„Remélem, visszatérnek a kilók és a régi szép versek is.”
Azoknak, akik még hisznek abban, hogy az erdélyi magyarság olyan problémátlan közösség, mint 1989 előtt, az a meggyőződése, hogy bármibe beleszólhatnak, ami egy másik magyar életében zajlik. A hölgy, aki ezt a hozzászólást írta, tipikus Facebook-ismerős: egyetlenegyszer találkoztunk, akkor is ő ismert meg, mert korábban bejelölt, én meg vissza. Ennek ellenére még az alkatomat is ellenőrizni szeretné, a boldogságomat nem kevésbé.
Mert az is annak szólt, hogy mostanában román verseket is írok, amit ő egyfajta árulásként fog fel, és amikor teheti, felszólal ellene.
Az erdélyi magyarság rekvizítumai ilyenek. Amikor Schizofrenia maghiară (A magyar skizofrénia) című cikkem megjelent, valóságos áradat zúdult rám, még olyanok részéről is, akiktől nem ezt reméltem. Valami atavisztikus hang szólalt meg, amely nem tűri, hogy a magyarságot sértsék.
Egészen mindennapi dolgokat írtam meg pedig, amelyeket bárki belátna, ha el tudna tekinteni a közösségétől. Román barátnőm sokfelé velem jön, félti kezdő sofőrségemet az öt-hat órás utaktól. Ezeken a kirándulásokon majdnem kivétel nélkül azt tapasztaljuk, hogy köszönnek neki, még egy-két mondatot is váltanak vele románul, aztán vagy a magyar nyelv szépségeiről kezdenek áradozni, vagy egyszerűen magyarul beszélnek, valósággal elfordulva tőlünk. Ema igazán jóindulatú ember, aki gyakran fel is bosszant azzal, hogy mindenkit megért, ezt a viselkedést azonban rosszul fogadja, mert úgy érzi, ki szeretnék zárni. Negyven személyes fogadáson éppúgy ez történik, mint családias társaságokban, s a fél kezemen megszámolhatom, hányan próbáltak meg úgy beszélni vele, mint egy másik emberrel. Ebből aztán ugyan milyen más következtetést lehet levonni, hacsak nem azt, hogy az embernek magyarnak kell lennie?!
Régi egészségügyi alapelvem, hogy nem olvasok el minden hozzászólást, néhány viszont óhatatlanul elém kerül, néhányan pedig magánüzenetben figyelmeztettek, mennyire „durván általánosítok”. Ezek többsége író vagy értelmiségi, olyan emberek tehát, akik olvasták Adyt vagy más publicistákat, tudhatják, melyek ennek a műfajnak a lehetőségei. De nem ezek a lehetőségek számítanak, hanem a magyarság bántása, illetve védelme. Ezért is beszélek erdélyi magyarságról: a magyarok nagy része a Bánátot meg a Partiumot Erdélyhez számítja, a Regátot és Bukarestet pedig ellenséges területnek tartja. A bukaresti magyar televízió, rádió, A Hét, a Kriterion munkatársainak kilencven százaléka Erdélybe menekült a nyugdíjazása után, Marosvásárhely és Kolozsvár utcáin bolyonganak, s talán azt sem tudják, mit keresnek ott.
Engem pedig árulónak tartanak sokan, bár az, hogy író vagyok, kiadók között keringek, és kuratóriumokban fészkelődöm, még egy ideig megvéd a teljes kiközösítéstől. Mint Székely János vagy Camus, egy ideig elkeringek én is azok között, akik között a világra jöttem. Eltelt egy szűk hónap, mióta a cikkem megjelent, de semmi olyasmi nem jutott eszembe, amiért másként kellene gondolkodnom. Mindig az igazi megértést hangsúlyoztam, gyakran beszéltem és írtam románul, könyvet adtam ki Doru Poppal kínos mitotémáinkról, és most, íme, már a barátnőm is román. Igazi Geréb vagyok, még a nevünk is rímel.
Ez volt a keserv hajnala; de beköszöntött a száraz szem dele. Azt hiszem, mégis inkább Medvéhez hasonlítok, Medve Gáborhoz az Iskolából. Aki gyermeteg, túlérzékeny és időnként hisztérikus, ha ezt a szót a megmagyarázhatatlan gesztusokhoz csatoljuk, amelyekhez az őket elkövető illetőnek sincs magyarázata; aki valahogy önmaga ellenére bátor: nem azért nem áll fel Schulze parancsára, mert nem akar, hanem mert nem képes. Mielőtt bárki azt hinné, hogy dózsagyörgyködöm, kijelentem, hogy eszem ágában sincs, és bár sokat írok magamról, mindig utólag értem meg, hogy mit éltem meg.
De a Medve Gáborokat semmilyen rendszer nem szereti, és azt hiszem, ez a legfontosabb mondanivalóm, a magam számára is. Az erdélyi magyarság egy zárt, avítt hagyományokhoz és szellemi gesztusokhoz igazított rendszer, amely, mint minden rendszer, a szereplőit megelőzően működik, nem azért, mert ők hozták létre, noha az mégis ingerlő kérdés, hogy miért maradnak benne olyan nyugodtan olyan sokan. Aki nem beszél Emával, az nem udvariatlan akar lenni, egyszerűen nem tud másképpen viselkedni. Ez a mentsége, de ez a szomorú is ugyanakkor, mert tulajdonképpen azt jelenti, hogy soha nem tör ki ebből a magatartásból.
Nemrég láttam, hogy valaki Makkai Sándor áriáját osztotta meg arról, hogy a kisebbségi lét méltatlan. Ő is értelmiségi, még pozícióban is van, mármint a megosztó. Mégsem látja be, hogy az az esszé önigazolásként született, akkor, amikor Makkai Debrecenbe távozott. Emberek milliárdjai élnek mindenféleképpen a világban, számára mégis az a leggyötrőbb kérdés, hogy száz évvel ezelőtt megesett valami. Szinte mindegy, hogy mi esett meg, akkor is problematikusnak kellene lennie, hogy miért igazodunk mi ahhoz, és miért osztunk meg egy ilyen kijelentést egy olyan oldalon, amely a ma jelképe. Mi nem is tegnap vagyunk maiak, hanem tegnapelőtt.
Az erdélyi magyarság identitásának fő oszlopa egy bántás, egy politikai döntés. Ehhez a fájdalomhoz ragaszkodik, és ebből fakad aztán minden, a magyar nyelv mozdíthatatlan szépségéhez való ragaszkodás, az önsajnáló dallam, miszerint az egykori románok tudtak magyarul, a maiak meg nem, a merevség, amellyel benne marad a sérelmeiben. A Blaga-, Goga- és Rebreanu-félék tudása egyébként ismét csak féloldalas érvelés, hiszen ők még Magyarországon születtek, ahogy mi meg Romániában. Azt senki nem szokta hangoztatni, hogy ők az állam nyelvén beszéltek, ahogy sokan közülünk viszont nem szívesen használják az állam nyelvét.
Én ezt a betontömböt próbálom lebontani, kevés sikerrel. Egyszer talán bele is fáradok, hiszen mégsem lehet életem célja, hogy meggyőzzek valakiket arról, ami nyilvánvaló. A lényeg azonban a betontömb léte, s az, hogy áll. És arra vágyik, hogy valaki ismételgesse a sérelmeit, s ha akad valaki, aki ezt hatalommal tudja tenni, akkor vakon követi az illetőt. Ilyen egyszerű az egész, és pontosan ennyire provinciális.
