Voltál már Bécsben a MUMOK-ban, a Modern Művészetek Múzeumában? Én már legalább féltucatnyi alkalommal. Megmondom őszintén, éppen emiatt most nem akartam menni, inkább egy másik kiállítást néztem volna meg, de kiderült, az csak egy hónap múlva nyílik. Így mit tehettem volna, ha már volt egy fél napom Bécsben? Mégiscsak elmentem a MUMOK-ba.
Nekem a MUMOK hetedjére is élmény: ha már láttam egy festményt (szobrot, installációt…), akkor azért, ha még nem láttam, akkor azért. Ha pedig láttam, de nem igazán vettem észre, akkor azért. De most nem ezekről az egyedi, ám mégis előrelátható találkozásokról mesélnék, hanem a teljesen váratlanról.
Hallottál Ane Mette Hol-ról? Én sem. De ha már ott volt kiállítva valahol a második emeleten, és rendesen járt a lift lefele (és felfele is), hát gondoltam, csak megnézem mifajta, ártani nem árthat. Kiléptem a liftből, köszöntem a teremőr hölgynek, nekiveselkedtem kihalászni a nadrágzsebemből a belépőt, de a fiatal hölgy legyintett, hagyjam csak, ha eddig eljutottam, biztosan van belépőm, és oltásom is, elhiszi nekem látatlanban.
A kiállítás címe németül szerepelt – amely nyelvet (bár mélységesen röstellem, de be kell vallanom) egyáltalán nem bírom, így hát e nélkül a mankó nélkül merészkedtem be a terembe. Mert egy terem volt az egész, és abban sem volt sok minden. Egy nagyobbacska fénykép a bejáratnál egy kinyitott kartondobozról, amilyenben a posta szokta kézbesíteni a küldeményeket, a művésznőnek címezve. Az egyik falon egy kisebb kép, amely úgy tűnt, Dürer Ádámja és Évája. A padlón némi krétaporból álló rajzolat. A terem másik végében egy vitrin. Feltételezem, az emberek jelentős hányada ebben a pillanatban kifordul a teremből, vissza a lifthez, mert itt nincs semmi látnivaló. Nos, én nem szoktam megijedni a semmitől (legalábbis a múzeumban nem). Szerintem a majdnem semmi az már egészen szép tud lenni. Sőt, amikor úgy tűnik, hogy egy kiállítótérben nincs semmi látnivaló, épp akkor kezdődnek általában az izgalmak.
Így mit tehettem? Megszólítottam a nyilván unatkozó őrkisasszonyt, és megkértem, mondja már meg, mi a címe a kiállításnak és egyáltalán, mit kéne még erről tudnom? A hölgy szabadkozott, hogy épp elfogytak a flyerek (azok az összehajtott lapok, ahol mindenféle hasznos információ van a kiállításokról, és amit csak a nagyon megátalkodott látogatók szokták elolvasni, én is csak utólag, időnként). De szívesen mesél, ha érdekel. Naná, hogy érdekelt.
Kiderült, hogy a kiállítás címe valami olyasmi, hogy „A létrejövés folyamatában”. A kép a kibontott csomagolódobozról nem fénykép, hanem rajz. Bizisten, közelről is fényképnek látszott – a kedves kalauzom mutatta a doboz széleit, talán ott látszik, hogy mégiscsak rajz. És Dürer metszete sem egy fotó, vagy fénymásolat, vagy print, hanem a művésznő elképesztően pontos rajza, ahol a metszet szürke árnyalatait nem csak fekete, hanem más, különböző színű ceruzákkal adta vissza – a kis rajz mellett ott sorakoztak egymás alatt a vékony vonalkák, minden egyes vonalka egy olyan ceruza nyoma, amivel dolgozott. El is csodálkoztam, hogy kék, zöld, piros vonalkákat is látok – de az engem kísérő hölgy rámutatott Ádám lábszárára, és tényleg, volt ott egy kékes árnyalat, ha jobban megnézte az ember lánya. A földön lévő mintázat úgy jött létre, hogy a művésznő karton lapokat beszínezett (!) fehér krétával, majd a margóról leszálló fehér krétaport rögzítette. Nem tudom, mennyit dolgozott ezen – egy egész stósz papír állt szép rendben a terem sarkában.
És végül a vitrin. A terem másik végében állt egy vitrin, benne három különböző árnyalatú összegyűrt, majd kisimított csomagolópapír. Lehet tippelni, hogy vajon mit láthatunk? Magát a csomagolópapírt? A csomagolópapírról készült fotót? A csomagolópapírról készült mesteri rajzot? Én az elsőre tippeltem a látvány alapján, nagyon élethűek voltak a gyűrődések. Hát persze, hogy tévedtem – az egész rajzolva volt, minden egyes be- meg kitüremkedés. Lehajoltam, hogy a képpel egy szinten legyek – és tényleg, sima volt, simább, mint a tenyerem, semmilyen gyűrődés nem emelkedett ki a pusztából.
A hölgy elragadtatással beszélt a kiállításról, látszott, hogy ez napjának a fénypontja – végre valaki kíváncsi ezekre a remek munkákra, végre valakinek elmondhatja, milyen nagyszerű művésznek tartja Ane Mette Hol-t. És igaza van. Nem csak arról van szó, hogy Ane Mette Hol remekül tud rajzolni, festeni, és képes lenne megtéveszteni nem csak a madarakat, amelyek rászállnának az általa festett szőlőszemekre, de talán a pályatársait is. Mert ha csak erről lenne szó, akkor azt mondhatnánk, hogy oké, nagyon tud – de minek, ha mindenkinek ott van a zsebében a fényképezőgép? Minek megduplázni az árnyékvilágot, kérdezné morcosan Platón…
De ez sokkal több. Mert itt maga az előkészület, az anyag, a szerényebbnél szerényebb papír dicsőül meg. A téma maga az alap, ami nélkül nincs Ádám és Éva és Mona Lisa sem, ami csak arra való, hogy fenntartó alapként szolgáljon a zseniális mondanivalónak, és ami teljesen eltűnik a mű mögött. A papír akkor tölti be küldetését, ha eszünkbe sem jut, hogy Picasso rajzához papírra is szükség van. A csomagolópapír egyetlen küldetése, hogy megóvja azt, amit ideiglenesen eltakar: amint lehet, feltépjük, és a szemeteskosárba kerül. Nem foglalkozunk vele, mert csak akadály, megtorpanás az igazival (művel, ajándékkal, használati tárggyal stb.) való találkozásban. Ane Mette Hol esetében a Dürer-parafrázis sem Ádámról és Éváról szól, hanem a ceruzákról, amelyek nélkül nincs Ádám és Éva és teremtés sincs.
A senki által észre nem vett segédmunkások (papír, karton, krétapor, doboz) odafigyeléssel és hozzáértéssel alkotott portréi ezek. A létrejövés folyamatának szükségszerűen elmúló, figyelemre eddig nem méltatott momentumait örökíti meg a művész. Megállítja a folyamatot, mielőtt még kiderülne, az hová is tart. Így elidőzhetünk a lebegő potencialitás állapotánál – ami hatékonyságra bekalibrált életünkben ritka ajándék.
Ane Mette Hol alig negyvenéves norvég művésznő, akiről – úgy gondolom – még hallani fogunk.
Borítókép: Grey Literature (2018), pasztellkréta, színes ceruza, ceruza, papír
