Kezdjük a legtávolabbról: a megrögzött színháztagadóval (szakszóval antiteatrista), aki szíve szerint sóval hintené a színház helyét, és a spórolt pénzen cakompakk leaszfaltozná a megye összes települését! Az ilyen nehéz esetet először érdemes kizökkenteni egy ravasz kérdéssel, például érezte-e már úgy, hogy kilátástalan helyzetbe került az életben. Ha bőszen tagad, ne szálljunk vitába vele, abban bizonyára egyet fog érteni velünk, hogy vannak szép számmal kevésbé tökéletes embertársai, akik gyakran járnak így, és őket viszont meg kéne próbálni valahogy felemelni az ő szintjére!
A cselből eszmélve ekkor jó eséllyel ellentámadásba lendül, hogy jó, jó, de hogy jön ide a színház?!
Ekkor mintegy előkészítésként, engedjünk meg magunknak egy sejtelmes mosolyt, aztán kérjük meg, hunyja be a szemét! Vegyünk elő egy rajzlapot (harcos színházbarátnak mindig ott van a zsebében), amire korábban az EJNYE-BEJNYE esetleg IRGUM-BURGUM szöveget írtuk jó nagy betűkkel, és rögzítsük fejmagasságban a legközelebbi erre alkalmas felületre (fal, villanypózna, kerítés)! Gyengéd, ám határozott mozdulatokkal vezessük oda a delikvenst, állítsuk annyira közel, hogy az orra hozzáérjen! Érdemes nyakunkat behúzva a hátunkkal erősen megtámasztani, hogy ne tudjon se elmozdulni, se – ne adj Isten – bevadulni, majd megnyugtató, természetes hangon kérjük meg, nyissa ki a szemét, és olvassa el a feliratot! Az ekkor felhangzó vad horkantás azt jelzi, nem járt sikerrel. Szökkenjünk vagy három lépésnyit, és amikor utánunk iramodik, továbbra is bájos, nyugodt hangon, esetleg az orra elé tolt mutatóujjunkkal megállítva, szólítsuk fel, próbálkozzon újra! Nem biztos, hogy eleget tesz a felkérésnek, de erről ne vegyünk tudomást, hiszen biztosan észlelni fogja a különbséget.
Gyorsan térjünk rá a következtetések levonására, kertelés nélkül kérdezzünk rá, az első pozícióban miért nem járt sikerrel az olvasással, most pedig miért igen! Ne hagyjuk szóhoz jutni, vágjuk rá helyeslően, „bizony, bizony, a távolság miatt!”
A procedúra ezen pontján várhatóan hörögni fog, tehát érdemes a lényegre térni: a színház legnagyobb haszna, hogy hozzászoktat minket ehhez a nagyon is hasznos távolsághoz, amiből sokkal jobban látszanak a dolgok. Ülünk a néző szent székében mint egy kaporszakállú zseb-jóisten és szemléljük az eseményeket, hétköznapokon szokatlan perspektívából. Először kellemetlen érzés, de ha gyakran műveljük, hozzászokik az idegrendszerünk, sőt megszereti. Olyannyira, hogy a saját életünkkel kapcsolatban is képesek leszünk hasonlóképpen eljárni, kilátástalannak tűnő helyzetben hátralépünk hármat, és meglátjuk a megoldást, ami közelről nem látszott.
Érezni fogja, hogy itt azért valamiféle érv hangzott el, de valószínűleg hamar megtalálja a menekülőutat: „Tévé! Azt is nézzük!”
Semmiképpen se torkoljuk le, sőt erősítsük meg, milyen fontos dologra tapintott rá, hiszen tényleg, a tévét is nézzük! Ne kezdjünk okoskodni, óvatosan, rávezető kérdéssel haladjunk tovább, hiszen elindult közöttünk valamiféle kommunikáció: „Tudunk-e enni adni a tévében látott éhező gyereknek?”, Ki tudjuk-e csavarni a fegyvert az esti akciófilm főgonosza kezéből, amikor éppen lelőni készül a főhős szerelmét?”
– Nem, de a színházban sem rohangálnak fel a nézők a színpadra – válaszolhatja az enyhén megtört antiteatrista.
– Milyen igaz, de megtehetnék – felelhetjük a felismerés súlyától szédülten bólogatva. – A színház távolságot, perspektívát ad, miközben fenntartja a beavatkozás lehetőségét. Nem szokás felrohanni a színpadra elmagyarázni a főhősnek, hogy milyen hülye, de ez csak megszokás kérdése, a lehetőség adott. A színház pont azt az idegállapotot – nevezzük tettre kész szemlélődésnek – állítja elő a nézőben, amire a kilátástalannak tűnő helyzetekben az életben szükségünk van, erre a tévé nem képes.
Az antiteatrista, ha eddig nem rohant el, ekkor már hallgatni fog, előhozakodhatunk, hogy van itt még valami..nem csak kilátástalan helyzetben kerülünk mi emberek, hanem, igen gyakran, konfliktusaink is támadnak embertársainkkal.
A (jó) színházban megtanulhatjuk, hogy az igazságnak több arca van, attól függően, hogy honnan nézzük. Szemléltethetjük is egy tetszőleges pénzérmét hüvelyk és mutató ujjunk között, fej oldallal magunk felé felmutatva szemmagasságban. Kérdezzük meg a meghasonlott antiteatristát, mit lát? Azt fogja mondani számokat, mi pedig ugye címert, madarat, emberfejet.
A témát talán nem is kell majd tovább magyaráznunk, rátérhetünk a következő pontra, a felelősségre.
A színházban, tettre kész szemlélődés közben sorsokat, embereket látunk, sőt, meglátjuk a másik embert. Érezzük, hogy akár tehetnénk is érte valamit, hiszen közünk van hozzá. Időről-időre kitéve magunkat ennek a kellemetlen élménynek talán az életben sem sétálunk el érzéketlenül egymás mellett.
Ha minden jól megy, az antiteatristánk ekkor már nem is antiteatrista, ha nem is tért meg, de már minimum a színházsemlegesek (szakszóval teatroneutrálisok) közé sorolható.
Vele már kellemesebb témákat lehet megvitatni, például hogy „oké, kell színház, de nem lehetne olcsóbban?” A helyes, beszélgetésindító válasz: de lehetne. A színház nem definíció szerint drága, hanem mert kénytelen látványban a nézőkért versengeni. Tessék a fentebb kifejtett jótékony hatásával (a tettre kész szemlélődés tanulása) és a közösségi élménnyel megelégedve színházba jönni, rögtön kevesebbe is kerül! Amíg nem tiszta sokaknak, hogy mire jó a színház, a nézőszám viszont elvárás, addig bizony a színháznak is szüksége van trükkökre, szemrevalónak, érdekesnek, hangosnak kell lennie. Ehhez pedig szakértelem kell, amit a színház esetében is pont úgy meg kell fizetni, mint amikor eldugul a lefolyó és nem segít a Mr. Muscle.
Lehet, furcsa felvetés, de a színházcsináló is pont olyan ember, mint bárki más, lakása, családja, kocsija van, vagy minimum szeretne. És színházcsináló alatt érteni kell a színészt, a rendezőt, az ügyelőt, ha szemrevaló, érdekes, hangos színházat akarunk a díszlet-, jelmeztervezőt, a világosítót, a hangosítót, a díszítőt, az öltöztetőt, a kellékest, a fodrászt, a díszletműhelyben, varrodában dolgozókat. Ez mind külön ember, a kórházban sem ugyanaz adja a perfúziót, aki az agyat operálja…
– Na de mi a helyzet az adminisztrációval? – kérdezheti a teatroneutrális.
– Mindig mindent lehet jobban, hatékonyabban csinálni – felelhetjük, viszont a színházban is, ami ilyen szempontból pont olyan termelési egység, mint a zoknigyár, szükség van szervezésre, bürokráciára, az előbbi példánál maradva, a kórházban sem az agysebész könyvel vagy osztja be a betegeket a műtőbe.
– Rendben, de minek ennyi intézmény? – veti erre oda a teatroneutrális – román színház, magyar színház, és még filharmónia is…vonjuk össze!
– Attól még, hogy összevonunk, tevékenység nem lesz kevesebb, sokat nem spórolunk vele, arról nem is beszélve, hogy a tagozattá degradált társulatok folyamatosan egymással kell verekedjenek, kinek mennyi jut a közösből, nem csak évente egyszer a költségvetés megszavazásakor kell izguljanak, hanem napról napra ki vannak szolgáltatva, a kisebbségnek pedig (magyar színház), hajlamos kevesebb jutni. Ha szeretnénk a magyar közösség ügyében tevékenykedő színházat, akkor védjük meg az önállóságát.
Ha vannak olyan tevékenységek, ahol átfedések vannak, azokat ki lehet szervezni olyan cégekbe, amik minden kulturális intézményt ellátnak, de adott számú épülethez akkor sem kell kevesebb portás, adott mennyiségű produkció díszletét csak adott számú asztalos, esztergályos tudja elvégezni. Ezek a társulatok eddig is párhuzamosan dolgoztak, ezért kell a párhuzamos infrastruktúra. Ha nincs pénz ennyi épületre, produkcióra, emberre, arra az intézményi összevonás csak ürügy, de nem megoldás, persze szebben hangzik, mint szimplán elvenni a pénzt.
Nem ez a legfejlettebb környék a világon, és ha arról lenne szó, hogy minden egyes kultúrától elvett lej a gyermekszegénység felszámolására megy, nehéz lenne megszólalni, jóllehet a a színház sem kevésbé fontos egy egészséges közösségnek mint a kórház vagy az aszfalt, szóval vitatható, hogy miért éppen a színházon kell minden nyomorunkat leverni.
És akkor ezzel – szerencsés esetben – az érvelés végére értünk.
Ha ezt a beszélgetést sok színházkedvelő lefolytatja az antiteatrista vagy teatroneutrális szomszéddal, akkor talán nem a színház létéért kell majd küzdeni, hanem azon fogunk jókat vitatkozni, hogy a színházunk hogyan tegye gazdagabbá minél többünk életét.
