Jegyzetek a regényíró Tamási Áronról
„Kevés ember tudja az igaz valót, (…)
mivel az igaz egy, a való ismét más (…)”[1]
Találgatom, mi vezethette a Püski Kiadót, hogy az ezredfordulóra egy kötetben jelentesse meg Tamási Áron Szűzmáriás királyfiját, amely az író sokat vitatott, ünnepelt és támadott[2] első regényeként könyvalakban 1928-ban látott napvilágot, meg a Zöld ág című meseregényt[3] (előlegezem az általam talán leginkább megfelelőnek vélt műfaji jelölést), amely kereken húsz esztendővel követte első, terjedelmesebb prózai epikáját Tamásinak. Nemcsak az időbeli távolság késztet találgatásra, amely egyik oka lehet annak, hogy alaposabb olvasást követőleg azt kockáztatom meg; minthanem (egészen) ugyanaz az író mutatkozna meg a két műben. Eszerint a húsz esztendő alatt (sokat) változott Tamási prózapoétikája, irodalminyelv-elképzelése, nem is szólva a tematikai megfontolásokról, hogy bizonyos nehézségekbe ütközhet, ha az egy kötetben kiadott két regénynek egymás felé vezető szálaira kívánnánk bukkanni a Tamási regény-szőttesben. Magam ellen szólva annyit előre bocsáthatok, hogy e két évtized a tanúja az író regénykísérleteinek, hiszen a Czímeresek,[4] az Ábel-trilógia,[5] a Ragyog egy csillag[6], a Jégtörő Mátyás (1935-1938), nem is szólva a dilógiának tervezett, de csak első kötettel elkészült Magyari rózsafáról[7] egyetlen nagy küzdelemnek fogható föl a regényalakzatok egymástól eltérő, többféle változatának adekvát megvalósításáért; mintha Tamási szinte minden egyes regénye után már a következőt tervezte volna, új meg új problémakör kihívására válaszolva. Ilymódon az lett volna a meglepő, ha a Zöld ág, mely a regényírásban beállt viszonylag hosszabb szünet után, a fordulatokban gazdag magyar történelem egy határpontján született, visszanyúlt volna a Szűzmáriás királyfi regénynyelvéhez, vagy az Ábel-trilógiában körvonalazott nevelődési regény újraírását (vagy újjá-írását?) kísérelte volna meg; azon méginkább csodálkoztak volna Tamási hűséges olvasói (mert ilyenekből bőven volt), ha a Czímeresekönkritikus-szatirizáló-parodisztikus hangvételének időszerűsített tematikájával kerültek volna szembe.[8] Ilyenmódon kevésbé a kezdő- és végpont (hogy miért az, erre feltétlenül vissza kell térnem), 1928-1948 közti távolság az, ami a két regény eltérését magától értetődővé teszi. Jóllehet Tamási Áron írói pályája részint egy nagyszabású írói terv szerint alakult, részint ki volt téve olyan irodalmi és történelmi fordulatok hatásának, amelyek szűkebb keretek közé szorították ennek a tervnek a megvalósítását.
Az 1928-as esztendő (ha Tamási pályáját állítjuk e fejtegetés centrumába) semmilyen szempontból nem korszakhatár, kizárólag azt jelzi, hogy az 1920-as esztendők erdélyi (illetőségű, vonatkozású) regényeivel elégedetlen szerző megkísérli egy /a székely/ erdélyi regény megalkotását. Már 1923-ban megfogalmazódott a gondolat, miszerint: „Ezt a földet nekünk kell fénnyel behintenünk, ezt nekünk kell kedvvel, kultúrával, sok vágy beteljesítésével, mint egy karácsonyfát feldíszítenünk (…). És ezért van most már önálló erdélyi irodalmunk.”[9] Keserves körülmények között, 1950-ben, a kéziratban veszteglő Bölcső és bagoly elé tervezett előszóban viszont, ugyan cím szerint megnevezetlenül, 1920-as évekbeli írásmódját védi, egyben írói „természete” jellemzésére az alábbiakat közli: „A misztikumra való hajlam és képesség, jobban mondva ez a tulajdonság, hogy a valót és a valószerűtlent együtt ábrázoljam, nem eltanult vagy kölcsönvett formai törekvés nálam, hanem írói természetemben rejlik. Ilyen tulajdonság ellen küzdeni majdnem egyet jelent azzal, hogy az író ki akar a bőréből bújni.”[10] A Vadrózsa ága című kései, töredékben maradt visszaemlékezésben eleveníti föl rosszérzését, amely első regénye fogadtatása nyomán keletkezett. „Eme indulatok tüze mellett én a sebeimet nyalogattam, mert hiszen a székely sorsot olyan sötét jajgatással írtam meg, hogy arra a sötét jajgató forrásra a későbbi időkben is, mint a szomorú szarvas, rájárt a székely lélek.”[11]
E megnyilatkozásból több minden fejthető ki, mindenekelőtt az utóbbiból a regénynyelv[12] újszerűsége-egyedisége, ezzel összefüggésben megismételhetetlensége. Innen az elsőnek idézett mondatokra utalhatunk vissza, nevezetesen arra, hogy a misztikumra való hajlam és képesség Tamási előadásmódjának bírálóira hárítható vissza, az író átveszi kritikusainak frazeológiáját (ami a misztikumot illeti), megkülönbözteti a hajlamot és a képességet, távolabbról megközelítve: a „stílromantika” vonzását és azt az írói magatartást, amely ezt a „stílromantiká”-t a történetfejlesztés igyekezetének szolgálatába képes állítani. Az író nem kiszolgáltatottja hajlamainak, hanem képességei szerint tudatosan él olyan metódussal, amelynek segítségével a „székely sors” regénybe fogható.[13]
A Szűzmáriás királyfi vállalásával Tamási Áron fájó hiányt vél pótolni. Az 1918/1919 óta határokkal szétválasztott magyar kulturális (azon belül irodalmi) intézményrendszer „részirodalmak” önszerveződését, regionális irodalommá önállósulását igényelte, és ez az önszerveződés nem maradhatott meg az 1918/1919-ben kényszerűen szétszakadt keretek között, hanem az új viszonyok és e viszonyok között fölvetődött kérdések kor- és időszerű kifejtését követelte meg: a kisebbségi sorsba került magyarság sajtójának, könyvkiadói/terjesztői hálózatának, kulturális, oktatási intézményeinek megteremtését – és egyben annak az irodalomnak létrehozását, amely egyfelől utat találhat a szintén megteremtésre váró olvasói közösséghez, másrészt amely irodalomnak az új helyzetre (a körülményekre, a szűkebb és tágabb kontextusra), az új társadalmi/társasági viszonyokra, a nyelv változó státusára valamiképpen reagálnia kell.
S ha Tamási Áron kezdeti bekapcsolódását a szervezkedő erdélyi irodalomba megakasztotta is három esztendős amerikai tartózkodása, írásaival mégis jelen volt, hazatérte után annál energikusabban lett részese egy nem minden oldalról egyetértéssel fogadott, szükségszerűnek bizonyuló regionális törekvésnek, az erdélyi magyar irodaloménak, a többféleképpen értett transzilván eszmeiségnek.
Itt rövidebb kitérőre van szükség. A költészettanokban tetten érhető műfaji átrendeződés messze nem feltétlenül spontán módon történt, hanem az irodalom önmozgása és az olvasóközönség kiszélesedése (a jól ismert formula szerint az „irodalmi nyilvánosság szerkezetváltása”) kényszerítette ki. A nem kevésbé jól ismert műfaji hierarchia csúcsáról az eposznak le kellett lépnie, és az irodalmi gondolkodás lassan-lassan tudomásul vette, hogy az eposz helyére az olvasói értékítélet szerint (amelyet a fogyasztói szokások is jeleztek) a regény került. Igaz, még a XVIII. században is oly érdem tulajdoníttatott egy regénynek, miszerint az komikus eposz prózában (Fielding), majd a XIX. században a regény úgy minősült, mint a „polgári kor eposza”, de e század francia, orosz, angol írói kétségtelenné tették, a regény lett a vezető műfaj, amely az epikát tekintve azzal járt, hogy minden más a regény mögé szorult (olvasottságban is, értékben is!). Minek következtében a XX. században az egyes (nemzeti) irodalmak törekvései között lelhetjük a reprezentatív regény létrehozását. Kiváltképpen a kisebbségi sorsba jutott (rész)irodalmak olvasói, teoretikusai, de maguk az írók is várták ennek a műnek a megszületését, melynek jellemzője volna, amit régebbi szakszóval extenzív totalitásnak neveztek. Amely viszont visszautalhatott olyan világképi megfontolásokra, mint amelyeket az eposznak tulajdonítottak. Visszatérve tárgyunkhoz, arra utalnék, hogy – nem tagadva, máshonnan is érkeztek indíttatások – a XlX. században már sikeresen gyűjtött népköltészetből, a székely sorsot novellákba foglaló Nyírő Józseftől –,[14] a Szűzmáriás királyfi, legalábbis igényében, igen összetett nyelviségében, a székely regény megvalósulásaként, a székely sors regényi dokumentálásaként kívánta (volna) magát elfogadtatni. Méghozzá akkor, amikor Tamásit novellistaként már befogadták, számon tartották. Hiszen az első próbálkozások után egyre inkább az volt munkásságának jellemzője, hogy meglehetős tudatossággal többféle novellaalakzattal kísérletezett (ezt a jó szokását irodalmi pályája végezetéig megtartotta); csakhogy ez nem elégíthette ki a többre törekvő ifjú szerzőt, aki előtt nem egy írótársa példája lebeghetett: novelláskötet(ek) után feltétlenül regénynek kellett következnie. Olyan példákat említek, mint Bánffy Miklósé, aki sikeres színművel keltett figyelmet, novellákkal kísérletezett, majd a modernnek számító regényalakzattal (Reggeltől estig) írta be nevét Erdély irodalmába. Szántó György festőként indult, művészi kiteljesedésének történetét azonban elvágta világháborús sebesüléséből eredeztethető fokozatos megvakulása, s nem kis lelki küzdelmek árán (mint Fekete éveim című önéletrajzából értesülünk) próbálkozott az írással. Az 1920-as esztendők közepén már az erdélyi (magyar) avantgárd egyik legfontosabb folyóiratának, a Periszkópnak a szerkesztőjeként tevékenykedik, és színre lép a folyóirat szellemiségét továbbgondoló, szintén avantgárd ihletésű regényével: Sebastianus útja elvégeztetett, melyben művészetbölcseleti vita és a regénynyelv világra hozása egyként mozgatja az egyébként talán kevésbé lényegesnek minősíthető cselekményt.
Aligha vehető bizonyosra, hogy a megnevezett írótársak példája ösztönözte Tamási Áront, hogy terjedelmesebb epikai formával kísérletezzék. Az bizonyos, hogy az avantgárd törekvésekkel megismerkedett, egy korai színmű tanúsítja, majd a Szűzmáriás királyfi is ennek jegyében készült; hogy közvetlenül vagy áttételesen az expresszionizmus[15] némely megkülönböztető sajátosságát írói elképzeléseivel rokonnak érezte, és ez vonatkoztatható a művészi-tudati kezdetekhez, ezáltal valamely „ősi”-hez, nem kezdetlegeshez, hanem a formális logika előtti gondolkodáshoz visszatérés akarására, mind a megalkotandó figurák sorsa, sorsértelmezése, mind az elbeszélői nyelv grammatikájának széttagolása és újragondolása tekintetében. Csakhogy: míg az elbeszélés terjedelménél fogva egyetlen nyelviség kidolgozását igényli, a terjedelmesebb epika megszólaltathatja a különféle nyelvek rivalizálását, a szereplői, narrátori megszólalások egymástól eltérő szólamainak ütköztetését, itt csak célozván arra, hogy a különféle helyekről vett idézetek, valamint a rétegnyelvek szintén részt vesznek egy, az összetettségből, rétegzettségből, strukturáltságból adódó regénye formálódásában. Az expresszionizmus általában inkább a lírában és a drámában volt képes létrehozni az új grammatikát, a generációk ütköztetésével a szinte a tézisig elvonatkoztatott személyiségek beszédének nyelvileg is érzékeltetett feszültségét, ám a prózai epikában sem vagyunk híjával annak a fordulatnak, amely az avantgárd tagadó lendületéből, az impresszionizmus és szimbolizmus ellen irányzott indulataiból fakad. Az emberi, művészi tudat mélyére vezető úton paradox módon talán az események esetleges halmozása ellenére itt sem a cselekmény lesz valóban lényegessé: inkább a (túl-)stilizálásnak, az ornamentikának olykor az eseményekre ráburjánzó, nem egyszer lírának ható változata, amely alternatívát kínál a historista regény és festészet „anyag”-ának kápráztató, gazdag megjelenítéséhez képest, és a nyelvi meglepetés, meghökkentés, a szokatlan nyelvtani formula beépítésével részint valami sejtelmeset, csupán sejthetőt céloz meg (a művi homályosság megkerülésének szándékával), részint akár az archaizálással élve, akár a „költői szabadság”-ot szinte a végtelenségig feszítve egy állandósuló nyelvi-izgalmi állapotba futtatja ki az előadást.
A Szűzmáriás királyfi, mivel szerzőjének a közeli múlt és a kortárs irodalom nem egy, jellegadónak szánt művével való elégedetlenségétől[16] ösztönözve nem úgy lépett színre, mint az erdélyi regények sorában a soron következő, hanem reprezentatív funkcióval hirdette önmagáról, hogy irodalmi műnél több, nem pusztán önmagáért való kísérletezés egy művészi-társadalmi helyzet megjeleníthetősége ügyében, egyszerre kíván művészi-írói hitvallás lenni, valamint állást foglalni egy, az irodalomban eddig jórészt ismeretlen világ feltárhatósága mellett: éppen ezért nem kötelezi el magát egyetlen regényi szólam mellett sem, jóllehet a leglátványosabban (és leginkább vitathatóan) az avantgárd újnak szánt grammatikájának szólama érvényesül. Mindez tudatos írói tervezésre vall, a székely regény manifesztálja az összegző, a széles merítésűprózát, amely pusztán látszólag vetül ki az Időbe (időtlenségbe); nincs megnevezve a korszak, amelynek történéseit elbeszéli (pontosabban a főszereplők sorsfordulatait, amelyekben a hit-vallásosság, hivatalos-nem hivatalos megnyilatkozásai ugyanúgy konfliktus-források, mint az autenticitásra törő nyelv (mely legfeljebb bizonyos szereplők párbeszédében él a tájnyelvi fordulatokkal) és a „hivatalos” nyelv összeütközésekor adódó, félreértésektől sem mentes jelenetekben kirobbanók.[17]
Annyit még az előzőkben írtakhoz hozzá kell tennem, hogy a Bajlátott szülőföld[18]írói világa és világszemlélete alakulástörténetében szinte azonos jelentőséget tulajdonít „a magam erejé”-nek és a könyvek segítségének, a tanultság megszerzésének és a belátásnak, mely a tapasztalatból származó ismeretet és a szakkönyvek közvetítette tudást nem ellentétként éli meg, hanem olyképpen, hogy azok kiegészítik, ha szükséges, kisegítik egymást. Ilyen értelemben Tamási írásművészete sokat köszönhet a népszokásoknak, hiedelmek, legendák hagyományának, amely ősi „tudást” közvetít, de a „modern lélekelemzés”-nek is, amely értelmezi, amit mások esetleg „gondolkodás nélkül legyilkolnak.” A kettős forrás teszi lehetővé, hogy a magafajta író „bé tudjon látni azoknak a mélyére és képes legyen kihámozni azt a valóságot, amely minden babona és hiedelem megett rejtőzik. Van a modern elemzésnek egy egészen új területe, ahol éppen ezt a népi világot próbálják tudományos eszközökkel magyarázni és megfejteni. Magam is olvastam egy ilyen könyvet, mely a magyar néphit és népszokásokról szólt, s ha jól emlékszem, Róheim Géza írta. S most, hogy ez a falusi menyecske olyan hirtelen elszólta magát, eszembe jutott ez a könyv is, és arra gondoltam, hogy éppen a forrásánál vagyok valaminek, ami izgató és érdekes.”[19]
Itt szakítom meg gondolatmenetemet, hogy időben és az említett kötetben jócskán előre lépjek, és rátérjek a Zöld ág című regény néhány problémájának bemutatására. A Tamási-könyvek történetének egyik – ideiglenes – záró pillanatában jelent meg, 1948-ban, amikor már készen állt a hatalom arra, hogy hallgatásra ítélje. A Magyari rózsafa után és az 1945-ös fordulatot követőleg ez a mű volt Tamási első regényi megszólalása, miután ugyanezzel a címmel folytatólagosan közölt publicisztikai írásokat 1945-től, amelyek tanúsítják, hogy antikapitalista, antifasiszta, antifeudális indulatai nem szűntek, az utóbbi esztendők magyar politikai elitjének bírálata nem lett kevésbé szigorú; és egy valóban népi érdekű politizálásnak ugyanúgy elkötelezettje, mint a két háború között eltelt periódusban. Tamási Áron előbb újságírása, majd közéleti szerepvállalása az 1930-as esztendőkben mindenekelőtt újságcikkei és a Vásárhelyi találkozó szervezése, programadása körül bontakozott ki, és ezt a szerepvállalást az 1940-es esztendőkben immár nem Erdélyre összpontosítva, hanem összmagyar viszonylatokban érvényesítette. A visszacsatolást követőleg egy delegációval felkereste a magyar miniszterelnököt, hogy az új(szerű) helyzetbe került Erdély ügyében javaslataival segítse, a miniszterelnök udvariasan és együttérzést mutatva tárgyalt velük, aztán –másként – a napi politika vélt szükségletei szerint cselekedett. Tamási Áron kiábrándulását nem palástolta, de nagyon kevéssé volt képes szépirodalommá átváltani az új helyzetre reagáló világ- és magyarságszemléletét. A színművek és novellák szerzőjeként tovább öregbítette ugyan írói jóhírét (és ennek hivatalos visszajelzése sem maradt el), de sem az Énekes madár műfaji újításához, sem a már kidolgozott novellatípusokhoz képest az 1940-es évek első fele nem módosította a Tamási Áronnal kapcsolatosan elfogadott értékelést, inkább tartósította, legfeljebb megerősítette a pozíciót, amelyet a magyar irodalmi kánon hierarchiájában elfoglalt. Mindez nem csekély tekintélyt kölcsönzött az írónak, ám nem volt világos (talán még neki magának sem), hogy akár a megnehezült (történelmi-politikai) viszonyok között, akár a világháborút követő remélt kibontakozásban merre vezethet az eddig jórészt biztonságosan kormányzott pálya. A Magyari rózsafa visszafelé tekintett, olyan határozottsággal rajzolta meg a nemzetiségi elnyomásnak kitett erdélyi magyarság helyzetét, melyre Romániában gondolni sem mert; ésnemtudható, hogyazemlítettmásodikrészötletkéntpontosanmikormerültföl. Csaktalálgatok, 1943-ra teszemazidőpontot, amikorra a visszacsatoláseufóriája megszűnt, egy újabb művet tervezett: „akkori terveim szerint a regény második kötetében a hős magyar csendőrökkel kerül szembe, és magyarok zárják börtönbe.”20 Ennek a második kötetnek azonban nincs nyoma az életműben, feltehetőleg semmi nem készült el belőle, a gyorsan és kedvezőtlenül változó politikai helyzetben nem kínálkozott lehetőség megírására. Jóllehet sokat ígérő elgondolásról van szó, amely teljes mértékben megfelel Tamási politikai és művészi elkötelezettségének: az elkészült és a tervbe vett mű együtt jelzi, hogy mindenféle igazságtalanság, erőszak, elnyomás ellen száll harcba az elbeszélő; lett legyen szó román vagy magyar részről okozott sérelemről, az ellenállásnak akár extrém formája is történések elbeszélésébe kívánkozik, s a szélsőségesnek minősülő szituációk színre vitele alkalmassá tehető azzal a tárgyszerű előadással, amely az elbeszélői és a szereplői nézőpont megkülönböztetését következetesen vezeti végig a regényen. A Magyari rózsafában ez nem feltétlenül járt maradéktalan sikerrel, ám az sem volna elmondható, hogy kudarcos vállalkozás lett volna. Mindenesetre az 1945-ös esztendőt követő reménykedések, majd a magyar-román közeledés néhány bíztató mozzanata (e közeledést Tamási aktívan szolgálta) új korszak kezdetét ígérte. A remény csalókának bizonyult. 1948-ban még nem csukódott be minden kapu Tamási írói törekvései előtt, s a Zöld ág kiadásakor még talán bízni lehetett, hogy ennek folytatása is lesz. De ez a mű egy periódus zárásává lett. Ezután a hallgatás évei következtek. A Zöld ág így nem kaphatott olyan visszhangot, amilyenre rászolgált volna, nem értékelődhetett úgy, mint a „székely regény” átváltozása egy olyan meseregénnyé, amely az 1930-as évek regényeken át ívelő kérdést, azt ugyanis, hogy mi végre vagyunk a világon,21ezt a sokat, kissé az összefüggéseiből kiragadott válasszal (kevésbé a leírt-elhangzott különféle válaszokkal) együtt a létezés értelmére és hogyanjára vonatkoztatva igyekszik az emberi küzdés céljaként másképpen megfogalmazni, folytatásként, módosulásként, visszavonatkoztatásként és egy, minden eddigit újjá-gondoló narratívaként a létezés esélyeként fölajánlani. Az Ábel-trilógiából efféle mondatok üzennek: „Mindazonáltal szolgálni kell a hazát, mint a szülőket, de szeretni és követni az igazságot kell, és az emberi erényt.” A figyelmeztetés eképpen szól: „nem a Paradicsomban élünk, hanem küzdelmes és bozótos világban.” A Zöld ágban egy sententia inti a létezésre kérdezőt: „Csakhogy a sors kedvező játékkal nem akart változtatni a valón, hanem meghagyta szigorúan az élet értelmét, ami nem egyéb, mint az akaratos küzdelem, törekedvén arra, amit jónak gondolunk.” Az Ábel Amerikában értelemkeresését követi Ábel hazatérése, visszaérkezik oda, ahonnan elindult, tapasztalatokkal megerősödve, ama hitbéli meggyőződéssel, miszerint képes föllelni a helyet, ahol otthonra lelhet. Az Ábel a rengetegben fogadalma, történetet záró elhatározása ugyan nem látszik teljesülni, de Ábelnek sikerült a világba magával vinni a „rengeteg” emlékezetét, szembesíteni a várossal, az újvilággal, és rátalálni egy (vezérlő) gondolatra, amelynek birtokában elfoglalhatja azt a parányinak tetsző, ám életét kiteljesítő teret, amely a meglelt otthonosságban önmagaságának lehetőséget biztosít az autentikus létezésre. A Zöld ágifjú hőse (LengődiJáczint, akinek nevéből nem következtethetünk sem testi, sem jellembéli karakterére) valójában egy olyan jelkép nyomába ered, amelynek történetében, görög jelentését22 szem előtt tartva, az egymástól elszakított tárgyak újra találkoznak: nevezetesen az apai kertbe ültetett furcsa almafa almáját viszi magával vándorútjára, mit sem sejtve, hogy célba akkor ér, ha fölleli ennek az almának párját. Abban a pillanatban tudatosodik, hogy a történet a végéhez közeledik, az apa által elveszített Paradicsomot a fiú megtalálja, a két alma összetalál, a Paradicsom elvesztése históriájának megfelelője a visszanyert, a megtalált Paradicsom lesz.
Ismét emlékeztetnék az évszámra: 1948 reménykedést és csalódást egyként magában rejtő esztendejére, a még nyomokban létező közéletiségre, az utolsó lehetőségre az irodalmi pálya folytatását illetően. A korábbi regényekkel szemben mintha a kivonulás és elrejtőzés regényét írta volna meg Tamási Áron, külső formáját tekintve akár generációs regénynek is minősíthetnők: az apai, mesével körített történetet fia szándékozik megismételni, föllelni azt, amiből-ahonnan az apa kiűzetett, amelynek hajdani létezését az apa átélt, noha meseszerű elbeszélése mintegy személyes tanúságtételként szavatolja. Az elbeszélés, a regényt indító jelenet színhelye az apa kertje, melynek almafája megidézi az egykorvoltat, az ifjúság idejét és ama elzárt völgyi világot, amelyre ebben a kertben szinte csupán az almafa emlékeztet, különleges gyümölcsével. Ugyanakkor ez az apai kert a fiú találkozásainak tere, itt látja vendégül társait, a három leányt, közülük csak egyet ismerünk meg név szerint, valamint a két fiút, a tömzsi, akadékoskodó, Etelkába otrombán szerelmes Benedeket és a szívesen beszélő, kiegyenlítésre törekedő Sebestyént. A kert leírását követő kisebb cselekményegységben terelődik a szó arra, létezik-e a Paradicsom. Sebestyén szerint: „Van is, nincs is”, mivel „Aki hiszi, annak volt Paradicsom; aki még jobban hiszi, annak most is itt van. Ellenben, aki nem hiszi, annak semmi nem mutatja meg.” Jáczint kevésbé e logika szerint gondolja el: „Én abban vagyok, hogy a bibliai Paradicsom volt, mert szép és vigasztaló, hogy lett légyen, S azt gondolom, hogy Paradicsom most is van, de nem a valóságban, hanem a szívünkben.” A két fiú mondataiban közösnek mutatkozik egy oksági viszony feltételezése (Sebestyén: mivel, Jácint: mert), valamint ellentét feltételezése (Sebestyén: ellenben, Jáczint:de). Ennél fontosabbnak tetszik a különbözés, Sebestyén a személy hitétől teszi függővé létezését (elgondolhatóságát), Jáczint ellenben esztétikai minőségére –szép – hivatkozik, majd arra, hogy a bibliai szó után a virtualitásban kap helyet. Az apa sem kerülheti el az állásfoglalást, ennekelőtte azonban tisztáznia kell beszédpozícióját, mely egyben figyelmeztetés is a puszta logikára–észszerűségre hagyatkozó szólás, – magatartás értelmezői gesztusát értékelve. Ez a tisztázásra törekvés egyfelől összegzi az eddig a kertben elhangzottakat, ideértve Benedek oktondinak ható, bár az összegzésben megfelelő helyre utasítandó közbevetéseit, átlendíti a Paradicsom létének minéműségén töprengést a tapasztalati síkról, a hétköznapi fejtegetésből abba az irányba, melynek Jáczint érzelmi alapú (szív) megközelítéséhez van közel, amely eltávolodik a szűkebb körű racionalitástól a sokféle értés lehetőségei felé. Ennek első szakasza meglehetősen radikális állásfoglalásnak tetszik:
„Mert gyarlóság dolgában az emberi ész nem az utolsó, hanem vajmi gyakran a legelső. Mondják ugyan, hogy ésszel él az ember, de aki egyedül csak azzal él, könnyen lesz az ördög cimborája.”
A tagadás nem feltétlen, pusztán a kizárólagosságot illeti, ugyanakkor aligha mellőzhető a Faust és Az ember tragédiája ördögére emlékeztetés, a dicsőítés–ünneplés angyali szózataival ellentétben a tagadás szellemeként jelennek meg, s a saját logikájuk alapján fogalmazzák meg ellenérveiket. De közelebbi példa is fölmerül, az apa elbeszélésében az egyedül az ésszel élőről (az érzelmek, a hit, a jóra való készség sugalmazásait felejtve) „az is megeshetik (…), hogy a Júdás pénzén vesz magának kenyeret és bort, mialatt a hívők a megszaporított bibliai kenyérből s halból lakmároznak, az örvendezők pedig a kánaáni (!) menyegzőn boroznak!”
A példát a tanulság levonása követi. Ám a példa nem kizárólag egy tézis illusztrációjaként értelmezendő, hanem a tétel kiegészítéseként is; oda utal vissza, ahonnan a gondolat vétetett, a Paradicsom létezésének és e létezés igazolásának-hitének szövegi forrásanyagához, a Bibliához, melyben a Paradicsom leírása föllelhető, és amely a művészetek révén íródik be a Történetbe.
„Nem tennétek tehát helyesen, ha az észből királyt csinálnátok magatoknak. Arra szoktassátok inkább, hogy a szívnek és a léleknek legyen a testvére, mert szív nélkül szárazok lesznek a fa ágai, lélek nélkül pedig nem érnek meg a gyümölcsei.”
Folytathatnám olyképpen, hogy íme, megtörténik az ész „trónfosztása”, hiszen az apa óva int királlyá tételétől, és oda sorolja, ahol a szív és a lélek már testvérül várakozik rá. Csakhogy ennél többről is van szó, meg kevesebbről is. Hiszen az ész a szívvel és lélekkel együtt megmarad (de csak velük együtt!) irányító funkciójában, mindössze egyeduralomra törő igényei előtt épül gát, és így sem egyedüli oka, sem egyedüli magyarázata nem elégítheti ki sem a tájékozódás, sem a (lét)értelmezés –jogos– igényeit. Az ész egyike a cselekvést mozgató elhatározásoknak. Önmagában nem bizonyul elégségesnek, hiszen a körülmények megnevezése, fölmérése és értelmezése mindig többtényezős. Ennek szemléltetésére ismét példák következnek:
„Eszes embernek mondják, aki az eső elől béáll az eresz alá; de vajon esztelen-e az olyan legény, ki az esőben sem áll bé az eresz alá, mert éppen a szerelmeséhez siet? Vagy ki merné butának nevezni azt az embert, kit a lélek arra visz, hogy a fuldokló megmentésére a vízbe ugorjék?”
Ennyi mégsem elegendő, hogy az apa felidézze a maga emlékeiből a Paradicsomábólkiűzetése történetét. Szituáltsága és pozicionáltsága további körülírást igényel, elhatárolást is mások elbeszélésétől. Mivel ami következik, személyes történet, ha úgy tetszik, egyedi sors, de éppen Jáczint lesz az, aki ezt a történetet kiemeli a partikulárisból, és azáltal, hogy arra vállalkozik: lenne a visszanyert, újra fölfedezett Paradicsom „hőse”, az ismétlődés retorikájával érvényesíti az apai elbeszélést, annak veszteségtudatát a rátalálás cselekvésévé változtatja. Előbb azonban az apai elbeszélés hosszúra nyúló „praefatio”-jánk záró szakaszát idézem, amely a Paradicsomról szóló elbeszélések közé vezet, az elhatárolódás szándékával, egyben előrevetítvén nem csupán fiának ekkor még nem körvonalazódó vállalását, hanem esetlegesen megtörténő beteljesülését.
„«Tudósok» és «közönséges emberek»”, jónéhányan közülük „csupán a szájukkal beszélnek a Paradicsomról”, nem tudván, „s nem is akarván gondolni arra, hogy minő nagy dologról van szó.” Ha jól sejtem, a megidézettek egynek vélik a történeteket, amelyeket aztán „nagy” vagy „kis” elbeszélésként rekonstruálnak. „Mások is az eszükkel okoskodnak róla, de ezektől nem azt lehet megtanulni, hogy igaz-e vagy csupán szép mese a Paradicsom, hanem egyedül azt, hogy az ész a szándék szolgája, ki az «igen» és a «nem» udvarát egyformán kisöpörje.” Végül Jáczint elképzelésére kerül sor. Őmaga nem szájával és ész nélkül beszél, nem is „hit nélkül”, „de nem is egyedül a vágyakozó szívemmel, se nem a hívő lelkemmel, hanem az eleven és az igaz valóság tudásával.”
Az apa ezt teheti azért, mert saját, eleddig titkolt történetéről lebbenti el a fátylat, kertje almafája titkáról is, elbeszélvén a Történetet, amely hasonló a Bibliáéhoz, de természetszerűleg különbözik is; miként majd Jáczint története is hasonló lesz, de különbözők is apjáétól. Egykor a férfi és nő boldog együttlétét a kísértő rontja meg: Gergely és Jozefa boldogságát a „Pokoli” Kurta (K.) Károly zavarja meg, lehetetleníti el –Etelka és Jáczint kapcsolatát meg Benedek a leány magához csábításával. Más kérdés, hogy Jáczint még a hozzá leghűségesebb Sebestyént sem viheti magával apja hajdani Paradicsomába, oda egyedül egymaga léphet be, találhat rá Ongotájára a Zongota völgyében (a megtalált leány nevében utal a földi Paradicsomra, amely hangzásával a madárdalt idézi).
Mármost a Zöld ágat összevetve néhány korábbi Tamási-regénnyel, lista állítható össze, mi minden hiányzik ebből a műből: a létezésnek tragikus–népi–szemlélete, amelyet a balladás-zsoltáros-avantgárd szabadverses előadás fokoz drámaivá, az Ábel-regények konkrét és szimbolikus helyhez kötöttsége, amely helyeken a kamasz fiú felnőtté érik, otthon- és értelemkeresésének hol humort keltő, hol fájdalmas epizódjaiban, hiányzik a közéleti utalásoknak cselekménybe foglalása, sem közvetve, sem közvetlenül nem jelölődik konkrét idő és tér, a székely szereplők összeszikrázó, a hiteles megszólalásra törő, személyes jelenlétet biztosító párbeszédeit is hiába keressük. Azt előlegeztem, hogy a mesébe transzponálódik, amelynek elbeszélésében a főhős elindul „világ”-gá, hogy fölkeresse a tartományt, amely „álmaiban él”; akadnak segítői, gátolja a természet, nem pártolják az évszakok, egyedül marad. Különös természeti képződményen átvergődve, legyőzve a végső ellenséget, érkezik el oda, hogy apja almáját a megöregedett – a létbe belefáradt Jozefáé mellé tehesse, átvegye az apai örökséget. S ha népmesei nyomokat keresünk, bizonyára rábukkannánk egyikre-másikra, mégis inkább a XX. századi műmesék fele nyithatnánk: a Paradicsom-értelmezések akár a kortárs bölcselettel léphetnének párbeszédbe – erősen metaforikus nyelven.Tamási Áron monográfusa a Zöld ág alapötletének megszületését 1943-ra teszi, és az Árgirus históriája Erdélybe telepített változatának tartja.23 Az előbbi közlésben nincs okom kételkedni, a regény bevezetőjében az elbeszélő maga utal közelebbről meg nem nevezett előzményekre. Az utóbbi megállapítás kissé odavetettnek tetszik, nem derül ki, hogy az Árgirus-história, mely eleme játszana szerepet a regénytörténésben, netán mely epizód beledolgozására gondol a monográfus. Az sem említődik, hogy miért csak 1948-ra lett regény az ötletből, és miért előbb a regénnyel igen csekély összefüggésben álló cikksorozat jelent meg ugyanezen a címen. Az viszont számomra feltűnő, hogy a műben mintegy visszatérő motívumként szólal meg egy tézis az igaz és a való kapcsolatáról, a valóság meg az igazság viszonyáról, és mindez a szólás és az elbeszélés értelmezésére vonatkoztatva. Vajon nem munkál-e a szereplők (a Lengődi apa és fia) szájába adva a reagálás egy módja az 1945-ben már megkezdett vitához az irodalomban és általában a művészetekben célszerű, lehetséges, támogatandó vagy elvetendő irányokról, poétikákról? Vajon a magát marxistának nevező, agresszívan támadó kritika és elmélet nem törekedett-e a kezdettől fogva arra, hogy a megítélés, az értékelés, a kanonizálás, a hierarchizálás jogát kisajátítsa? Szavakban ugyan József Attila bizonyos verseinek követésére buzdított, az igaz és a valódi elválasztását azonban nem a költő szellemében gondolta el. A Zöld ág szereplői szólamaiban azonban –ha áttételesen is– Arany János megkülönböztetése ugyanúgy ott munkálhat (a rész szerinti és a mindig, egészben igaz szembeállítására hivatkozom), mint József Attila verssora, miszerint a költőnek az igazat kell mondania, nemcsak a valódit. S ha a Szűzmáriás királyfiban összebékíthetetlennek mutatkozik a hivatalos és a nem-hivatalos (művészet)felfogás, a Lengődi apa és fia képviselte elbeszélés életté váltásában ugyancsak súllyal vetődik föl az igaz(ság) és a való(ság) viszonya. Végül is Jáczintnak sikerül megvalósítania azt, amitől az apja megfosztatott: hitét megtartva beléphetett a Paradicsomba, és így kitartása, meg nem alkuvása és küzdő ereje átsegítette a majdnem lehetetlenen, hogy átvehesse az apai örökségét, beteljesíthesse az apai küldetést. Az igaz és a való vitájában kialakított (élet)felfogását diadalra vitte. S ha még 1947-1948-ban akadtak is néhányan, akik vitába mertek szállni Lukács György vulgarizáló esztétikájával, néhányan műveikbe rejtve jelezték, hogy nem lépnek arra az útra, mit Lukács György, Horváth Márton, Révai József vagy Szigeti József ajánlottak (majd előírtak). Megkockáztatom, hogy a Zöld ág Tamási Áron apolitikusságba burkolt, mesei formába öltöztetett válasza volt; a kivonulás Zongota völgyébe, a megtalált boldogság életbölcseletének igazsága, az észnek nem trónfosztása, hanem helyének kijelölése a szív és lélek társaságban, a földi létezésben, mindez a Tamási-pálya megszenvedett tanulságaként kapott művészi formát. A Szűzmáriás királyfihoz, de az azt követő regényekhez képest is egyszerűsödött ez a nyelv; és amennyit vesztett ornamentikájából, annyit nyert egy ugyancsak metaforikus, képszerű, képekkel gazdagon élő előadással.
S bár a Zöld ágat követően Tamási Áron az önéletrajzi regény alakzatához fordul vissza (vagy előre), ennek első kötete, a Bölcső és bagoly egyike a leginkább viszontagságos sorsú Tamási-regényeknek, e fordulat egyben egy új, aligha tagadhatóan külső körülmények hatására formálódó pályaszakaszt indít. A Zöld ág, talán szándéktalanul, lezár egy periódust. Az a fajta tematika, amely ebben a regényben végső formájára lelt, nem folytatható, és nem csupán a megváltozott külső (és belső) helyzet okán. A megtalált Paradicsom nem kínál folytatást. Itt egy történet lezárult, az egymásra talált és (egyelőre?) kettesben maradt fiatalok előtt nem nyílik/nyílhat regényes perspektíva. Jáczint ugyan vándorlása során ígéretet tett egy falusi közösségnek, hogy a Paradicsomban nem feledkezik meg róluk, de ígérete a regénycselekmény elvarratlan szála marad. Viszont az igaz és a való elsőbbségének, viszonyának vitája a regény végére eldőlt. A madarakra hárul a feladat, hogy zöld ágakat vigyenek szerte a világba. Ez a jelképes üzenet sugallni látszik, az igaz(ság) terjedése, elfogadása, létrehozódása mégsem teljesen reménytelen, a bibliai szó igaza valóvá tehető.
[1] Tamási Áron, Szűzmáriás királyfi – Zöld ág, Püski Kiadó, Budapest, 2000. A két regényből vett idézetek innen származnak, a továbbiakban külön nem hivatkozom.
[2] Szabó Dezsőnek nem bírálata, hanem még pamfletjeinél is dühödtebb támadása emelendő ki itt, meg az, hogy Tamási közlése szerint másoknak megtiltotta, hogy ócsárolják e könyvet. Neki szabad volt, mert Tamási az ő „fia”. Nem tartom elképzelhetetlennek, hogy a Tamásitól sosem tagadott Szabó Dezső-hatást érezte ki. Tamási több ízben írt Szabó Dezsőről, mindig a tisztelet hangján. A Tamási méltatta Erdélyi fiatalokat Szabó Dezső-követőknek látja. Tamási Áron, Virrasztás. Révai, Budapest, 1943, 284. A Tamási-publicisztika újabb kiadása: Jégtörő gondolatok. Útirajzok, esszék, összegyűjt. jegyz. Tamási Ágota, Z. Szalai Sándor, előszó: Z. Szalai Sándor. Szépirodalmi, Budapest, 1982, l-ll.
[3] Meseregényen itt nem a meghatározott korosztálynak készült prózai alakzatot értem, hanem olyan, a mesefunkciók szerkezetépítő szerepét felhasználó, a példázatokból (exemplum) merítő történéssorozatot, melynek „egyszerű formá”-ja mintegy szövegközi viszonyt épít ki a nép- és a műmesével. Sabina Becker, Christine Hummel, GabrieleSander, GrundkursLiteraturwissenschaft. Philipp Reclamjun., Stuttgart, 2006, 125-129.
[4] Tamási Áron, Czímeresek (1931), Szépirodalmi, Budapest, 1969.
[5]Uő, Ábel (1932-1935), szöveggond. Z. Szalai Sándor. Szépirodalmi, Budapest, 1969. (Bánffy Miklós illusztrációival,a borítón Kós Károly rajza).
[6] E két regény beillesztése a Tamási-történetbe terjedelmi okból elmarad, értelmezésüket egy megírandó tanulmányban tervezem.
[7] Tamási Áron, Bölcső a hegyek közt, s.a.r. Sipos Lajos. Helikon, Budapest, 2014, 299.
[8] E dolgozat közvetlen előzménye a problémafölvetés igényével készült vázlaton: Töredékek Tamási Áronról. Helikon, 32, 2021, 2, jan. 25, 5-6.
[9] Tamási, Jégtörő gondolatok…, 1/70.
[10]Bölcső…, 293-294. A tervezett előszó 1950-ből való, némi kényszeredettség érződik rajta.
[11]Uő. Szülőföldem, előszó: Sipos Lajos. Helikon, Budapest, 2015, 237-238.
[12]Elsősorban nem a nyelvi megformálásra utalok, hanem az újszerű alakzatra, mely részint abból eredeztethető, hogy rétegnyelvek konfrontálódnak a műben, részint meg abból, hogy e szembesülések nyomán szerveződik a struktúra, mely más alakzatok irányába is nyitottá teszi a regényt. Az elbeszéléssel kapcsolatos kérdések közül kettővel („Ki milyen nyelven beszél?” és „Ki milyen autoritással beszél?” kínál újszerű választ a Szűzmáriás királyfi. Jonathan Culler, Literaturtheorie. EinekurzeEinführung, übers. Andreas Mahler. Philipp Reclamjun, Stuttgart, 2000, 128.
[13] Tamási kitér arra, hogy a mese és a ballada írói munkásságának forrásai közé tartozik. Bibliai, mitológiai motívumok kutatása szintén gyümölcsöző lehet, miként a Tamási-prózában felbukkanó archetípusokra kérdezés is. Nem bizonyos, hogy misztikumot kell feltételeznünk a bibliai-mitológiai szövegköziségben. E kérdésről, főleg Weöres Sándor műveiről szólva legújabban: Polgár Anikó, Poszeidon szakálla. Görög-latin intertextusok nyomában Janus Pannoniustól Weöres Sándorig. Kalligram, Dunaszerdahely-Pozsony, 2020, 179-224.
[14] A Tamási-Nyírő-viszony az idők folyamán változott. Nyírő kezdeményezését, ihletését Tamási sosem tagadta, útjuk azonban az 1920-as évek végétől szétvált. A Vadrózsa ága c. önéletrajzban Tamási meglehetős iróniával viszi színre Nyírő pózolástól sem mentes magatartását.
[15] Bertha Zoltán, Tamási Áron népi expresszionizmusa, in uő, Sorstükör. Felsőmagyarországi Kiadó, Miskolc, 2001, 60-65.
[16] Tamási Tabéry Géza Vértorony, Ligeti Ernő Fel a bakra című regényét bírálja, utóbb a „polgári irodalom ernyedt és egyhangú zenéjéről” ejt szót stb. a Jégtörő gondolatok első kötetében közölt publicisztikájában.
[17] Tamási, Virrasztás…, 74-134.
[18]U.o. 123.
[19] Bizonyos szereplők nyelvi szokásrendje ütközik az intézményes(ített) nyelvvel, így Bódié Korbuly igazgatóéval. Korbuly örmény név.
20Tamási, Bölcső…, 9. Sipos Lajos, Tamási Áron . Elektra kiadóház, H.n. 2006, 129-130. A monográfia érdeme az adatbőség, az életrajzi adatok, beleértve a magánélet fordulóinak, az író honoráriumainak kézirattári kutatás alapján föltárását. A művek elemzését tekintve bőven van megfontolni való, valamint legalább annyi vitatni való. Azt sajnálom, hogy a Zöld ágról nincs mondandója.
21A kérdést Ábel teszi föl, először a román állam börtönében két rabtársának, akik neki felelnek, majd Amerikában kapja meg a sokat idézett választ.
22Szümballein. Egymástól elváló barátok, szerelmesek egy kettétört gyűrűt vagy más tárgyat adtak egymásnak, hogy az elválást követő esetleg hosszú idő eltelte utáni találkozáskor ráismerjenek egymásra. A felismerési jelek összeillesztése teszi kétségtelenné a jelenné váló múltat.
23Sipos, i.h.
