel, a lengyel testvérekkel, olaszokkal, mínusz negyven fokos faggyal, szökéssel, felkeléssel, az apó aztmondja, Lenint is hallotta egy »bolsevista gyűlés« alkalmával. Aztán a hazatérés, még az egyesülés előtt és a román hadsereg áthaladása itt, az Aradtól Déva felé vezető úton, Cocolic szomszéd háza előtt: itt mentek át a regimentek, és a lakosság a kapukban állt virággal vagy csak kíváncsian, hátuk mögött Kakania volt katonáival, a német kiképzéssel felvértezett »strázsamesterekkel«, »masinériákkal«, egzotikus becenevekkel. Egy másik úgy állt ott, mint Ladányi gróf, egy harmadik mindentudónak képzeli magát, akár Tisza Pista, és ott a kutakodó tekinteta két civilizáció találkozásánál. Aztán hét évtized múltán a padon ülő apó mindent felülíró, pragmatikus, hideg és pontos megjegyzése: a hódítók serege szánalmas volt, szakadt, kezdetleges felszereléssel és hasonló bakancsokkal. Aztán kilencvenen túl járóészrevétele, hogy a szolgabíróktól a prefektusokig, aztán a járásoktóla későbbi megyékig minden egyre rosszabb és rosszabb lett.
A szemtanú két évtizede halott: időközben nagyot fordult a történelem kereke, most minden másképp lesz. Lehet, jobb lesz. Az EU-ban jól ment Spanyolországnak, Portugáliának, Írországnak is, miért menne nekünk rosszabbul? Azt mondhatnánk, hogy Görögországnak nem ment valami jól. Akárhogy is, jóval több, mint amit remélhetnénk: legalább hozzájuk hasonlatosak lennénk.” (Comisia de împăciuire: marafeturiepice, tăieturi din ziare/Institutul European, 2009)
Kemenes Henriette fordítása
Daniel Vighi román prózaíró, publicista. 1956-ban született Lippán. Legutóbbi kötete: Mortîn Patagonia (2017).
