Avarodik a táj. Ha jól tudom, nincs ilyen szavunk, de miért ne lehetne. Az őszbe csavarodó természet képét mindenki ismeri a Költőtől. S mert itt van az ősz, itt van újra, a hulló levelek tánca, násza felidézik a jelent, mert szép az, amit látok: a sárguló évszak pillanatfelvételei. Vivaldi fájón melankolikus hegedűszólója hasít belém, a lassú tétel elégiája, majd a virtuóz-dallamkergető, szélforgó Allegrettója, míg csak le nem csendesedik a dallam, s ki nem fut az őszi éjszakába. Olykor zizegő falevelekben gázolok az itt-ott bokáig érő avarban, máskor ázott földszagot érzek, és ez jó. Most ősz van, és csend, és avarszag és szilvaíz. Egy szőlőszembe befúrja magát egy lopódarázs. Talán nem is egy, több is. Édes nedűt szívnak magukba, s velük együtt mi is. A természet tenyerén ülni olyan, mint Isten tenyerére dőlni. Hanyatt fekve, arccal a végtelennek, felhők ráncolt homlokát látni olykor, amint később kisimulva tovább vonulnak. Képzeletben lefestem magamnak a tájat: kék lesz az ég és zöld lesz a fű, az őszirózsák színpompás fejeikkel nyújtózkodnak felém, azokat is felviszem a vászonra, hogy akkor is megmaradjon a látvány, ha az egyszer tovaszökken a télbe. De egyelőre az ősz hintázik a játszótéren is, látom, amint fel-le repül, akár a gyerekkorom. Minden olyan természetesen harmonikus: az őszi táj csendessége, ahogyan lelassulnak a dolgok, amint vállamra ül az egyre gyengülő fénysugár, vagy miként elválunk egymástól, mint ágtól az őszi levél.
Lassan eljön a bekuckózás ideje. Illatgyertyákat veszek, azok fényénél írok, ha eljön az alkony. Citromfű és fahéj illata keveredik a szobában. A pléddel előbb letakarom az ágyat, később magam is alábújok, mint az avarban megbújó gombafejek, úgy kandikálok ki alóla. Mert közben gombaszedő délután is van, már aki ismeri jól a gombafajtákat. S amikor szél suhan el az alföldi táj felett, vagy táncot rop egy varjúpár, még hiszünk az őszben. Hiányoznak a gólyák, a mosolygó almák, a megpirult napraforgótáblák, a nyári madárkórus, a felhőtlen égbolt, a tikkasztó delek. Nyirkosak a hajnalok: néha talán fagy is éjjelenként. Hangya cipel hátán egy morzsaszemet. Majdnem eltaposom, de észreveszem. Így indul a reggel. Biztatóan. Hogy nem tapostam el, hogy talán eljut oda, ahová tart. És hogy én is eljutok az őszi nagytakarításig, a nyári holmik elspájzolásához, az ősziek elővételéig. Meleg pulóverekbe költözik az ősz hirtelen, s ott lakozik egészen tavaszig.
Lassan lépdelek a sétányon, az ázott falevél csúszós lehet, nem ildomos rálépni. Az októberi vértanúkra emlékezünk, majd a forradalom lyukas lobogója leng bele a térbe és a történelmi időbe egyaránt. Mindenszentekkor kivirágzik a temető, az éjszakában világító-pislákoló mécsesek hirdetik a lelkek fénylő, de láthatatlan arcait. Szeretem a novembert: akkor ömlött nyakamba a Tejút, Isten gondolt egy nagyot, s nekem adta a legfényesebb csillagot.
Talán őszi sziromkabát lennék, ha most meghalnék hirtelen, gomblyukaim fekete kottafejek, zsebeimbe rejteném el a szünetjeleket, s akkor venném elő őket, ha már minden hang halkan hazaillan, s marad utánuk síri csönd és mollba hajló emlékezet. Életem, úgy érzem, egy nagy, őszi felhőbe karcolt cisz-moll keringő. Hullámzó dallamtenger vagyok, a partok ütemvonalai elsodródnak a térben. S Isten eljátssza az utolsó Andante tételt. Szépen, lágyan, cantabile módon: énekelve, a dallamot kidomborítva. Háromnegyedes lüktetésben tűnik el az ősz a november végi ködben. S én hallgatom, szívembe fészkel egy kicsit a fájás, hogy az újabb őszre még egy évet várni kell.
Dr. Lajtos Nóra (1977, Püspökladány) irodalomtörténész, költő, író, kritikus, szerkesztő. Legutóbbi kötetei: Cserbóka, gyermekversek (Hungarovox Kiadó, 2022), A tölcsérjázmin éneke, Istenes versek (Cédrus Művészeti Alapítvány, 2021), Példázat és etika, Sánta Ferenc rövidprózájáról (Magyar Napló Kiadó, 2019). Debrecenben él.
