Egy fiatalkori álmom egy mélyen a víz alatt elterülő terembe engedett bepillantani. Mintha egy hatalmas templombelsőbe néztem volna alá egy hajóablakszerű nyíláson. Fák voltak odabent, hatalmas, halott fák, csupasz, göcsörtös ágakkal, amelyek olyan eszelősen meredeztek szerteszét, mintha csak idegsejtek nyúlványai lettek volna. Egy terebélyes fa közülük is kitűnt. A terem közbülső részén ágaskodott, előtte tágas tér, ami azonban nem volt üres, emberekkel volt tele, nőkkel és férfiakkal, csupa falusi emberekkel, egyszerű, kopott öltözékük árulta el ezt, meg ahogy ott álltak, szoros rendben, némán egymás mellett, mintha nem is élő, eleven emberek, hanem egy áthatolhatatlan, nyomasztó kőfal domborulatai lennének. Majd egy magas, sovány embert vezettek be, látszólag nem volt rajta semmi különös, de az mégis világosan érződött, nem a falusiak közé tartozik. És még egy dolog volt biztos: az ítéletre vár. Ami nem valamilyen hangzatos bejelentés formájában érkezett meg, kezdetektől fogva ott volt a levegőben, de leginkább az emberek előreszegezett, határozott tekintetében, ami azt sugározta, nincs is mit itt eldönteni, az ítélet már réges-régen készen áll, csak végre kell hajtani. Ez történt. Két ember egy hosszú létrát cipelt a fa alá, nekitámasztották egyik vaskos ágának, utána egy hurokra végződő kötelet vetettek át az ágon, a sovány férfit feltuszkolták egy darabig a létrán, nyakára illesztették a hurkot és lelökték a létráról. De nem maradt fent rángatózva a levegőben. A nyaka, mintha csak gumiból lenne, elkezdett megnyúlni, nyúlt, csak nyúlt, egészen addig, míg a férfi lábai majdnem leértek a földre. Ami nem történt meg, a férfi ott maradt a levegőben, megnyúlt nyakkal rugózott fel-alá. Az arca, a szeme azonban élt, de nem gyalázat, megaláztatás volt rajta, hanem valami égető közöny. Nem is közöny, csak egykedvűség.
Én voltam az a férfi, mondtam magamnak, amikor felébredtem az álomból. Én kell magamra vegyem, elviseljem, kihordjam szülőfalum érthetetlen ítéletét. Ma már tudom, egyoldalúan gondolkodtam akkor. Az álomban, ahogy az éber életben sincs tiszta én. Ennél sokkal mélyebben és bonyolultabban vagyunk belegöngyölődve elménk szerkezetébe. De itt a nyelv hagy leginkább cserben, ami mindenhová, ahol történik valami, egy cselekvőt, egy mozgatót fabulál, miközben ha vagyunk valakik, ha meg szeretnénk tudni, hogy kik is, akkor magát a belegöngyölődést kellene szemügyre venni. Ami lehetetlen küldetés, belülről kívülről szemlélni még egy istennek is lehetetlen feladat. Nem beszélve arról, hogy ami kívülről látszik az legfeljebb egy térképre hasonlít, amit jó lenne nem összetéveszteni a táj részletgazdagságával, a részletekből alig kiolvasható hatóerővel. Ezért megfejteni sem lehet az álmokat. Nincs hogy kibányászni belőle a tartalmakat. Akár egy vers, az álom is legfeljebb elmondható, csak éppen tartalmai, szimbólumai annyira a személyesség kimondhatatlan szövedékébe illeszkednek, hogy mások számára legtöbbször banalitásoknak, értelmezhetetlen zagyvaságnak hatnak.
Nem is tudom kiszakítani magam ebből az álomból. Nem tudok felébredni belőle. Gyakran látom az arcokat magam előtt. Belenézek a tömeg sürgető, parancsoló kőarcába, és elrettenek tőle. Azt hiszem, bármilyen tömegtől el fogok borzadni ezután is. De van úgy, hogy a felakasztott férfi tekintete villan be, és azt érzem, elviselhetetlen számomra az onnan sugárzó egykedvűség, az önfeladás mértéktelensége, én egész életemben a saját utamat akartam járni, de akkor honnan ez az ítélet fölöttem. Menekülni szeretnék. Lehet mindig is menekültem. Majd egy fiatal, de vibrálóan bölcs férfi egyik mondata jut eszembe: az ítélet nem egyszerre jön, az eljárás maga válik lassanként ítéletté.
