Nagy Károly Zsolt fotográfiái a nagyváradi Cion neológ zsinagógában
„...mintha mindegyikünk teste a te tested lenne, Uram.” Paul Celan
Kertész Imre – ezzel a névvel kezdem, tudhattam volna –, Kertész Imre Kaddis a meg nem született gyermekért című regénye – és ezzel a könyvvel folytatom, mivel mással –, nos Kertész regénye: gyászima. Tagadószóval kezdődik – „Nem!” – és a szefárd (és keresztény), de hát mindenképpen héber „Ámen”-nel végződik. Gyászima: azaz a születés elé tornyosuló „Nem!” átfordítása a végig élt életet felmutató „Ámen”-be. Az ima és regény végi „Ámen” azt jelenti: bizonyosan, igazán, igaz; sőt: úgy van, úgy legyen. Jeremiás próféta szerint pedig: „Bizony így van, Uram!” Ez az egymást visszhangoztató „Nem!” – „Ámen” majdnem-asszonánc – azaz az írás végére nagy utat bejárva megtalált jóbi mással hangzás – fogja össze a Kertész-regényt, csakhogy a könyvnek ezzel a liturgikus imazáradékkal, mármint az utolsó szó kimondásával mégsincs vége, hiszen a kaddist nem az előimádkozó, nevezetesen a magára maradt gyászoló, hanem a közösség zárja. Nem a hang, hanem a visszhang.
Gyászima, és mégis boldog magnificat, az Örökkévaló nevének eltökélt, kétségbeesett és szerelemmel teljes magasztalása, valamint a halál tényének elfogadó visszautasítása: „Magasztaljuk és szenteljük meg nagy Nevét [közösség: Ámen] e világon, melyet kedvére teremtett, érvényesítse uralmát életetek során, egész Izrael élete során, hamarosan, már a közeljövőben, s mondjátok erre: Ámen!”
Ámen, eddig jutunk, az ember útja nem vezet tovább. És mégsem itt ér véget: a gyászszertartás nem egyéb, mint közös tehetetlenségünk felajánlása az Örökkévalónak. A kosznici Jiszráél rabbi tanítása szerint „[a] félelem és szeretet nélkül mondott imákat holttetemnek nevezik.” A sírkő felső részére vésett két héber betű azt hirdeti, hogy aki elment, „itt van elrejtve”, ez alatt a kő alatt, a zárósor pedig az Örökkévalót emlékezteti a feladatára,mert ez már egyedül az ő dolga, hogy tudniillik „Legyen lelke bekötve az élet kötelékébe.”
Az Örökkévaló az élet parancsolatait vési kőbe, sőt Jeremiás próféta szerint, „gyémántheggyel szívü[n]k táblájára” – azt a nevezetes tíz szót, amit a Názáreti Yeshua rabbi, egyetlen egy betűt sem hagyva el, a szeretet egyetlen egy törvényében helyezett el –, az Örökkévaló tehát az élet parancsolatait vési, mi emberek viszont a halálét. A kettő közötti hidat a Messiás eljövetelét sürgető kaddis ima képezi, amit a múlt század közepétől errefelé meg kellett volna tanulnunk elmondani, mindannyiunknak, a temetetlenekért is. Felfoghatatlan tapasztalat a test erőszakos, nyomtalan eltörlése, valamennyi társadalmi neurózisunk sötét forrása innen tör fel, azóta is.
Nagy Károly Zsolt fotóin a budapesti Salgótarjáni utcai zsidó temető nem egyéb, mint az Örökkévaló színe elé felállított ellen-Éden, vagyis egy kőből, vasból és az elszabadult vegetáció tüneményeiből összerakott, idővel önmagára omló nagyszabású installáció. Ez a lenyűgöző temetőművészeti értékkel bíró kőkert Nagy Károly Zsolt optikáján keresztül számos személyes történetben, valamint az emberi élet jelentéseinek gyors eltűnésében részesíti, nem is az embert, hiszen ez számára mindennapi tapasztalat, hanem sokkal inkább magát az Örökkévalót.
A lábujjhegyen lépkedő – ez a finom táncmozdulat jól látható a képeken! –, tapintatos fotográfus a hagyomány szavát követi, amely szerint a zsidó temető az élők háza (bét hachajim), a temetőkert tehát egy paradoxon megszületéséreberendezett tér, amely az Örökkévaló és az ember között kizökkent időt teszi érzékelhetővé, azt a feszültséget tudniillik, amiről Isten legközelebbi barátja, Mózes is „énekel” a Zsoltárok könyve egyik legszebb imájában: „ezer esztendő annyi előtted, mint a tegnapi nap, amely elmúlt, és mint egy őrjárási idő éjjel”. Majd így folytatja: „Elragadod őket, olyanok lesznek, mint reggelre az álom, mint a növekvő fű: reggel virágzik és növekszik, estére megfonnyad és elszárad.” Csoda-e, hogy Mózest maga Isten siratta el és temette el a Nébó hegyén?! Nem is történt sokáig hasonló senkivel, egészen a Holokausztig, amikor az Örökkévaló ismét alászállt, hogy elsirassa és saját kezüleg sírt ásson a földbe, és Paul Celan szava szerint, a levegőbe a temetetlenül hagyott millióknak: ők bizonyosan Mózes temetésében részesültek, kivétel nélkül mindannyian.
Nagy Károly Zsolt képei a komor, fekete fényeket árasztó kőtömeg és a szétporló emberi test – „Bizony por vagy, és vissza fogsz térni a porba!” – feszültségét ragadja meg a fotográfia anyagában, amely talán a legalkalmasabbnak mutatkozik a láthatatlan idő láthatóvá tételében. Nem a kő érzéketlenségét helyezi szembe az idővel, ellenkezőleg, a törékenységét, sőt a nagy márványtömegek elképesztő és a szemlélődő számára mindenképpen váratlan sebezhetőségét. Bizony meglátszik a köveken is az idő, lerogynak, egymásnak dőlnek, tehetetlenül tűrik a magyal, a keményfák, a terjeszkedő gyökerek és az örökzöld puszpángok előrenyomulását, nem tudják kivédeni sem az eső, sem a jég támadásait. Megrendítő az emberi kéz által illetett sztéléknek, faragott oszlopoknak, visszafogott ornamentikájú kőlapoknak, oroszlán- és sasszobroknak, valamint a súlyos homlokzatoknak és kapuzatoknak ez a látványosan antropomorf gyöngesége. Megrendítő, ahogyan egymásba kapaszkodva, sőt olykor egymást ledöntve vonulnak, mint egy megvert hadsereg, az idő sokféle fénytörésében, és azt hirdetik, hogy ha valami, akkor egyedül a Lélek az, ami nem áll szemben az idővel, és egyedül a Lelket nem bírja sem kikezdeni, sem legyűrni a semleges idő.
Józsué könyve szerint köveket azért állítunk, hogy magukra a kövekre és az emlékeztetés gesztusára vonatkozó éles kérdéseket fogalmazzanak meg a kortársak és az újabb nemzedékek, egészen pontosan azt a kérdést, hogy „Mire valók ezek a kövek?” A kérdésre a válasz az ígéret földjére a fogságból kiszabadított népet bevezető Józsué szerint nem egyéb, mint az Örökkévaló történetének elmondása mint emberi történet, és az ember történetének elmondása mint az Örökkévaló története. Haggadah, szól a felszólítás, mondd el, ha ugyanis nincs istentörténeted, akkor az emberi történet nem lehetséges, sőt nem is biztos, hogy létezel. Ezek a történetek teszik az élők házává a temetőt, és ezeknek a történeteknek a kihunyása változtatja temetővé a templomot.
Lényeges körülmény, hogy a kiállított fotókon látható Salgótarjáni utcai temető a zsidóság reményteljes magyarországi asszimilációs történetét mondja el, de ez a hang súlyosan megcsuklott, a gazdagító befogadást a Holokauszt sötét fénybe vonta – ez a sötét ragyogás dereng Nagy Károly Zsolt valamennyi képén, mind a fekete-fehér, mind pedig a színes táblákon.
Ezek a kivételesen drámai fotók mégis, mégis, mégis a gyászolók kaddisát visszhangoztatják, és ez a szünesztézia – a kép mint (vissz)hang – különös jelentéssel bír most a Cion Neológ Zsinagógában, Nagyváradon, abban a városban, ahol a hitben nagyobb testvéreink egykor tizenöt zsinagógában éltek élénk vallási életet.
„Jöjjön nagy békesség és élet a mennyből rank és egész Izraelre, s mondjátok erre: Ámen! Aki békét teremt magasságaiban, az hozzon békességet ránk és egész Izraelre! Mondjátok végül: Ámen!”
Nagyvárad, 2022. június 25.
