Ahogy az ember megérkezik, és elindul a Piazzale Roma elnevezésű téren, még keveset lát Velencéből. Itt a látkép csak emlékeztet. Nem leplezi le magát egyből a város. Persze itt is van csatorna, ugyan gondola helyett motorcsónak szeli a vizet, a házak összességében maiabbak, a kicsi, otthonos kávézókban, éttermekben jóval olcsóbb minden, mint a belvárosban. Külföldön azonnal kiszúrjuk a honfitársakat. Jóval messzebb, de még hallótávolságon innen felismerem a magyar beszédet. Család, gyerekekkel, gurulós bőrönddel, ahogy ilyenkor szokás, a szállás felé igyekszik. (A gurulós bőrönd nem volt jó ötlet, jegyzem meg magamban nagyképűen.) Az egyik gyorsétkezdében vesznek egy-egy gíroszt, az úton majd elfogy. Egy cölöpön magányosan szemlélődő sirály is észreveszi az épp csak megkezdett ételt, hangos vijjogással nekirepül a kislánynak, aki, ha nem reagál gyorsan, talán bele is csíp a gíroszába. Kicsivel később ugyanez a sirály veszekedéssel próbálja elvenni egy gyorsétel maradékát, de immár egy másik fajtársától.
Egy ideig még követem a családot, majd az egyik hídnál elengedem a nyomukat.
*
Velencén keresztül-kasul GPS-szel. Calle del Pistor, Sotoportego Novo, Campiello del Forner, Ponte San Maria Mater Domini. Hogy itt és ott forduljak jobbra. Vagy balra. Vagy enyhén balra. Mondja mindezt románul. Megfigyeltem, hogy az olasz utcaneveket szebb kiejtéssel mondja, mint a magyarokat. (Amazok szinte felismerhetetlenek GPS-kiejtéssel.) A Ponte Maria Callasnál megtorpanok. Merthogy a GPS szerint célba értem, itt van a szálloda, ahova igyekszem. Viszont a híd valóban ott van, gondolák jönnek-mennek a szokásos szelfiző turistákkal, de szállodára jellemző felirat, bejárat sehol. Híd, ablakok, víz, nagyhangon egymásnak átkiabáló gondolások. Ha a hídon átmegyek, a GPS szerint eltávolodom a céltól. Előbb zavart leszek, később dühös, még később kétségbeesett. Végül megnyugszom. Mert mi történhet? Vagy bemegyek az első útba eső szállodába, valami elképesztő magas áron kapok egy szobát, és ha nincs sehol hely, lévén turistaszezon kellős közepén vagyunk, legvégső esetben az utcán, egy padon alszom. Utóbbi lehetőség kalandos izgalommal bizserget. Jó lenne egyszer kikerülni téren és időn, nem aludni, ha itt az ideje, hanem egybefolyni hagyni nappalt-éjjelt… Látni az üres, turistáktól néptelen Velencét…
Egy ideig még hagyom elringatni magam a még nem tudom, hol alszom ma éjjel típusú szabadságba, de valami mégsem hagy nyugodni. Végül máshonnan indulok, a jelenlegi helyről ütöm be a célállomást. És láss csodát, hamarosan ott állok a szálloda bejárata előtt – ugyanaz, amit a GPS műholdképe mutat. Kinézve a szobám ablakából felismerem a Maria Callas hidat, aminek tövében még néhány órája elveszetten bolyongtam.
*
Szűk belső udvar, kerthelyiségben kialakított étterem. Egyelőre még üres, de az asztalok megterítve, mindegyiken kis hangulatlámpa ég. Körül csukott ablaktáblák. Zöldes festékük kopott, sarkukon négy vaspánt. Lakik itt még valaki? Majd egy hatvan körüli nő jön cekkerrel, otthonos mozdulatokkal – ő végre helyi lehet. Ugyanúgy néz ki, mint a középkorú nők a mi vidékünkön (de miért is nézne ki másképp?). Megáll egy fent már valóban nyitott ablaktábla előtt, ahol egy másik nő hajol ki az ablakból. A turistákról beszélgetnek. Nem érzékelem azt a dallamos, fülbemászó nyelvet, amit az olasz operákból, vagy a YouTube olasz városokat bemutató dokumentumfilmjeiből ismerek. Beszédük gyors, pergően rövid mondatokkal, elharapott, szilánkos. Félszavakból megértik egymást.
Nincs remény, minden bizonnyal örök turista maradok.
*
Itt a turistákkal szemben a helyiekben nyoma sincs kedvességnek. De miért is lenne, Velencében nem emberek, hanem tömegek vannak. A tömeggel szemben hogyan lehet kedvesnek, előzékenynek lenni? A dózsepalota előtt hosszan elnyúló, hömpölygő, mozgó embermassza, a kapuőr 1-től 10-ig számol az ujjaival, majd újra leengedi a kerítést. Ha valaki egyedül jár, később mindig be kell állni egy-egy embercsoportba, végül is csak egy elcsellengő tagja a tömegnek.
Reggel fél hét. A Szent Márk tér szinte teljesen üres. A Campanile mögött vékony sávban süt be a felkelő nap, hosszan elnyúlik a tér kövezetén. Feléled, nyújtózik a tér, lélegezik, élni kezd. Ritka, rövid pillanat. Csakhamar innen is onnan is csoportok nyüzsögnek elő, mindenki kezében telefon. A nap már tűz az augusztus kopár fényeivel, árnyalatokra képtelenül.
Elmúlt a reggel.
*
Ma este kilenctől Vivaldi-koncert, olvasom a San Vidal templom bejárati ajtaján kitett plakáton (belépődíj: 30 euró). Az Interpreti Veneziani Vivaldi néhány concertóját adja elő. Reklámként egy nagyképernyő fogadja a templomba betévedőt, a felvételen a zenekar Vivaldi-darabokat játszik. Persze még csak fél öt. Leülök a templom lépcsőjére. A zene kiszabadul a technikából, a templom előteréből, felkapja a tér, otthont talál a látásban, a neki megformált köveken. Időtlen nyár van. Találomra az Adriára szakadt nyár.
A szemben levő kerthelységből is szól a zene. Divatos, hangos, ritmusos popzene. Nagyvilági hangulat, győztesek vagyunk életérzés, amiben mindig van egy könnyed felülről látása minden „magaskultúrának”. A két zene egyszerre, egymás mellett szól. Hol egyik, hol másik hangosabb. A két zene birkózik egymással. Ha ki tudom venni a Vivaldi-zene néhány ütemét, megkönnyebbülök. Majd Vivaldi lassan alábbhagy, érzem, ahogy fullad, az erős, hangos ritmusban kimerül. Végül teljesen feladja.
*
Mindenütt a részletek bősége. De sosem fárasztóan. Inkább az a fárasztó, hogy mindig tovább kell menni, nem lehet kedvünkre elidőzni egy-egy oszlopfőnél. Illetve lehet, csak… És szobrok, szobrok mindenütt. Ahol az európai építészet már hűvösen lezárná a tetőzetet, a velencei még megtoldja egy szoborral.
Velence lelke a szobor. Az emberalak, ahogy mindig mozgásba lendül, de még a mozdulat előtt megtorpan. És ettől lesz furcsamód élő. Mert a mozgás imitálása már mozgás. Minél inkább mozgásba meredt, annál inkább mozgó. Nem csak az emberalakoknál van ez így. A Szent Márk-székesegyház merészen ívelő homlokzatai ugyanezt a mozgást teremtik. Az íveltség lendülete, amiben merészség van. Hogy meghúzom a vonalat, és soha nem tudni, hogy sikerül, de örökké így marad.
Utolsó este. Az átforrósodott köveket a fel-felcsapó tenger talán hűthetné, de a víz is termálmelegségű. (Milyen fokra tud maximálisan felforrósodni a tengervíz?) Nyoma sincs semmilyen hűsítő tengeri fuvallatnak. Egy-egy gondola kiköt, üggyel-bajjal kikászálódnak a turisták. Nem tudom levenni a szemem a szemben levő szigeten épült, a híres, 16. századi Chiesa di San Giorgo Maggiore templomról. Habár körötte minden hullámzik, mozog, épp a hullámzás, mozgás közepette valósul meg a szilárdsága. Szilárdsága nem adott. Mintha minden egyes pillanatban meg kellene találnia a saját egyensúlyát. És ettől a teremtődő egyensúlytól valahogy még jobban a helyén van. Egyszerűen van, létezik.
