A tűz. Nem csak a gyerek-, hanem egész fiatalkorom mindennapos gyűlölt-szeretett társa. A tüzet kellett rakni, lesni folyton rettegőn. Mert a tűz szeszélyes valami, olyan, mint egy önálló tudattal bíró élőlény. Nem lehet kiismerni. Azt gondolnád, ha csontszáraz fahasábokkal kielégítően táplálod, a hízott lángnyelvek a kályha ölének minden zugát körülnyaldossák. És ilyenkor elégedetten hallgatod azt a szél zúgásához hasonlító hangot. A hasas cserépkályhának előbb csak az öle körül forró, majd a melegség lassan átjárja a felsőbb testtájait is.
Nem mindig van így. Sőt, ez a ritkább.
Mert hiába adagolod percre pontosan a szálkás, légies akácot vegyesen a bükk súlyos hasábjaival, egyszer csak a tűz mintegy varázsütésre kihuny. Ugyan nem azonnal, előbb még játszik egy kicsit. Lassan izzanak, szenesednek a hasábok, csípős füst szivárog ki a kályhaajtón. Ez a csípős, könnyeztető füstszag az első jel. Néha még fel is lobban egy-egy pillanatra. Ilyenkor megkönnyebbülsz, hogy mégis. Gyorsan elő a piszkavassal, meg kell mozgatni kicsit a parazsat. De már késő. A láng ekkor már nem tartós, erőtlenül pislákol. Fújni sem szabad, mert csak az arcodba vág a füst, de tűz már nem lesz belőle mégsem. A fújás csak a rőzselángnál ér valamit.
Nincs mese, újból elölről kell kezdeni. Meg kell rakni a tüzet.
Ilyenkor anyám felcsattan: hiába fújom lefele, hogy a tűzre vigyázz, nem ér semmit, mindig elaltatod azt a tüzet! Ilyen nagy kloktert kell rátenni, miközben alig van benne szén?! Azér’, mer’ nem ott jár az eszed, látom én! Mi tagadás, anyámnak sokszor igaza van. Mert míg az ember tüzel, semmi mást nem szabadna csinálni közben. De azt nem lehet, mert közben írni, dolgozni kell, a laptop billentyűzetének ütemes kopogását hallgatni. Ha azt a percet elmulasztom, amikor a láng még nem sorvadt el, még van ereje felemészteni a következő súlyos hasábot, később már hiába erőltetem. (Mint amikor az éhező, kiaszott gyomrút szalonnával akarnám feltáplálni.) Sokszor azon néhány percen múlik minden. Mert a tűznek külön, az emberekétől eltérő időjárása van. Az ember csak alkalmazkodhat hozzája, de irányítani nem tudja.
Így anyám tehetetlenségében a féltékenységbe lovalja magát. Mert arra a rossz, köhögő számítógépre, ami úgy zúg, mint a kávédaráló, és amin a verseim, dolgozataim írom, a legféltékenyebb. Elég csak meglátnia, hogy a gép előtt ülök ‒ mert túl későn vettem észre, és már az ajtóban áll ‒, hogy tudjam, jóvátehetetlen hibát követtem el. Akkor kikapcsolni már késő. Akárhogy is bizonygatom, hogy befejeztem, anyámnak csak a látvány számít.
De talán nem is a számítógép volt anyám igazi féltékenységi tárgya. Az inkább csak tünet. Sokszor megpróbáltam kicselezni anyám féltékenységét, fejben próbáltam összerázni a gondolataim. Volt, hogy egy teljes verset is megírtam fejben. Anyám éles szemét így sem lehetett kijátszani. Gyanakvóan, sötéten nézett rám, és valóban meg is szólalt: látom én, hogy ki tudja, hun jár az eszed. És én valóban rajtakapva éreztem magam, mint aki tiltott örömökben kéjeleg.
Sokszor nem volt mit tenni, mint órákig nézni, ahogy anyám elnehezült fejjel, nyitott szájjal mélyen, álomtalanul alszik. Közben a tüzet vigyázni. Néha a légszomjtól ijedten felhorkant, hogy – tegyél arra a tűzre, te lyány, mer’ itt fagyunk meg! – de aztán visszazuhant ájult álmába. A mondat végét, ahogy belealudt, elharapta. De mégis ott kellett körüle strázsálni. Minden hangra ugrásra készen. Mert anyám amilyen mélyen aludt, olyan gyorsan ébredt is fel, pillanatok alatt tisztában mindennel. Rögtön tudta, hogy amíg ő nem volt résen, lánya mivel foglalkozott. Magamnak is jobb volt tiszta lelkiismerettel várni ébredését.
Anyám teljes odaadást, hűséget követelt.
Az anyám iránti hűség azt is jelentette, hogy osztozok, cinkossá válok rettegésében. Mert anyám folyton a hideget szimatolta. A tél hidege csak egy, bár a leghidegebb hideg volt az összes hideg közül. De ott volt a hamar beálló, véget nem érő őszi esők hidege. A novemberi sártenger, amikor az ég is mintha egy óriási elkent sármassza lenne. A lenyomó, félálomban tartó, fák között lappangó ködök, amitől minden átnyirkult, a tornác csúszóssá vált, mintha csigák nyalták volna keresztül-kasul. A márciusi csípős szelek, amitől ugyan jól bezárkóztunk, de a zárt ajtókon keresztül is hallottuk, hogy oda-odavág valamit az udvaron, mintha láthatatlan szellemek verekedtek volna. Napsütés, olyan, ami jólesőn átjárja a fagyos tagokat, kevesebb volt. A nyár minden átmenet nélkül váltott perzselő forrósággá, és a szél ilyenkor sem csillapult.
– Ítéletidő van – mondta anyám a szeles időjárásra. (Ilyenkor egy-egy csattanásra valóban felrezzentem.)
– Madár hull a fárul – riadozott nagy hangon, vacogott, közelítette a két tenyerét a spórkarika kicsapó lángjaihoz, bár csak néhány mínusz járta még.
– Nagyon hideg van, igen – erősítettem meg magam is. (Pedig egyáltalán nem éreztem annak.)
Anyám, hogy vigasztalja magát, a fahasábokat szortírozta, mindegyiket külön számontartotta. Külön kupacba rakta a gerjesztőt, a friss vágású fát, aminek még száradnia kell, külön a tavalyi, már alaposan kiszáradtat. Különösen a göcsös hasábokat tartotta nagy becsben, mert az tart jól a tűzön. (Ő így mondta, hogy göbös.) A göcsös fát viszont jól kell vágni, ha lusta a favágó nem megy neki, és egyben nem fér be a kályhaajtón. Ilyenkor ő állt neki felvágni. Ez a fa, ládd?! – emeli fel egyenként a fejsze nyomán megkarcsúsodott göcsdarabokat. De hát szélhámos az összes ember egytől-egyig, csak a hasznot lesi mind! Csak itt áll, támasztja az ajtófélfát, hogy befejezte! Közben meg itt van hagyva az összes fa, ahogy az isten megadta! – panaszolta nagy hangon.
A göcsös hasábok mellé mindig akácokat válogatott, vajsárga szálkás belsejéből apró szikáncsokat hasított gerjesztőnek. (Az akácpálcikák, ha egymáshoz ütődtek, valami olyasmi zenei hangot adtak, mint a xilofon.) Szerette az akác kérgét lehántani a fa testéről. Kézzel törte apró darabokra, apró máglyákat rakott belőlük, ami egy kis papírtól is hamar lángra kapott. Utána jöhetnek a közepes méretű bükk-, vagy szilvafahasábok, amik, ha jól érzik magukat, nagyokat pattannak, durrannak, ahogy a következő hasábot rárakom, parázseső hull.
Az anyám iránti hűség egy-egy súlyos tömb, akárcsak a bükk vagy a gyertyán hasábjai. A napok súlyos hasábjai. Válogatja, pászítja, ölbe rakja az ember, pontosan adagolva, mennyit bírhat el egyszerre. Napi penzum. Ritmusa van, beosztása. Az időt a tűz tagolja. A reggeli fiatal lángnyelvektől a délutáni izzó, érett parázshalmokig. Ahogy a kályha kifűlt, és el lehet zárni, megkönnyebbülök. A tűz istene végre feloldozott a napi áldozat alól. De akkorára már alaposan el is fárad az ember. Végre lehet büntetlenül aludni, másra is gondolni, mint arra, hogy másnap minden kezdődik elölről. Most leteszem a terhét kis időre. Félálomban még látom a göcsös hasábok arcát, egy szeszélyes isten által egymás hátára-hegyére hányt szemek, orrok sokaságát
