Szél van. Kintről borogatás, csattanás hangjai. Sietni kell, minden mozdítható tárgyat biztos helyre menteni a vihar útjából. Nem lehet olvasni, dolgozni, egyáltalán semmit sem lehet csinálni ilyenkor. A szélvihar minden idegszáladat leköti. Feszült figyelemmel készenlétben állsz. A tűz lobogásához hasonlatos zúgást hallgatod. Mert szél és tűz ugyanúgy beszél.
Mondják, itt síkvidéken a szélnek nagyobb az ereje, gyakrabban is tör ki szélvihar. Ez valóban így van. Erdélybe beljebb haladva, Kolozsváron nem emlékszem orkánra, szélviharra. Egyáltalában jégesőre, nagyobb villámlásra sem, az elemek semmilyen tombolására. Nagyvárosban amúgy is másképp van. A nagy hideg vagy meleg, leszakadó esők elől mindig bemenekülhetsz egy klimatizált szupermarketbe, látva, hogy bent a csillogó díszlet most is ugyanaz, megnyugszol, a kinti nagyidő különben sem olyan komoly, mindjárt elmúlik.
Nem véletlen, hogy a Bibliában annyiszor szerepel a „ne féljetek”. Mert az élet igenis félelmetes. Nem a holnaptól való félelem értelmében, ami arra késztet, hogy alaposan „bespájzolj” és megvedd a harmincadik kütyüt, amire sosem lesz szükséged. Inkább olyan értelemben, ahogy a Biblia mondja: félni az Istent. Ami Mózest arra késztette, hogy elnémuljon és levesse a saruját az égő csipkebokor előtt. De nem csak ez a félelem létezik. Legalább olyan erős az élethez való megunhatatlan és megszokhatatlan vonzalom. Olyan ez, mint egy bizonyos állatfajhoz: kutyához, macskához vagy lóhoz való atavisztikus vonzódás. Amikor órákig el tudsz nézni egy ablakkeretben mosakodó macskát, próbálsz kicsikarni tőle valami emberi gesztusra hasonlító mozdulatot, aminek aztán nagyon megörülsz.
Ez az élet legelsősorban a tiszta természetben, a táj emberen kívüli képében látható. Hogy ezt a tiszta természetet – életet ‒ minden félelmével és vonzerejével átéld, íme a következő recept. Végy egy régi házat – lehetőleg vályogból vagy fából – egy viszonylag ritkásan lakott falu szélén. Összkomfort kizárva. Költözz bele, lakd be. Jó, ha az öregség is jelen van a házban egy idős szülő személyében. Fontos, hogy peremen, a falu szélén legyen ez a ház, tágas mezők szomszédságában, hogy betölthesse azt a védelmező funkciót, ami minden háznak elsődleges szerepe. Ne csak hétvégi ház legyen, éld meg itt a mindennapokat. Ragyogó nyárvégeken innen indulj el szerencsét próbálni, és zimankós decemberi estén ez a ház fogadjon be újra. Az első néhány évben ez a ház elsősorban menedék. Később, ahogy múlnak az évek, az idő is hozzád csatlakozik. Bármit csinálsz a házban, végzed a napi tennivalókat, az idő, mint árnyék, követ. Lakótárssá válik. Néha a jelenléte erősebb, néha háttérbe vonul. Júliusi délutánokon az ablakon betűző napfényben, ahogy a vázába állított liliomokon játszik, ott van ez az idő. A költözéstől számított húsz év. Mellbe vág, letaglóz a felismerés. Olyan ez, mint amikor az udvaron álló mohos kőkútba nézel, és lent a mélyben feldereng egy arckép. Apró és kivehetetlen. Talán a te arcképed.
Az itt megélt élet eseménytelen, nincsenek programok, nincs meg a hova mész este kérdése. Drámák legfeljebb a lélekben játszódnak, és olyanok, mint egy nyári zivatar. De mégsem a természet adta nyugalom ez, abban az értelemben, ahogy a nagyvárosi ember elképzeli a természetet. Nagyvárosból pihenni, felüdülni, jó levegőt szívni megyünk a természetbe, hogy a természetnek szánt órák után újra visszaüljünk irodáinkba. Ha kerted van, mert történetesen kertvárosi részben élsz, a kert a barátokkal való találkozás, a sütögetés, a grillpartik helye. Nagyvárosban az időjárás sem számít. Illetve csak annyiban, hogy a gardróbból melyik ruhát húzod elő, illetve be- vagy kikapcsolni kell a fűtést.
Ezen a helyen a természet azért nem elsősorban nyugalom vagy pusztán felüdülés, mert valamilyen állandó aktivitásra, odafigyelésre, mondhatjuk akár, munkára késztet. Maga a táj, a természet puszta jelenléte. Hogy ott van, és úgy van. Ahogy a valóságos tájak képekké alakulnak. Egy fát mindig csak a körötte vibráló levegőéggel látsz. Az ég rajzolja ki a fát valamilyenné, ami azt is jelenti, legalább annyira nézed az eget a fák ágai között, mint magát a fát. Mint az optikai csalódást tematizáló rajzok: két emberi arcél kelyhet rajzol ki. Melyik a fontosabb? Olyan, hogy fa önmagában nem létezik. A fa: vigasztaló forma, testet öltött levegő. Keménysége csak álca. A tapintás ellenében a látásnak hiszünk: az ághajlatok ívelt formáinak, amik még a szavak előtt vannak. A kert végében áll egy fiatal akácfa: vékony törzséből kivált egy másik majdnem-törzs, mintha megkettőzte volna magát a fa. Nem lehet eldönteni: az elágazás törzs vagy ág. A törzs az elágazás pontján csak kicsit szélesedett ki, mintha ugyanazt a törzsvonalat akarta volna folytatni, miközben engedményt tett az elválás felé is. Sehol máshol nem látni ezt a kecses, gondolatteli V alakot. A forma kivált a tájból, a körötte levő fák közül, és ha a kertre nézel, mindig ezt a fát keresed. Miközben tudod, a szokványos, készen kapott kérdések: mit mond neked, mit akar ez jelenteni, semmit sem érnek. A fa arcot kapott, de néma maradt.
Az ég rajzolja ki a fát valamilyenné, ami azt is jelenti, legalább annyira nézed az eget a fák ágai között, mint magát a fát.
Nem tudni, miért van jelentősége egy-egy fa furcsa elhajlásának, a görbeség ezernyi változatának, az égre karcoló krikszkrakszoknak. De mondani akarnak valamit. A látvány vigasztal. Egyszerre érezni a titkot nagyon távolinak, ami mégis ismerősként üzen. A titok nyelve a képek nyelve, a szó ilyenkor kifullad, dadog, behozhatatlan hátránnyal küzd.
Ezeket a képeket keresed az irodalomban, ezek a tájak elevenednek meg Krúdy epikájában. Göcsörtös fák, fű között sokáig megülő vizek, lappangó köd, vagy éppen végtelen aranyzöld látóhatár. Még akkor is, ha más jellegű tájról, mondjuk a Balatonról ír. A képpé való átfordulásban mindig ott a titok nyugtalansága. Lehet, hogy a kép rajtad ütött hatalma követeli a vándorlétet, félotthonosságot, ezt az egész önként vállalt száműzetést?
A szél lassan elcsitul. A zajokat figyelő feszült figyelem lankad. Redőnyöket felhúzod, ajtókat kinyitod. Az eső ütemesen dobol a terasz fedelén.
