Kányádi Andris hívta fel a figyelmemet rá még egyetemista koromban. Pereces-kenyeres-sorbanállásaink és sétáink között folyton irodalomról beszélgettünk, ha esetleg nem másról éppen. Egyszercsak áradozni kezdett egy könyvről, egy íróról, aki nagyon tudja „dagasztani” a cselekményt, s egy fordítóról, aki remekül fordít, mert a célnyelv minden ágát-bogát, ízét-zamatát érzi. A könyv a Nat Turner vallomásai volt, az író William Styron, a fordító Göncz Árpád.
Aztán szintén Kányádi Andris áradozni kezdett egyszer a maga ironikus modorában a Látható sötétségről is, hát megvettem azt is, és nekem is tetszett – az egyik olyan kötet ez, amelyet elemlegetek magamban, valahányszor az esszére mint irodalmi műfajra gondolok, az esszére, amely szárnyaló és művelt, szabad és érzékletes, személyes és egyetemes.
Így lett Styron az egyik kedvenc íróm. Ezzel a két könyvével csupán – vagyok így írókkal. Jünger sem jelent számomra többet, mint A márványszirtekent, Baricco sem mást, csak a Selyem című regényt. Ezeket azonban ezerszer újraolvasom, nagyon elmélyülök és elmélyedek bennünk, „mindent tudok”, mondanám, ha alkatilag nem inkább hangulatokra lennék beállítva, s kevésbé információkra.
A Nat Turner vallomásai történelmi regény, de legalábbis Eco óta tudjuk, hogy az író nem azért ír történelmi regényt, mert arra kíváncsi, mi történt hajdanában-danában. Az író, az igazi író, önmagára kíváncsi, arra az emberre, aki él, amikor élnie adatott, és ott, ahol élnie adatott. Azt reméli, önmaga megértéséhez jut közelebb, ha egy másik embert figyelni kezd. Ilyen szempontból nincs különbség a Hadrianus emlékezései és a Hidegvérrel között, és Móricz Erdélye nem kevésbé szól a máról, mint a Holtverseny.
Mondatok gyalulása, periódusok ellenpontozása, szereplők „meghallgatása”, cselekedeteik kibogozása, portretizálás – ezt teszi minden író. Keresi a pontot, ahonnan megragadhatja a hőst és a cselekményt.
Styron úgy ragadja meg, hogy elmondatja Nat Turnerrel a saját történetét. Hogyan csöppen egy néger rabszolga megértő gazdákhoz, és hogyan teszi tönkre éppen ez a megértés azt a fiút, aki olvasni tanul, remek ácsmesterré válik, s aki a Bibliából azt érti meg, hogy mindenkit, aki a fajtáját elnyomja, meg kell ölni. A regényben az a gyönyörű, ahogy megmutatja, hogyan ütköznek az elvek a személyes tapasztalatokkal: bármilyen „harcra kész” Nat, nem tud ölni, nem szereti „a piros lét”, ahogy egy Will nevű pszichopata rabszolga kiáltja az arcába; mégis éppen azt az egy embert kell megölnie, akit szeret, egy Margaret Whitehead nevű leányt. Vezér nem lehet az, akit a szíve vezérel, s Natnek, aki felbujtotta a többieket, egyszer bizonyságot kell adnia rátermettségéről. Mert az agy rátermettsége csak a dolog egyik fele: a testnek is elszántnak kell lennie.
Nat azonban egyfajta Ivan Karamazov – talán éppen ezért tetszik annyira Styron regénye, most ébredek rá –: a szavakkal jól bánik, de nem tudja, hogy ő maga nem áll készen arra, amit hirdet. Ha lenne egy Szmergyakov a könyvben, akkor a szemére is hányná a képtelenségét.
A tolerancia problematikus mivolta is kiderül a könyvből: Nat azért válik vérengző vaddá, mert kiemelik a „niggerek” névtelen és műveletlen tömegéből; ha Sam gazda gyerekkorában nem taníttatja, s ha nem hallgatja ki, ahogy a fivérével beszélget arról, hogy a rabszolgák ugyanúgy méltók az emberi életre, mint a tulajdonosok, talán soha nem jut eszébe lázadást szítani. Így azonban, kedves Bibliáját s azon belül is elsősorban az Ószövetséget forgatva, egyéb gondolata nincs is, mint az ölés, küldetéssé változtatja magában a felkelés gondolatát, küldetése lesz, hogy annyi fehér embert öljön meg, ahányat csak tud azoknak élén, akiket természetesen vezetni fog.
A könyv a lázadás problémáját is felveti, pontosabban azt, hogy nem mindenki fogja fel, érti meg vagy fogadja el az egyenlőség gondolatát: Nat csapatára gyakran éppen a rabszolgák lőnek, ők védik meg gazdáik házát a felkelők ellen. Mint azok a mai nők, akiknek fogalmuk sincs, mit jelentene, ha függetlenek lennének, vagy talán jobban félnek a függetlenség gondolatától, mint attól, hogy irányítva legyenek, a rabszolgák is inkább maradnak meg addigi körülményeik között, mint hogy bármit is változtassanak rajtuk.
Ez különben Nat Turner hibája is: amikor a lázadás kitör, az derül ki, hogy a legkevésbé sem alkalmas vezérnek vagy stratégának, nem képes elgondolni, mi következik ebből vagy abból a cselekedetéből, merész tervei nem sikerülnek, a lázadás inkább szánalmas, mint nagyszabású.
Persze nem az említett dolgok teszik széppé a regényt, noha, mint Szerb Antal mondja, a „tiszta szépség” csak a lírának adatik meg, a próza szépsége bonyolultabb, más jellegű. Egy-egy leírás kapcsán mégis használhatjuk ezt a jelzőt. „Zuhatagokban zúdult le a zivatar, verte a heves nyugati szél. Utóbb megint lehűlt a levegő, most már ónos eső hullott, s másnap reggelre az egész tájat, mintha olvasztott üvegbe mártották volna, csillogó, kristályos jégburok fedte. Az ónos eső végül elállt, de az ég továbbra is ólomszürke, borult maradt, és a jég borította erdők mintha minden átmenet nélkül, árnyékot sem vetve olvadtak volna bele a mezők üveges, törékeny aljnövényzetébe.” Göncz Árpád fordítása míves, veretes, pompás magyar nyelven szól, s ez a nyelv egyben Natnek is rangot ad, hiszen a fikció szerint az ő vallomásait olvassuk. Aki ilyen nyelven zeng, az mondhatni magasan lát – másfelől persze ez a látás elhomályosítja a hétköznapi, reális gondolkodását.
De szép a regény a szerkezetében is, a részek egymásra következésében, abban, ahogy a börtönből, tehát mintegy a lázadás elfojtásától eljutunk vissza, Nat gyerekkoráig, és végigkísérhetjük az életét. Ez az élet igazol mindent aztán, vagy ha nem is igazol, elénk tárja, hogy milyen volt, s végül már vitatkozni sem tudunk vele, hiszen megtörtént.
A Látható sötétségben Styron bevallja, hogy bár soha nem írt úgy, hogy alkohol lett volna benne, gyakran használta tudatmódosításra, egy másik, impresszionisztikusabb világba jutásra. Amikor az ember Nat kezdeti álmát olvassa, vagy az idézett részhez hasonló bekezdéseket, óhatatlanul azt gondolja: jól tette. A művészet eleve más világ, nem lehet zokon venni egy írótól, hogy beljebb szeretne jutni.
A Nat Turner vallomásai szép könyv, a világirodalom egyik legszebb, leggazdagabb regénye. Styron mintha nem sokat jelentene a mai műveltségben és tájékozódásban, ez azonban kizárólag bennünket minősít.
