Kántor Lajos
(1937 Kolozsvár – 2017 Kolozsvár)
Az ember, aki visszahozza a személyes történeteket
Elment Kántor Lajos – hetvenkilenc évesen, váratlanul. Hová ment? A fene nagy semmibe, hogy megtöltse azt a fene nagy semmit igaz, és súlyos tartalommal – saját magával. Onnan ment el oda, ahol az erdélyi, még inkább romániai életünk mindensége volt. Lehetett.
A hasonló alkalmak megemlékezéseiben gyakran mondjuk, írjuk le, hogy még nem tudjuk, mit, kit veszítettünk. Most pontosan tudjuk. A 60-as, 70-es, 80-as, 90-es, és a 2000-es évek egyik utolsó reneszánsz alakját, azt, aki mindent tudott – a sötét „középkorról”, az álszentségről, amivel szembement. Megfigyelt, és felfedezett. Alig volt és van ebben az országban olyan súlyos és jelentős értékmentő és azt teremtő irodalmi, sőt, azt mondom művészeti esemény, amelynek ne ő lett volna kezdeményezője (sokszor az egyik) és lebonyolítója, amiben ne lett volna benne a tudása és az esze. Vagy fordítva: előbb az esze, utána a tudása. Mondom: alig van ilyen.
Mindig előás – ismét jelen időben mondom! – valakit (vagy valamit), akit (amit) meg kell menteni az erdélyi, a romániai – az egyetemes magyar kultúra, kultúrtörténet számára. A szerves folyamat számára. Hogy történhessen tovább. történeteknek. Ő adta nekünk az igazi Szabédit is, Domokos Gézát, Csiki Lászlót és Lászlóffy Aladárt. Meg Poszler Györgyöt.
Na meg abban az apró remekben, abban az ólmosan súlyos pici, érces kiskönyvecskében Ilia Miskát. Levelekben. Visszahozott és megtartott embereket a gondolkodás terében. Fiatalokat. Korunkban.
A levelek nagy szeretője, a mindenkori levelek nagy szeretője, Kántor Lajos.
Járt nálam a nógrádi zsákfalucskában, Márkházán. Egy alkalommal, amikor a jelenlévők egyike észrevette őt, hazarohant pár tíz kilométert, elhozta a több mint harminc éve neki már dedikált egyik könyvét, hogy ismét dedikáltathassa!
Jártam a lakásán, és megfordultam a Malom környékén, Kalotaszentkirályon. Gyakran beszélgettünk arról, ami mind a kettőnket rémesen érdekelt. Vajon miért nem kompatibilis az erdélyi – a romániai –, a felvidéki, a délvidéki és így tovább – magyar irodalom a magyarországival? Sem a klasszikus, sem a kortárs. A befogadóban nem akarnak azzá, eggyé válni. Miért? Az egyik oldalról – tudjuk, melyik az az oldal (nem politikáról beszélek!) –, a szakmán túl, miért nincs készség a valamikori másik oldal befogadására? Megtesz-e mindent a szakma – hm, a szakma! –azért, hogy az olvasóban is megteremtődjön a szándék és az igény. Ne csak a szavakban, lózungokban, politikai lózungokban – mi szeretünk téged, édes Erdély, mi szeretünk téged drága erdélyi barátunk. Hanem úgy, hogy olvassa el az olvasó a remekműveket. Szándékosan nem mondok anyaországot, hiszen anyaország nincs. Anyaország csak az agyafúrt agyakban van! Vagyis ami van, és odaátra került – az nem anyaország. Hogyan lehetne egy ország anya?! Ezekről is beszélgettünk – nála és nálam.
Ha azt mondanám, hogy intézmény volt – közhelyet mondanék. Ha azt, hogy nem volt az – hazudnék, hamisítanék. Ha azt mondom, hogy ma is – itt is! – az, és marad: talán találtam benne még valamit, ami ő. Igen, hatalom is volt, és egyszerre szolgája, nem alattvalója egyben annak a hatalomnak, amivel a tudás felruházta.
Kritikus csak érzelemmentesen lehet az ember, na meg – ebben a közegben – sok-sok szenvedéllyel. Kántor Lajos szenvedélyes volt, kritikus, aki az érzelmeit képes volt kikapcsolni. Temetett és éltetett.
Konglomerát! Kántor Lajos, az összmagyar konglomerát.
Románia, Románia! Szorítson sokáig torkában az isten, hogy még sok ilyen felforgatót adhass magadnak. Meg nekünk!
(Részlet a Kántor Lajos kolozsvári ravatala mellett 2017. augusztus 19-én elhangzott beszédből)
Pierre Székely
(1923 Budapest – 2001 Párizs)
Nőkentaur és hímmadár
Korábban úgy gondolta, hogy 2005-ben már befejezheti. Aztán egyszer csak három könyvet is terveztünk neki. Rábeszélésemre rövid mondatok kíséretében rajzolta volna meg az önéletrajzát. Ázsiai, afrikai, európai és ausztráliai állatokból terveztünk egy pierreszékelyes állatkertet. Klasszikus pajzán történetekhez rajzolt volna helyzeteket, alakokat. Talán, hogy pénzt keressünk.
Amikor mindezeket halála évében, február 16-án végigbeszéltük, azt mondta, ehhez nem elég neki a betervezett négy és fél év, megtoldja még egy ötössel. Komolyan gondolta, hogy majd ő dönti el, mikor, hol és hogyan. Hülyültünk is azon, hogy halál nincs, csak meghalás van. Buddhista volt? Buddhista is? Nem tudom. Elemezgette a buddhista gondolkodókat. És ezeknek a gondolatmeneteknek mindig az volt a vége, hogy számára nincs, nem következik be az az állapot, amit úgy hívunk. Hívunk! Valami van azért. Van valami, mondta, de ezt majd utána beszéljük meg. Valami van. Ezt ő már tudja.
Amikor Magyarországon járt, mindig felkerestük az édesanyja sírját a Farkasrétiben. Keresni kellett, mert, ahogy ő mondta, az világéletében vándorsírhely volt. Rejtőzködő. Előfordult, hogy azon a helyen bukkantunk rá, ahol néhány perccel azelőtt nem találtuk, mert nem volt még ott, de ugyanaznap felbukkant váratlanul más, véletlenszerűen meglátogatott városon kívüli temetőkben. Ha úgy akartuk. Huncutkodik, megtréfál, mondta. Pontosan olyan, mint volt.
Meghalása évében, március 13-án levelet kaptam tőle. Párizsban megalapította vagy újraindította (nem egészen világos!) a Legkedvesebb Budapesti Barátaim Körét (LBBK). Ennek, ahogy írja, háromszoros szabadságelve van. De az a három – négy.
„Minden tag elnök (emberi méltóság elve).
Bármely kérdésben a tagok vétójoggal rendelkeznek (békén hagyás elve).
A földi világról való eltávozás nem ürügy a tagsági viszony megszüntetéséhez (halhatatlanság elve).
A társuláshoz Pierre Székely Péter tudtával bárki csatlakozhat, aki az alapelveket elfogadta (nyíltság elve).”
Március 31-én reggel rosszul lett, kedvenc unokájával kórházba vitette magát, megműtötték, a műtét alatt infarktust kapott, még néhány napig életben tartották a lelkét és a szívét. Azt, ami volt neki.
Az élete olykor a kezében volt. Nem volt kezében a meghalása. Akkor éppen nem, amikor leginkább kellett volna.
Párizsban élt, gyakran idézett verseket, szerette az operát, és nem volt sznob. Életrevaló, anekdotázó, nagy művész volt. Türelmes művész. Stiklis, akinek heppjei voltak. Be- és visszafogadó. Szeretni való művész és birtokló barát. Szobrász volt. Szobrász. Hetvennyolc évesen tarisznyájában hordta magával a telefonregiszterét. Szobrász, aki azt szerette leírni, ami jólesik neki, és leírta, amit szeretett.
A gránit, az valami más volt az ő életében; olyan volt, mint a halála. Ha merném vállalni, azt mondanám: (sok-sok) életét, helyette inkább azt írom: saját magáról szóló emlékét, azt, amit megtervezett, azt, pontosan azt faragta bele.
Készült róla egy életrajzi film, amit nem szűk körben, nagy sikerrel Budapesten is, Párizsban is levetítettek; amit eddig, amikor ezeket a sorokat először írom le a magyar televízióban még nem bírtak bemutatni. Most majd. Ha bírják.
Pierre Székely Péter. Része volt a meghalásban kétezeregy április 3-án. Hetvennyolc éves Kősárkány volt. Péter. Székely. És Pierre. Találkozunk még, s utána majd megbeszéljük. Faragott és faragatlan kövek siratják.
(Az Élet és Irodalom 2001- április 13-i számában megjelent nekrológ változata.)
Gulyás Miklós
(1938 Óbuda – 2013 Stockholm)
„Az órás fia”. A másoló szerzetes
„A magyar néphez nem tartozom, hanem része vagyok. Fél évszázados svéd tartózkodásom meg kevés, hogy svédnek tartsam magam. De néha lojális vagyok velük szemben. A zsidóságom miatt pedig környezetem nyaggat minduntalan. Ezek az anti- és filoszemiták szívják a véremet. Blokkolják az agyam.”
„1956. december 14-én kötött ki a komp Helsingborgban. A svédek [összeségében] egymillió embert befogadtak. Engem is, de félévszázad távlatából, már szinte én fogadtam be saját magam.
(Részletek a Gergely Tamásnak adott interjúból, terasz.hu)
Gulyás Miklós író, könyvtáralapító Óbudáról származik, élete hosszabb idejét Stockholmban élte le finn feleség mellett. Hatvan éves korábban kezdett el írni, a Látónál jelentek meg rövid széprózái, én ott fedeztem fel, és kértem meg Láng Zsoltot, hogy hozzon össze vele. A Mentor kiadónál Hazatérés (1998), valamint Találkozások és búcsú (2003) címmel két könyve is megjelent. Én magam is két könyvét adtam ki, az egyik az Óbudai utcák (2007), a másik a Gyülevész történetek (2008). Mind a négyet szerették Svédországban is a magyarok. Az egyikben megeleveníti ezt az anekdotát: Egy Óbudáról érkező küldöttségtől József császár megkérdezi: – Maguk magyarok? Mire a válasz: – Nem, mi óbudaiak vagyunk.
A nálam megjelent két könyvének a bemutatójára eljött, egyszer a Vörösmarty téren dedikált. Nehezen mozgott, csak lábait csúsztatva, bottal tudott közlekedni, sohasem tudtam meg mozgásszervi baját, bajait mikor és hol szerezte. Egyszer megbotlott az irodámban, nem esett el, a felesége elkapta. Réz Pál iránt mindig különösen érdeklődött, mintha fiatal korábban lett volna vele kapcsolata, valami elszámolnivalója is. Meg Eörsivel. Meg Csoórival. Ötvenhatos volt ő is. Titkokat őrizhetett róluk, vagy róla azok. Úgy viselkedett, célozgatott félmondatokban, mint aki történeteket dédelget, amelyekről nem beszélhet. Csoóri első, neki dedikált könyvét nekem ajándékozta. Azt az ötvenes évekbeli rendszerlelkes verseset, aztán visszakérte. Nem adtam vissza, azt hazudtam, nem találom, elveszett.
Svédországban is jelentek meg könyvei magyarul, róla is írtak könyvet a svédek: könyvtáralapítóként tartják számon ma is, kisebbségi könyvtárat alapított.
Amikor megismertem, talán tizenöt ével halála előtt, már nagyon beteg volt. Finn feleségét, aki kísérgette, támogatta, segítette, hogy lépegetni tudjon (egy életen át) olykor megszidta a háta mögött: ez csak egy finn, semmit nem tud – mondta. Szó szerint. Huncutul szerette. Hittem a fülemnek: amikor viccelt, sohasem volt komoly ember.
Közben demokrata volt, a legjobb gondolkodásúak között az egyik.
Utolsó heteiben megint megkeresett, felhívott telefonon, amit azelőtt már csak akkor tett, ha megérkezett. Éreztem, hogy baj van, rávettem, hogy folyamatosan levelezzünk. Az első napokban több levelet váltottunk, főleg délelőttönként, az iramot ő diktálta. Azt hittem. ezzel felébresztettem. Mesélni kezdett. Jelentéktelen, felejthető titkot. Felfedhetetlent, megoszthatatlant nem tartalmazó leveleinek kísérő mondata mindig az volt, hogy nem adhatom tovább, nem oszthatom meg senkivel, csak nekem írja. Pedig voltak, lehettek titkai.
Egyszer azt mondta, amikor még közölt a Látóban, hogy most (akkor) éppen haragszik Zsoltra, de ezt egyelőre ne áruljam el senkinek. Szerintem rám is többször haragudott, mert gyakran hosszú időre hallgatott el, hiába noszogattam leveleimmel, nem jelentkezett vissza. Érdekes pasas volt – pasas -, lenne értelme ismerni, ha nem mindent, ha nem mindent akart volna magával vinni abból, amit tudott. Főleg, amit másokról tudott. Meg, amit magáról tudott. Egyiket sem találjuk meg, nem találunk semmit: sem azt, amit magával vihetett, sem azt, amit itt hagyhatott. Hát az néhány könyv. Keresni érdemes.
Egyik könyvbemutatóján Óbudán nagyobb nyilvánosság előtt fölhozta, hogy a család, felesége és gyermekei nem olvassák a műveit, mert nem tudnak magyarul. Kérdeztem, miért nem fordítod le nekik. Isten ments, mondta, most még úgy tudják, nagy író vagyok. Másoló szerzetesnek tartotta magát. Ugyancsak Gergely Tamásnak mondta el: „Igen, íródeákoskodom, bár én másoló szerzetesnek titulálom magam. Az elmúlt évben két könyv megmentésén dolgoztam/dolgozom. Meg vagyok győződve arról, hogy az én érdemem, s a hálás utókornak több oka van nekem megköszönni, mint azoknak, akik a könyveket írták.”
Kezdtem neki parancsolgatni, ha késett: most azonnal válaszolj! Mi a fene van veled? Írj, ne húzd az időt. Aztán egyszer azt írta, hogy ne erőszakoskodjak vele, hagyjam békén, miattam nem tud pihenni. Várjam meg, amíg ő jelentkezik. Egy hétnél nem vártam tovább, megint írtam neki, későre válaszolt: „Miattad keltem ki az ágyból, hagyj békén, nem tudok a masinához jönni.” Mindig zsörtölődött. Zsörtölődött és szeretett. Gondolom, másokkal is így. Rigolyás volt, ha még érti ma valaki ezt. Mindenkihez, akiről én tudok, különleges viszony fűzte, és ugyanaz a fűződés csaknem mindenkitől csaknem végérvényesen el is szakította. Végül el.
Gyorsan haragvó, gyanakvó ember volt, mindenkiről azt hitte, hogy hozzá hasonlóan a saját fejében folyamatosan konspirál. Ezt is mondta: „Mindent megteszek, hogy felejtsek”