MEGOSZTOM

Gálfalvi-oximoron

Ötvenvalahány éve ismerjük egymást, és nagyjából azóta vagyunk barátok is Gálfalvi Györggyel. Máig szívesen mesélem, hogy még középiskolás diák voltam Kézdivásárhelyen, amikor egy délelőtt megkeresett az iskolában, 1967-68 körül, nem emlékszem pontosan, őt kellene megkérdeznem, a tényeket mindig jobban észben tartotta. Fehér inge, kihajtott gallérja, világosszürke öltönye, harcsabajsza máig emlékezetes, bár nem is kell különösebben kotorásznom az emlékeim között, hiszen évtizedek múlva is afféle Gálfalvi-szabadalom volt ez a viselet. Legfeljebb a fehér inget váltogatta világoskékkel. Az Ifjúmunkás okkal-joggal elhíresült riportereként járt szülővárosomban, és mivel egy beatnik-indulatú vitacikkem nem sokkal azelőtt megjelent a lapban, beszélni akart velem. Azt tette, amit azután is mindig, kereste, biztatta, szervezte az utánpótlást egy olyan korban, amelyben a  rendszer, vagyis a párt, nevezzük, ahogy akarjuk, senkitől sem félt jobban, mint az ilyen szervezkedőktől.Van-e nagyobb érdem egy diktatúrában, mint az, ha félnek tőlünk a hatalmasok? Fél az erős a gyengétől, vághatná rá valaki, de ez sem így igaz, mert ahogy mondani szoktuk, a víz cseppenként is elvájja a sziklát. Nagyrészt az ő kitartó szervezkedésének köszönhettem azt is, hogy később, nem egészen három évvel az egyetem elvégzése után kollégák lettünk az Igaz Szó szerkesztőségében, és másfél évtizeden át egymással szemben volt az asztalunk, ismertük egymás mimikáját, gesztusait, jókedvét, rosszkedvét. Értettük a másik haragját vagy lelkesedését. Igen, nem csak kollégák voltunk. Ő azt mondaná, hogy bajtársak, vagy valami ehhez hasonló kifejezést használna, és tulajdonképpen ez volt az igazság. Attól fogva, hogy én is az Igaz Szóhoz kerültem, többnyire ketten szervezkedtünk tovább, ketten kerestük meg egy-egy középiskolában a tehetséges fiatalokat, ketten jártuk Erdély-szerte az irodalmi köröket. Ha külön-külön, akkor is ketten úgymond. Ketten terveztünk, ketten háborogtunk, ketten képzeltünk el új irodalmi fórumokat a fiataloknak, ketten örültünk a változás új meg új ígéretének, ami aztán mindig illúziónak bizonyult. Miközben nem feltétlenül gondoltuk ugyanazt egy-egy műről, könyvről, íróról, talán még általában az irodalomról sem. De mit számít ez? Most, hogy ezt leírom, hirtelen belém nyilall: mi Gálfalvi Györggyel vitáztunk talán, azt sem olyan sokat, de ötvenvalahány év alatt haragban nem voltunk egy napig sem. Pedig sok mindent másképpen láttunk, ismétlem. Viszont egyvalamit egyformán gyűlöltünk, a ránk nehezedő elnyomást, a diktatúra ránk uszított vérebeit, titkos- és nem titkos szolgáit. Meg aztán, azt hiszem, azt is egyformán láttuk, hogy irodalmi élet nélkül irodalom sincsen, és hogy maga az irodalmi élet is alkotás, egy olyan kollektív mű, amely éppúgy mulandó vagy maradandó, mint egy-egy regény vagy verseskönyv.

Gálfalvi György nemcsak esszében, interjúban, riportban, memoárban, nemcsak egy nagyon is eredeti valóságprózában alkotott jelentőset, hanem irodalompolitikában is. Nem tudom másképpen mondani, bár sejtem, hogy nem tetszik neki ez a szó, holott ez volt az életünk: irodalom és politika folytonos együttléte valamilyen formában. És hát tulajdonképpen ebben is, abban is az erdélyi hagyományt folytatja. Errefelé így vagy úgy Bánffy Miklóstól Sütő Andrásig minden fontos alkotó valóságirodalmat művelt. Mint ahogy szinte minden fontos író irodalompolitikus is volt, gondoljunk Kós Károlyra vagy Kuncz Aladárra. Mondom, nem biztos, hogy Gálfalvi Györgynek tetszik a kifejezés –tájainkon egyre nehezebb fenntartások nélkül emlegetni bármit is, aminek a politikusi mesterséghez akármilyen távolról is köze van –, de akkor is ez az igazság. Az ő irodalomszervezői és szerkesztői példája nélkül talán másképpen nézne ki a mai erdélyi magyar irodalom. Sebes járású, lobogó életű emberként nyilván irtózik a mérséklet, a mérlegelés, a méricskélés vádjától, de mi tagadás, kitűnő irodalompolitikus volt mégis. Elég, ha arra a kivételes teljesítményre utalok, ahogyan 1989 után a Látót egy nyitott, minden irányzattal, minden tisztességes csoportosulással beszélő viszonyban levő műhelyként tudta működtetni, és nem akarta ráerőltetni a saját preferenciáit, hanem éppen ellenkezőleg, programszerűen helyet adott a folyóiratban is, a Látó-rendezvényeken is az eltérő véleményeknek és esztétikáknak. Erdély ilyen (volt), mondhatnánk. Ez igaz. De nem magától lett ilyen, hanem a történelmi tapasztalat nyomán, és olyan emberek által, mint Gálfalvi György. Akinek az életpályája egyébként csupa oximoron. Csakhogy ezek sikerrel megszelídített oximoronok. Itt van például az, hogy valóságirodalom. Miután az Ifjúmunkástól átment az Igaz Szóhoz, kezdettől fogva az volt az egyik nagy küzdelme, hogy ne lássunk ellentmondást a valóság és az irodalom között. Ne fogadjuk el, hogy más a valóság, más az irodalom. Ne higgyük el, hogy a valóság nem irodalom, és az irodalom nem valóság. A kritika-, esszé- és szociográfia-rovat szerkesztőjeként nem volt hajlandó a szociográfiát, interjút, irodalmi riportot másodrangú, netán ünnepi muszáj-műfajnak tekinteni éppen a remekmívű emlékiratok földjén, Erdélyben. A másik nagy harca immár nyolcvanéves barátomnak az volt, hogy ne csak egyéni alkotásnak, hanem egy kollektív akarat kifejezésének is tekintsük az irodalmi művet. Íme, ez is egy oximoron. Amíg fel nem oldjuk. Miről is van szó? A mű persze magányban születik, Ilf és Petrov csak bizarr kivételek, ám a nemzedéki felhajtóerő, a közös indulás, a közös jövőkép, a közös szeretet és lázadás, egyáltalán a nemzedék mint intézmény sokat számított Gálfalvi György szerint abban, amit generációja felmutatott. És nem keveset mutatott fel. Erről szól a Marad a láz? című interjúkönyve, nemzedéktársaival folytatott beszélgetéseinek gyűjteménye. Nem tudom, maradt-e a láz, de ez a könyv mindenképpen maradandó, ma is ugyanolyan elevenen él írók és olvasók emlékezetében. Egy oximoron ez is, a kollektív irodalom vagy nemzedéki alkotás mibenlétének magyarázata.

Nem volt célom most Gálfalvi György esszéit – az interjúk is azok – elemezni. Kiállták a próbát, évtizedek múltán újraolvasva is igazak, pontosak, célratörőek és ugyanakkor sugallatosak is. Riportjai sem csak az egykori, a szó szoros értelmében „száguldó riportert” dicsérik, hanem az áthallásos, a valóságban a metaforát, a metaforában a valóságot meglelő szépírót. De ezúttal, ismétlem, inkább azt a tévhitet akartam eloszlatni Gálfalvi György nyolcvan esztendeje ürügyén, hogy van külön élet és mű, és hogy más az élet, más a mű. Nem más. Abban az összetett szóban, hogy életmű, nincsen semmi ellentmondás. Kibontható, feloldható, de egybetartozik. Legalábbis Gálfalvi György életével és művével ez a helyzet. Isten éltessen, Gyurka!

Markó Béla