Azon töprengek, igazuk van-e azoknak, akik azt jósolják, hogy a koronavírus egyszer s mindenkorra megváltoztatja az életünket, és hogy többé semmi sem lesz olyan, mint azelőtt, sem a szeretet, sem a gyűlölet, sem a hit, sem a kétely, sem az összefogás, sem a széthúzás. Talán még az isteni jóság és az ördögi gonoszság is megváltozik, egyik sem lesz annyira határtalan, mint eddig, és viszonylagossá válik, amit abszolútnak hittünk? Őszintén szólva, nem hiszek semmiféle megújulásban a járvány után, legfeljebbb az orvostudományra lehet hatással ez a szörnyű tapasztalat. Meg persze abban reménykedhetünk, hogy szűnik végre a mizantróp gyanakvás, miszerint a másik ember minden bizonnyal rosszat akar nekünk, amikor túl közel jön hozzánk, vagy amikor éppen lecsúszik az orráról a maszk. Vagyis nemcsak társadalomban, hanem társaságban is fogunk élni ismét. Nem lesz változás ezek szerint, csak legjobb esetben visszaváltozás. Lenne ugyan szükség radikális fordulatra, de ezt nem a koronavírus fogja meghozni. Hogy miért? Hiszen annyi karanténnapló vagy karanténvers született körülöttünk, hogy már ez is arra vall, új helyzet van. Igen, a bezártság kétségtelenül befolyásolta írási-olvasási szokásainkat. Meg aztán felszínre jött a betegségtől való rettegés számos hordaléka, áltudományos teóriák, összeesküvés-elméletek ömlenek nemcsak a Facebookról, hanem a rádióból vagy televízióból is. Nem beszélve a járvány legveszedelmesebb következményéről, hogy a vészhelyzet ürügyén immár alkotmányosan ellenőrizhet, korlátozhat és büntethet minket a hatalom, és végre van észszerű magyarázata, hogy miért nem engedhetnek „szájkosár” nélkül kóricálni minket. Talán valóban ez a legaggasztóbb az egészben. Nem a meg-megroppanó egészségügyi rendszer, nem a körülöttünk ólálkodó fertőzés, hanem a populista hatalommegtartási technikák kiterjesztése és tökéletesítése mindenfelé a mi kénytelen-kelletlen hozzájárulásunkkal. Hiszen senki sem akarja kockára tenni az életét cserébe az ilyen-olyan szabadságjogokért úgymond. Különben is teljes szabadsága csak Robinsonnak volt a maga szigetén, és neki is csak addig, amíg Pénteket maga mellé nem vette.
Még sincs igazán új helyzet, úgy gondolom. A járvány csupán felgyorsította azokat a folyamatokat, amelyek a megváltozott nyilvánosság – Facebook stb. –hatására teljességgel átértékelték az életünk mindennapi, vaskos, kézzelfogható világát, és virtuálissá tették a környezetünket. Behatárolt fizikai létünk látszólag határtalanná lett az online térben. Azt is mondhatnám, hogy a járvány következtében csak fájóbban, kínzóbban szakadt ránk az igazság: nem vagyunk szabadok a való világban, és ehelyett kedvünkre kalandozhatunk az interneten. Kedvünkre? Jól tudjuk, hogy nem így van, a virtuális térben legalább annyira manipulálhatók vagyunk, mint a valóságosban, csak éppen nehezebben vesszük észre az online manipulációt a képek, adatok, vélemények szüntelen kavargásában. Van hát változás máris, csakhogy ezt nem a járvány okozza. A pandémia, mint a lakmuszpapír, csak lilára festette ezt a koronavírus előtt, alatt és után is egyaránt terjedő fertőzést, a szabadsághiányt.
Megéltünk már szörnyű pánikot vagy éppenséggel hatalmas megkönnyebbülést ezelőtt is néhányszor, és minden alkalommal siettünk elhinni, hogy a körülményekkel együtt az emberek is változni fognak. 1989-ben nagyot szippantottunk a hirtelen beáramló friss levegőből, és a szó szoros értelmében fellélegeztünk: ezután minden más lesz. És valóban más lett a rendszer. De az emberek ugyanazok maradtak. Ami jó is, rossz is. Jó, mert ezek szerint nem nyomorodtunk meg annyira a hosszú diktatúrától, hogy ne lettünk volna képesek valami mást építeni helyette. És rossz, mert ugyancsak képesek vagyunk el is felejteni mindent, és a nyakunkba ültetni új zsarnokokat. Megkönnyebbültünk, aztán elkomorultunk megint egy forradalom után. 2001-ben, az ikertornyok lerombolásakor meg már-már lebénított minket a rémület, hogy most már semmi sem lesz a régi. És valóban: jobban motozhatnak, kutathatnak, figyelhetnek minket azóta világszerte. De aztán az is kiderült, ugyanúgy együtt lehet élni a terrorveszéllyel, mint a mániákus gyorshajtókkal, a leskelődő szomszédokkal, a kóbor kutyákkal. Élőben láttuk a televízióban az ikertonyok összeomlását. Elkomorultunk, aztán egy idő múlva megkönnyebbültünk. Így van ez, derűre ború, borúra derű. Mindenre van immunválasz.
Ezért is gondolom, hogy a járvány idején született irodalom fontos lehet, hiszen minden bizonnyal a szokottnál feszültebb, sűrűbb szövegek születtek ezekben a hónapokban, de ezek tulajdonképpen nem a járványról szólnak. Hanem a hatalomról. A kiszolgáltatottságról. A szabadságról. A lét végességéről. A pestis nem a pestisről szól. Albert Camus az ember egzisztenciális kiszolgáltatottságáról beszél. Boccaccio sem elsősorban a járványról értekezik a Dekameronban, hanem a fékeveszett szerelemről. Extrém helyzetben arról, ami nem extrém, de egyszerre csak láthatóbb, érthetőbb, leplezetlenebb lesz, mint azelőtt. Gabriel García Marquez regényében is – Szerelem a kolera idején – hosszú a szerelem, rövid a járvány. Érdemes elgondolkozni, hogy miért nem hagytak igazán mély nyomot az irodalomban a járványok, amelyek végigkísérik az emberiség történetét, és időről időre emberek millióit döntik sírba. Miért csak szinte mellékes életrajzi adat, hogy Hunyadi János pestisben, Kazinczy Ferenc kolerában, Kaffka Margit spanyolnáthában halt meg? Miért emlékezetesebb Balassi Bálint halála, akit ágyúgolyó roncsolt meg Esztergom ostrománál? Vagy Petőfi Sándor eltűnése Segesvárnál? És egyáltalán: miért szörnyűbb az első világháború, mint az ugyanakkor sokkal több embert – becslések szerint húsz- és ötvenmillió között – elpusztító spanyolnátha? Van valami irodalma ennek is, de össze sem mérhető azzal a könyvtárnyi remekművel, amelyek a háború borzalmait örökítik meg. Mint ahogy általában is a háborúról szól a fél világirodalom, az Iliásztól az Egri csillagokig, a Háború és békétől az olyan huszadik századi háborúellenes eposzokig, mint A Búcsú a fegyverektől és Az ötös számú vágóhíd, vagy természetesen a Švejk és A 22-es csapdája is.
A válasz a kérdésre, úgy vélem, magától értetődő, bár a közbeszédet irányító politikusok mindenképpen megpróbálják valamiféle háborúként értelmezni a járvány elleni küzdelmet, amely valóban heroikus erőfeszítést kíván sokszor, de nem a politikától, hanem az egészségügyben dolgozóktól, és ennyiben még hasonlít is a háborús áldozatvállaláshoz. Ám egyébként meglehetősen gyermeteg retorika lépten-nyomon háborús ellenséghez hasonlítani a vírust, amely mit sem tud erről, hiszen sem tudása, sem tudata, sem lelkiismerete nem lehet. A járvány egyszerűen annak a próbája, hogy mi, emberek képesek vagyunk-e szervezetten és fegyelmezetten megóvni a magunk és mások életét egy fertőző betegségtől. Mi köze ennek a háborúhoz? A háború nemcsak azért szörnyű, mert emberéleteket pusztít el a legbarbárabb módon, hanem mert mindig, kivétel nélkül, kettéosztja az emberiséget jókra és rosszakra. Ily módon a világi hatalom – sőt, az egyházi is – feljogosít minket arra, hogy minden eszközzel legyűrjük a rosszat, vagyis a másik embert, aki ugyanúgy lövészárokban van, mint mi, de túlfelől. Egyedül szegény Švejk próbálta megyőzni a túloldalon levőket: „Hé, ide ne lőjenek, itt emberek vannak!” Ez a háború lényege: hogy emberek lőnek ránk, pedig emberek vagyunk mi is. Felfüggeszthető minden erkölcs, a tízparancsolat is, ha frontvonal választ el valakitől. Tilos a frontvonalat semmibe vevő szerelem, barátság, könyörület, tilos a szó általános, nemzetek, országok, etnikumok, nyelvek, vallások fölötti értelmében embernek lenni. Ezzel a szörnyűséges dilemmával szembesít minket immár évszázadok, sőt évezredek óta az irodalom. És egyelőre nem múlik ez a dilemma, igazság szerint békében sem, nem csak háborúban. Az irodalom a választásról szól: lehetünk jók, lehetünk gonoszak, de nem aszerint, hogy a hatalmasok mit parancsolnak nekünk. Miközben a járvány tényleg el fog múlni, a halottakat megsiratjuk, és egy-két nehezebb pillanatra talán még emlékezni fogunk egy ideig, a többit viszont el fogjuk felejteni.
