Nem tudom, valaki felvetette-e már, de az idők folyamán meggyőződésemmé vált, hogy Columbo ősatyja Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij, ez az 1821 és 1881 között élt orosz író, a világirodalomnak nem is klasszikusa, hanem egyik folyamának őre, aki éppen egy évszázaddal Pilinszky előtt született, és egy évszázaddal előtte halt meg, de most nem ez a lényeg. Hanem az, hogy például az a fontoskodás, teszetoszaság, amit Porfirij Petrovics, a Bűn és bűnhődés vizsgálóbírója elművel Raszkolnyikovval, az olyan, mintha Columbo tenné, csak Oroszországban.
„Nem mesterdetektív, hanem kiváló kriminálpszichológus, kedélyes és látszatra iránytalan fecsegése közben szövi meg a lélektani hálót, amelyben áldozata fennakad.” – írja az Irodalmi alakok lexikona, és hát mi más Columbo is, ha nem ez, egy kedélyes és látszatra iránytalan fecsegő? „A vizsgálóbíró csak úgy otthonosan, házikabátban volt, inge ragyogó tiszta, papucsa kicsit félretaposott. Harmincöt éves ember volt, alacsonyabb a középtermetűnél, kövérkés, sőt pocakos, arca simára borotvált, bajusztalan, szakálltalan, haja simán hátrafésülve, nagy, kerek feje hátul a tarkón furcsán kidudorodott. Püffedt, kerek és egy kicsit tömpe orrú arcának beteges sötétsárga színe volt, de a kifejezése elég élénk, sőt gunyoros. Talán kedélyesnek nézte volna az ember, ha a szeme nem mond ellent, de a majdnem fehér pillájú, vizenyős, sűrűn pislogó szemek mintha mindig hunyorítottak, intettek volna valakinek. Ez a pillantás feltűnően nem illett egyébként szinte asszonyos alakjához, és sokkal, de sokkal jelentékenyebbé tette, mint amilyennek első tekintetre tűnhetett.” – ez már a regényben olvasható, és Columbo is „olyan, mint a vetetlen ágy”, mint a Holt tárgyak című részben fogalmaz Helen Stewart, és gyakran történik vele baleset: kitöri a nyakát (Ölj meg, ölelj meg), rosszul lesz a kagylólevestől (Testvéri szeretet), egyszóval ő is nagy baleknak néz ki, miközben olyan, mint a bulldog, és még értelmes is.
A legjelentősebb közösség azonban mégiscsak az örökös terelés, és a váratlan látogatás. Mint Porfirij, Columbo sem hagyja nyugton áldozatát egy percig sem: Porfirij hirtelen ott terem Raszkolnyikov lakásán, kérleli, maradjon még, ha az látogatja meg őt – a nyakába akaszkodik, és nem engedi. Egyik nyomozó sem hagyja magát megtéveszteni a tényektől, tudván, hogy minden tény pusztán értelmezés kérdése: Raszkolnyikov helyett bevallják a gyilkosságot, Columbo gyilkosai pedig egytől egyig kiváló alibiket biztosítanak maguknak. Hiába, Porfirij is, Columbo is tudja, hogy ki a gyilkos, és semmi módon nem győzhetők meg arról, hogy tévednek.
Hogy Porfirij éppúgy a szellemi párbajt szereti, mint Columbo, az kockázatos, de nem kevésbé igaz állítás. Kockázatos, hiszen Porfirijt egyetlen bűnügy kibogozása közben látjuk, Columbot viszont hatvankilenc epizódon keresztül. Természetesen nem mindig talál megfelelő partnerre, és az értelmes gyilkosok sem mind rokonszenvesek neki, noha Joe Devlin (Az összeesküvők) és dr. Joan Allenby (A nős detektív és a szex) kétségtelenül azok, az utóbbinak mondja azt is, „az én dolgom nem az ítélkezés, asszonyom”, míg máskor igenis ítélkezik, és például Brailei ezredesnek meg is mondja, hogy „nem szíveljük egymást”. Akárhogy is, Porfirij éppúgy kedveli Raszkolnyikovot, mint Columbo Devlint, még a diák sorsa sem közömbös a vizsgálóbírónak, ami, mondhatnánk, mindennek a teteje.
De, mint Columbo, Porfirij sem az a „mesterdetektív”, aki számára az értelem jelentene mindent. Nagyon is tudatában van az okosságának, ez azonban nem Sherlock Holmes vagy Poirot hideg fényű pengéje, egy feladvány megoldásának eszköze, melynek szereplői nem érdekesek, legalábbis mindig Ő, a mesterdetektív a legérdekesebb és az egyedül fontos – nem, Porfirij is, Columbo is törődik az emberével, mint Maigret, aki viszont meglehetősen kispolgár.
Porfirij is, Columbo is csak látszólag az. Egyre elnézést kér az első, szüntelenül feleségét emlegeti a második – de Mrs. Columbót soha nem látjuk, és nincs az a kispolgár, aki a katalógust emelgeti a licitálás közben (A főnyeremény: halál), vagy aki éjjel telefonál a bombaszakértőnek (Hajnali derengés), mint ahogy az sincs, aki nem tartóztatja le a gyilkost, holott tudja, hogy ő követte el a gyilkosságot.
A lelki motívumok mély megfigyelése is rokonítja őket. Porfirij valóságos lelki röntgenfelvételt állít ki Raszkolnyikovról, Columbo pedig azt feleli az undorító Brailei-nek, hogy akkor kezdett gyanakodni rá, amikor Keegan kiképzőtáborbeli szobájában úgy találta meg, hogy az ezredes állítólag a sarat söpörte az áldozat ágya alatt – a nyomozó ezt különösnek érezte egy ilyen hiú embertől. Vagy amikor Tommy Brownnak azt mondja, hogy aki ezt a dalt írta, az nem hidegvérű gyilkos, akkor is érzékeny tekintetéről tesz tanúbizonyságot (Hattyúdal). Nem beszélve a minden részben előkerülő epizódról, amikor X-et vagy Y-t megnyugtatja afelől, nem gondolja, hogy ő a gyilkos.
Mindez nem gátolja meg őket abban, hogy kitartó dokumentálásba kezdjenek. Columbo elolvassa a szerzőpáros könyveit az Ahogy a könyvben meg van írva című filmben, és nem restelli a fáradságot, hogy megfejtse Oliver Brandt feladványát (A szuperintelligens gyilkos csődje), Porfirij viszont elolvassa és agyonelemzi Raszkolnyikov cikkét a bűnről.
Még a művek címét ért bírálat is összeköti őket. Füst Milán csak a főszereplő nevén emlegette Dosztojevszkij regényét, nyilván az eredeti cím vallásos stichje miatt. És miféle cím az, hogy A nős detektív és a szex?! Vagy hogy Pillangó a sötétség árnyékában?! Már maga a szex szó is stílustörés egy Columbo-film kapcsán.
Minden hasonlóság ellenére azonban van egy radikális különbség. Columbo gyilkosainak története abban a pillanatban lezárul, ahogy a megfelelő rész véget ér, akármennyire is rokonszenves a nyomozónak a gyilkos. Columbo nem törődik annyit a bűnös jövőjével, mint Porfirij, s nem mond olyanokat, hogy ő „egy ember, aki az útját már megtette. Egy ember, akiben talán van érzés és együttérzés, tud is egyet-mást, meglehet, de az útját már megtette. Ön: egészen más eset, Rogyion Romanovics! Önnek életet szánt az Isten (bár ki tudja, lehet, hogy az is füstbe megy, semmi se lesz belőle!).” A vulkanikusságnak, a kiszámíthatatlanságnak az a vegyértéke, amely minden Dosztojevszkij-szereplőben megvan, Columbóban nincs meg. Benne több a hivatalnok-szemlélet, az ügyet megfelelően kell lezárni-attitűd. És persze részről részre él és működik, s a következő részben már nem azt követi fáradhatatlanul, akit ebben a részben kellett követnie.
Viszont, hogy egy érvényes párhuzammal fejezzük be: mindkét embernek a halogatás a bája is egyben, nemcsak a módszere. Hogy Columbo folyton visszafordul, és folyton van még egy kérdése, hogy Porfirij folyton elnézést kér, összevissza hadovál, egymásnak ellentmondó dolgokat mond, hogy aztán lelepleződjön végtelenül logikus állítása – nos, mindkét szereplőnek ez a varázsa, már ha nem vagyunk mellettük, és nem vagyunk gyilkosok. Amire viszont még gondolni sem szabad a közelükben…
