Van nekünk egy történetünk. Ön nem látogat erre az oldalra, ha… nyugalom, nem mesélem el újra az egészet. A lényeg annyi, jött a politika, betette a lábát az ajtórésen, s pár hét múltán már vitték is kifelé a színház egykori díszletraktárából – a Várad folyóirat szerkesztőségéből – székeinket, asztalainkat, szekrényeinket. Kollégáink egy része mehetett új körülmények közt, az önálló döntések lehetőségétől megfosztva lapot csinálni mégis. Hőseink ők, akik két évtized után viszik tovább a Váradot, ahogy lehet, amíg lehet.
Mi, többiek pedig az állam kebeléből elbocsáttatva maradtunk az elhatározással, hogy folytatni kell, új lapot nyitni. Kísérlet is ez, hiszen az Újvárad nem csupán folytatása valaminek, hanem útkereső újrakezdés. Próbája annak, hogy részben új szerepekben, új arcokkal képes-e ez a társaság arra, hogy egy hagyományos irodalmi-művészeti folyóirat erényeit tartalmában és formájában ötvözze egy képes hetilap formátumával, már ami a műfajok és a tipográfiai elemek használatát illeti. Mindehhez olyan online felülettel, ami csak részben tükre a nyomtatott változatnak.
Az Újvárad nem dacból született. Na jó, enyhítsük: nem csak dacból. Nem a bennünket felszámoló megyei önkormányzati többségnek. Hanem azzal a meggyőződéssel, hogy a romániai magyar kultúrtérben érdemes még lapot indítani, váradit, de nem csak a váradiaknak. Akkor sem, ha tudjuk: ők vannak többen. Azt remélve tesszük, hogy hamar kirajzolódik e folyóiratnak az arca, s a kiváló szerzőinknek hála tudunk olyan szövegeket és képeket kínálni, amelyek miatt érdemes lehet rendszeresen benézni Újváradra, a helyre, ahol szívesen élnénk.
Bízunk benne, lesz még történetünk.
