Mindenképpen más. Különösen január vége felé. Nem csupán téli, mert a decemberitől és a februáritól is eltér. Még messze a tavasz, az őszt is elfelejtettük már, de rézsút az ablak sarkában elidőző, ottfelejtett fénypászma odavonzza a tekintetet, szinte kényszerít, hogy rövid időre abbahagyva a munkát, kikukucskáljak a laptop mögül. Belefeledkező játékba hív, akárcsak gyerekkorunkban játszottunk a tükörrel.
Az ablakkeretben elmotoszkáló téli fényben van valami tiszta, áttetsző megmutatkozás. Az emberi világban – ahol már az ember maga sem azonos önmagával – nincs is ilyen. Talán csak a zene hasonlítható hozzá, de abból is egyféle zene, nincs rá jobb szó: fényzene. A felszabadult könnyűség zenéje, amiből talán néhány csúcspont van az európai zeneirodalomban – habár a meglátás mélyen személyes. A szavakkal bajban vagyunk itt, mert ha azt mondom, öröm, jókedv, érzelmekre gondolunk elsősorban, aminek kicsit infantilis felhangja van. Különben is ki akarna mindig jókedvű lenni? Tudjuk, még a boldogság sem ez, jól megfér vele a zenetükörben felvillantott szomorúság.
Mozart Varázsfuvolájának fináléjában Sarastro a fény győzelméről énekel a sötétség felett. Az Éj királynőjének vége, Ízisz temploma felépült. Az eddig sötét vizeken hánykolódó szerelmespár együtt énekel a közösséggel, akik egyetlen karként szintén a fényt ünneplik. A szerelmespár kiállta a próbákat. A történet mesei archetípus, de a történetnél lényegesebb a zene. A zene teszi igazán azzá a történetté, ami. Ennek a zenének nincs szüksége az európai zenében állandóan jelen levő kerülőútra, amikor is sebeinkben vájkáló szomorú zenétől könnyebbülünk meg mégis. Ez a zene felszabadultan vállalja saját magát. Akár úgy is mondhatnánk: egy-ügyűségét. Komoly, de mint a gyerekek, akiknek a játéknál nincs fontosabb dolog. Ahogy az óvodások jegyzik meg komolyan ránézve az óvónőre: ez most egy nagyon szép nap. Az óvónő ugyan elmosolyodik magában, de mintha valami gondolatféle átsuhanna az arcán.
A Varázsfuvola hangneme Esz-dúr, zenetudósok szerint a dúr hangnem maga is világos, ha úgy tetszik, felszabadult, jókedvű hatást kelt. Tisztaság, világosság, ünnep. Már a nyitány első néhány üteme úgy hangzik, mint egy győzelmi induló. (Annak minden didaktikussága nélkül.) Egységbe fogja az egész operát. Hiába csetlik-botlik annyit az a szegény szerelmespár, egyfajta marionett bábuként úgyis a zene mozgatja őket. A gyorsuló dallam, a játékosan beröppenő fuvolával, majd a zenekar szenvedélyes felfokozottsága ugyan pátoszt ad, de amiből rögtön vissza is vesz az ismétlődés, a variáció játékossága. A világosan csengő csengettyűk és fúvósok együtt ölelkeznek a sötét színekkel, a mormoló drámaisággal. Amikor is nem a drámaiság sötétvize a tükör (mint a Don Giovanniban), hanem a felszabadult tükörjáték a drámaiság szemébe is belevakít. Ez a zene fütyül a fájdalomra, hiába a kígyó, halál angyala, akasztófa, az éj fenyegetése, a hallgatás keserű próbája, aminek nyomán Pamina még meg is akar halni. Halj csak meg, Pamina, messze még a tavaszod, halj meg, neked a halál sem árt.
Az opera hallgatója persze tudja, hogy Pamina nem fog meghalni. Mert ez a zene nem a gondolataink poros fiókjában heverő tehetetlen reményt nyitogatja. A zene csak mellékesen remény, de épp ezért sokkal erősebb. Mert a fájdalom elsötétített ablakán átüt a lírai szopránban megcsillanó januári napfény.
*
Gyerekkor. Emlékszem, a felnőttek világában – mert mindig a felnőttek körül, az ő vigyázó szemük körül lebzseltünk – nem volt megszokott a jókedv, az önfeledt felszabadultság. Még a derű sem. Csakis a gyerekeknek nézték el, elvégre a gyerek még csak gyerek, majd megtanulja… Habár az indokolatlan öröm megnyilvánulását látva nekik megjegyezték: minek örülsz annyira, talán az angyalodat látod? A felnőttek, ha a szigorúan rájuk szabott munkájukkal végeztek, és a megérdemelt pihenés következett volna, mindig találtak valami tennivalót a ház körül. A tétlen üldögélés perceiben, amikor néhány testvér, rokon összegyűlt, egyfajta fátyolszerűen tapadós rosszkedvre, kedélytelenségre emlékszem. Valami lenyűgözött tehetetlenségre. Mintha egy rossz szellem nehézkedett volna a vállukon, talán csak arról a székről kellene felállni, és a görcsös arcvonások egy csapásra kisimulnának…
A rosszkedv valamennyire érthető is volt, a nehéz, illúziótlan élet szükségszerű következménye. Titkos elégtétel is, ha már az élet nem a kedvünk szerint történik, legalább a kedélytelenség öröme legyen meg. Egymás közti szövetség, megállapodás. Én elnézem a te rosszkedvedet, cserébe én is hozom az enyémet. A boldogtalansághoz mindig társaság kellett, a magányos, magába roskadt szomorúságot, mint amilyen manapság a klinikai depresszió, nem tűrték. Ha mégis előfordult: búskomorságba esett, mondták ilyenkor a szenvedőre, és úgy kezelték, mint a valóban beteget.
De legyünk igazságosak, a rendszerváltozás előtti években az élet valóban nem volt játék. Nem volt választás, a társadalom nem kérdezte, mihez van hajlamunk, be kellett állni egy gyár munkapadja mögé, ha élni akartunk. A jelent morzsolni, mint a kukoricacsövet. A hétköznapok robotja utáni ünnepnapok hamar elillantak, a felnőttekre, mire a kötelező sütés-főzéssel végeztek, már a délután súlya nehezedett. Ez a karácsony is eltelt, sóhajtották már az ünnep másnapjának reggelén.
Súlyos volt a vallás, a zsoltárok méltóságteljesen kopogó, mindig lefelé hajló dallamával, a pap ostorozó szentbeszéde, amit némán, magunk elé nézve hallgattunk végig. Karácsony éjjelén a súlyos télikabátok, a hideg templomban a lehelet párája. De még előtte a készülődés kedvet, életörömet szegő rutinjai. Súlyos volt a párkapcsolat a várakozás ideget őrlő heteivel, a megérkezés megszokásba fúló órái, elmúlásának megint nem történt semmi érzésével. Majd a tavasz hirtelen kitörő fényözöne elvakította a félhomályhoz szokott szemet. De a poros odúkat, a télen át felhalmozott, sarokba sepert szemetet is. A tavasz ragályt hozó levegője tisztogatott: ha a nagyon öregek a telet ki is húzták, a tavasz már biztosan elvitte őket.
*
Mindezt a felnőttek által komolyan nem vett gyerek nagyon is látta. Korán rájött, hogy a felnőttek világában – ami a társadalom kicsinyített tükre ‒ megváltást nem remélhet. Külön világba kell tehát húzódni, amit senki sem lát, kívül a felnőttek árgus tekintetén. Kicselezve a felnőtteket, akik azt hiszik, hogy a gyerek a maga kis kuckójában védett mindentől. De ez tévedés, csak a tudatlan, felejtésnek áldozatul esett felnőttek hiszik, hogy a gyerek boldog. A gyerek riadt, rémült, a gyerek mindig a felnőttek lelkének érzékeny szeizmográfja. A felnőttek démonjaitól retten föl éjjelenként, keres menekülést. A felnőttek saját démonjaikat már nem veszik észre, mert engedelmes szolgákként engedik, hogy vezesse őket. Ahol a felnőtt egykedvűen csak legyint, hogy ilyen az élet, nincs mit tenni, úgyis mindenkit megtör, a gyerek kikerekedett szemmel rémüldözik, és minden sötétbe fúló délután arculcsapás számára. És egyebet nem tehet, minthogy megtanulja állni az ütéseket.
A gyerek arra is korán rájött, hogy a nem ott vagyok, ahol nem akarok felismerésének ellenében az ott legyek, ahol nem vagyok, de ahol akarok című játékot játssza. Két világ határán lebeg. Mert a megtapasztalt valóság nem engedi el egykönnyen. Elvégre megszokta az ütéseket. Anélkül már nem lehet meg. Később, ahogy rákap az olvasásra, a regényekben a beteljesületlen szerelmet keresi. A komor, illúziótlan társadalomábrázolást. A zenében, ha Mozart, akkor a Requiem. A súlyos, komoly ürügy a fennkölt szomorkodásra. Ami nem rosszkedv, kedélytelenség – érvel ‒ hanem arcvonásokat megnemesítő világfájdalom. Habár élvezi a zenét, rossz zenehallgató, mert képtelen elengedni a zenét. Monoton újra és újra forgatása a fejében hangulatot aláfestő dallammá silányítja. Ugyanazzá a már jól ismertté. A hangtól remél megváltást, de hangot már a maga eredeti hangzásában nem hallja. Mint amikor az ezüst a túlzott használattól megfeketedik, tisztításra szorul.
A társadalomban kettős életet él. A mindennapokban megtanul arcvonásain uralkodni. Elvégre a mindennapi élet ezt kívánja. Megadja a császárnak, ami a császáré. Két világ határán áll. A társadalomban forgolódva úgy tesz, mintha a társadalom számára fontos ügyek (állás, pénzkeresés, révbe érés), rá is tartoznának. De valójában a Képzeletvilághoz tartozik. A Képzeletvilág nyelvi szabályait (Barthes) tartja magára érvényesnek. Függetlenségét (elvégre felnőtt, szabad, jól kereső, senkire se szoruló nők vagyunk) önként és dalolva dobja oda a Szerelemnek. Retteg egy elmaradt telefonhívás miatt. Szobája hol összemegy, hol kitágul, akárcsak Alice-nak Csodaországban. Küszöbe alatt kígyók lapulnak.
*
A Varázsfuvolában a két szerelmes folyton kikerekedett szemmel rémüldözik. Nem is csoda, hiszen úton-útfélen démonok leselkednek rájuk. A váratlan, a kiszámíthatatlan bárhonnan érkezhet. Ráadásul semmi sem az, aminek látszik. Az Éj királynője egyszerre lányát féltő anya, akinek eszét veszi a bosszú. Sarastro a sors korlátozó erejének mutatkozik, ugyan nem segítheti Taminót, de őszintén reméli a sikerét. A Fény és a Sötét, a Jó és Rossz bozótjában a két szerelmesnek – ugyan segítőkkel – de maguknak kell utat vágniuk.
A szerelmesek félnek a démonoktól, mert testük gyerektest. A félelem az első találkozás, a felismerhető feltétele. (Aki nem fél, azt a démon már szolgájává tette.) Felnövésük (nem testileg, hanem valamihez: a szerelmi beteljesüléshez) bukdácsoló – hiszen a félelem ellenére tovább kell menni ‒, de ez a felnövés nem fél a nevetségességtől, inkább játszik vele. Habár lehet a szerelmi Képzeletvilág tükre (várakozás, próbák, késleltetett beteljesülés), a Varázsfuvola nem érzelmes zene. Csak egyetlen ária igazán érzelmes, Pamina halált sóvárgó áriája (Ach, ich fühl’s), amely a zokogás testi folyamatának zenei megfelelője. A Varázsfuvola nem az érzelmi éhségünkre felel, nem azt szolgálja ki. Nem hangulatokba ringat. Kiválthat persze hangulatokat is a befogadóban, de maga nem hangulat. A napfény is feldobhatja a hangulatunkat, de maga a napfény nem hangulat. Sokkal közelebb van saját eredetéhez, minthogy egy emberi éhségre feleljen. Minél közelebb van valami saját eredetéhez, a mindennapoknak eszközök, fogyasztási cikkek által uralt világában annál kevésbé van megfelelője. De a fogalmi nyelvben sincs. A Varázsfuvolának, ha azt mondom, mese, végtelenül szegényes definícióját adom. Mert a mese csak mese, és nem lehet zene.
A Varázsfuvola úgy zene, hogy inkább hang, mint dallam. (Minden dallamossága ellenére.) Felidézve magunkban az erőteljes, tiszta, minden megalkuvástól mentes hangzásra, mint zenei tettre emlékszünk. Nem csak a szó, a zene is lehet tett. Eredet, egység. Ezért tudja megszólítani a hallgatót, akit saját eredetének próbájára hív.
