Pár hete nem csupán az irodalomtörténészek szűkebb köreit hozta lázba az a szenzációnak számító bejelentés, miszerint 17 év után ismét egy új, eddig ismeretlen József Attila-kézirat bukkant elő. A hírt a legnagyobb portálok is tárgyalták, alig volt olyan magyar médium, mely ne foglalkozott volna az üggyel, s ne mutatta volna be egyszersmind a nyolcsoros autográfot, mely Edit címmel 1935-ből hordozott eddig ismeretlen, titokzatos „üzenetet”, József Attila szignójával. A „megszólított” Gyömrői Edit a költő analitikusa volt, aki iránt – mint azt eddig is tudni lehetett – a 30 esztendős poéta később valóban gyöngéd (igaz, egyoldalú, s így már nem is csak gyöngéd, mintsem indulatos) érzelmeket táplált. A tételt rögvest árverésre is előjegyezték az antikvarium.hu oldalon, az ahhoz kísérőtanulmányt író Bíró-Balogh Tamás pedig azt közölte a nyilvánossággal, hogy „minden kétséget kizáróan József Attila sajátkezű autográfja” került elő. A József Attila-kutatókat váratlanul érte az új lelet, és főképp annak a sajtóban gyorsan és kellő körültekintés nélkül megszellőztetett híre, amely hallatán először Tverdota György (az életmű legismertebb hazai kutatója, egyúttal a József Attila Társaság elnöke) fogalmazta meg kétségeit, majd Bókay Antaltól Sárközi Éváig többen fenntartásuknak adtak hangot. Csakhogy addigra igazi hurráoptimizmus uralkodott el, az említett árverési tétel értéke pedig lassan 2.5 millió forint fölé kúszott. Bíró-Balogh ráadásul elmondta, hogy előzetesen bevonta a lelet vizsgálatába Lengyel Andrást is, aki valóban elismert kutatója az életműnek, s minthogy a kézirat hitelességét ő sem kérdőjelezte meg, a diskurzus ezt követően leginkább a szöveg (vers/verscsíra/fogalmazvány) minőségéről, lehetséges értelmezési kereteiről, kontextusáról, illetve az önmagában gyanút keltő és teljesen szokatlan datálásról, valamint a költő és analitikusa közti kapcsolatról, az eddig ismertekhez képest jóval korábbi (?) érzelmi fellobbanás lehetőségéről szólt. József Attila életében ugyanis az 1935-ös év első negyede mély, depressziós időszaknak számított, a megtalálni vélt kézirat hangneme viszont éppen ennek az ellenkezőjéről látszott tanúskodni, ráadásul meglehetősen alacsony versnyelvi színvonalon, a költőtől teljesen szokatlan, majdhogynem banális módon. Mindezek fényében, mint lehetőség már a tudatos versnyelvi irónia kérdése is felmerült. A Szegeden fellelt szövegre vonatkozó lehetséges interpretációk körére hely híján most nem térek ki: magam is, mások is egy ponton például még azt feltételeztük, természetesen látatlanban, csak a világhálón közölt kép s nem autopszia alapján, hogy nem is versről vagy verskezdeményről, mintsem inkább a terápiás beszélgetések körébe illeszthető szövegről lehet szó, amit akár feladatképp is kaphatott a páciens. Fontosabb, hogy az összes felmerült hipotézist hangsúlyosan és mindenekelőtt egy szakszerű hitelességi vizsgálatnak kellett volna megelőznie. Nem így történt. Számtalan költői hagyaték mellett az utóbbi két évtizedben hivatali munkám révén is elég sok „ügyes kezű”, első látásra jó minőségű, látszólag tehát korhű másolatot vagy éppen nyilvánvaló és játékos céllal készült álszöveget, „hamisítványt” volt már szerencsém szemügyre venni. Eleget legalábbis ahhoz, hogy ilyen helyzetekben, ha nekem kerül kezembe egy ilyen „kincs”, mindenekelőtt gyanakodni kezdjek, s az értelmezéseket (legyenek azok bármilyenek) csak ezt követő, második lépésnek tekintsem. Biztosra vettem, hogy hasonló helyzetben ezzel egy olyan tapasztalt filológus sincs másként, aki ráadásul számos csemegét, publikálatlan kéziratot bányászott már elő a 20. század magyar irodalomtörténetének kevéssé centrális vagy peremre szorult életműveiből. (Legutóbb például Kosztolányi utolsó szerelmeiről vagy éppen – hogy nagyváradi vonatkozást is említsek – Radnóti Miklós féltestvéréről, Erdélyi Ágnesről és annak költészetéről).
Miközben az ominózus verset/verscsírát magát egyre több ponton problémásnak mondta a szakma, a „felfedezés” szenvedélyes, olykor indulatoktól sem mentes vitát generált. Végül Sárközi Éva, a költő értekező prózájának sajtó alá rendezője a prae.hu művészeti portálon már nem csupán az eddigi József Attila-képünkbe igen nehezen illeszthető, silány és színtelen szövegről beszélt, hanem annak autentikusságát is megkérdőjelezte. Mások, így Balogh Endre ugyanitt – egy oknyomozó olvasói felvetés, egyes szavak írásmódjának képi összevetései révén – arra is kitértek, hogy rámutassanak, amennyiben hamisítványról lenne szó, az hogyan készülhetett, hiszen addigra láthatóvá vált, hogy az újnak gondolt „vers” minden egyes szava egyetlen forrásból, a Számvetés című ismert, 1933. novemberi József Attila-vers autográfjából származik, csak a költő egyes szavait más sorrendbe rendezi! Azon túl, hogy József Attila költői univerzumát egy pazar, az átlagnál messze gazdagabb szókincs jellemzi, s ő maga az egyik legtermékenyebb szóalkotó volt, több mint kételkedésre okot adó önmagában már az is, hogy olyan közhelyes sorokat, mint amit a vélt kézirat felkínálni tudott, bármikor is leírt volna. A vita során mindenesetre meglehetősen összekeveredett két, jó esetben teljességgel elkülönítendő kérdés: az autentikusságra vonatkozó minimális követelményeknek, standard eljárásoknak való megfelelés, illetve a „mérföldkőnek” mondott új vers várható hatására, lehetséges értelmezési síkjaira figyelő felvetéseknek a sora. Utóbbiak ráadásul e lelet alapján az amúgy jól feltártnak s dokumentáltnak mondható oeuvre egyes szegmenseit teljességgel más megvilágításba helyezhetnék, a tét tehát egyáltalán nem kicsi.
A hírt kezdetben növelte, hogy az említett kézirat állítólag egy több lapból álló verses notesz részét képezi, amely Barta Istváné volt, a költő közeli barátjáé, az antikvarium.hu viszont árverésre bocsájtott egy szintén tőle származó, eredetileg az ő birtokában lévő magyar-német szótárt is, benne Arany János vélt sajátkezű ajánlásával, bejegyzésével. A kéziratokkal előkerült egy „hivatalos” okmány is, egy gépirat, mely azok 1945 nyarán történt hatósági elkobzását volt hivatott igazolni, valamelyest indokolást nyújtva a laikusok számára az iratok eltűnésére, az eddigi lappangásra is. Csakhogy mára mind a hivatalos kísérő okirat és pecsétje autentikussága, mind pedig a két szóban forgó, valóban irodalomtörténeti csemegét ígérő autográf eredetisége alapvetően megkérdőjeleződött! A Ballagi Mór-féle említett szótárban található Arany-féle ajándékozási bejegyzésről Vaderna Gábor mondta ki először, hogy az egyértelműen másolásból ered, az annak mintájául szolgáló 1881-es levél ugyanis – amely alapján az egyes szavakat átmásolhatták – nem is a költő Arany Jánostól, hanem Arany Lászlónétól származott. Ugyanezt látszott megerősíteni Korompay H. János is, Arany kritikai kiadásának főszerkesztője, aki a kézírást vagy Arany feleségének, vagy menyének tulajdonítja. Az idősödő, rosszul látó Arany esetében több ízben előfordult ugyanis, hogy ő maga csak aláírt levélsorokat, de alapvetően azt másnak diktálta le, vagy még inkább az, hogy utóbb mások tisztázták le egyes sorait. Itt viszont az rövid utánzatot „elkövető” hamisító nem volt annak a tudásnak a birtokában, hogy nem egy Arany-autográfról, hanem feleségének vagy menyének egykori sorairól másol… Az Edit címet kapó szöveg (vélhetőleg más verssorokból összeválogatott) szavai pedig – a címet leszámítva – nem csupán hasonló írásmóddal, de gyakorlatilag teljes formai azonossággal is bírnak az említett Számvetés kéziratos szavaival. Utóbbi azért is figyelemre méltó, mert annak egy nagyfelbontású digitális másolata 2011 óta elérhető a világhálón, egyáltalán nem kizárt tehát, hogy ez esetben a közelmúlt hamisítványával állunk szemben.
E sorok lejegyzése napján (február 23.) az már bizonyosan tudható, hogy fentiek fényében mindkét tételt visszavonták a tervezett aukcióról. Az ügy értelemszerűen további etikai, netán büntetőjogi kérdéseket sorjáz majd, de a szűkebben értett József Attila-kutatást vélhetően immáron kevéssé fogja érinteni. Nem így a szakszerűség és a hasonló esetekben elvárható higgadt eljárások, cselekvési sorrendek és lépcsőfokok kérdéskörét. A tudományos közösség ugyanis rosszallóan nézi, ha egy kéziratot valakik már akkor árverésre bocsátanak, mielőtt még az életmű vezető szakértői (s az országos hatókörű közgyűjtemények papír- és kéziratspecialistái, vagy a legkirívóbban hamis kísérő dokumentum esetén levéltári szakemberek) azt érdemben megvizsgálták volna. Az új felfedezések öröme, illetve az aukciósházak részben érthető szenzációéhsége sok mindenre adhat magyarázatot, de ilyesmikre aligha. Elrettentő példákra, csúfos megtévesztésekre és utóbb üres lufinak bizonyuló álszenzációkra márpedig igen sok példa akad e kies hazában. Ki ne ismerné például Thaly Kálmán javarészt ál-kuruc nótáinak a történetét, vagy nemzetközi viszonylatokban a híres Ossian-legendát? (Azokat a dalokat, amelyeket egy sohasem létezett 3. századi költő írt volna ősi gael nyelven, miközben a valóságban „felfedezőjük” és vélt fordítójuk, a 18. században élt skót James Macpherson költötte őket saját százada szentimentalizmusának fényében.) Babits Mihály ismert munkája, Az európai irodalom története 1935-ben éppen ezzel a hamisítási történettel indít, megemlítve Macpherson portréján is megörökített ironikus mosolyát, csúfondáros kifejezését, hiszen őt élete során nem, csak halálát követően leplezték le. Mindazonáltal bizony az óvatos Babitsot magát is sikerült korábban megtéveszteni. Ady Endre halála után közel öt esztendővel, 1923 karácsonyán történt például, hogy Az Est című országos napilapban megjelent egy szenzációnak számító hír, miszerint Nincsen, nincsen!? címmel addig ismeretlen Ady-verskézirat került elő. A lap bombasztikus felvezetőjében az alábbi sorok voltak olvashatóak: „A nagy költő ismeretlen verse, amely fordulatot jelent fejlődése megítélésében”. A kommentár egy 1900-ra datált, tehát Adynak még nagyváradi éveiből származó, „elkallódott” költeményét vélte felismerni a sorokban, s az eset kapcsán olyan elhivatott szakértők is nyilatkoztak arról, hogy a vers valóban Adyé, mint Földessy Gyula, a költő „minden titkainak” vélt tudója, vagy olyan pályatársak, mint Babits és Móricz. A versről később – főként Kosztolányinak köszönhetően – kiderült, hogy Juhász Gyula egyszerű paródiájáról van szó, ami anno olyan jól sikerült, hogy utóbb a szakmabeliek köreit is megtévesztette. Juhász természetesen még élt ekkor, így később ő maga is cáfolta a hírt, de többen még akkor is egy jó darabig dühösen kardoskodtak a vélt igazuk, s az eképpen megképzett új irodalomtörténeti narratíva mellett, olyannyira, hogy Biró Lajos Juhász nyilatkozata után is indulatosan kellett bizonygassa Disputa című cikkében a Nyugat hasábjain, hogy mennyire nonszensz e kéziratot a korai Ady versnyelvéhez kötni, illetve a tényt magát, hogy Ady hagyta volna bármely verskéziratát egy szerkesztői asztalon, leközletlenül elkallódni.
Harminc évvel később már nem is egy autográf, de újfent egy állítólagos „ismeretlen” Ady-vers felbukkanása borzolta a kedélyeket, ami az előző esetnél is kacifántosabb, s részben érthetetlenebb volt. 1953-ban a Szabó Ervin Könyvtár egyik jelentéktelen irodalomkutatója a 20. század legelső éveiből a Szabad Szó című, részben földmunkások szerkesztette politikai sajtóorgánumban fedezett fel egy nyomtatott, tehát publikált verset Elereszt a puszta címmel, melyet tévesen (vagy szándékosan?) ott Ady Endre neve alatt közöltek. A vers ugyan semmilyen Ady-kötetben nem szerepelt, ám a tény miatt, hogy az ő neve volt alá nyomtatva (az eltérő ritmus, motívumok és hangnem ellenére is), neves szakértőket is megtévesztett. Az Irodalmi Ujság szenzációként, címoldalon közölte az említett év nyarán az addig ismeretlennek hitt, kötetbe fel nem vett Ady-verset, amit sajnálatosan egy ideig maga Földessy Gyula is megerősíteni látszott. Aztán megszólalt máriaremetei magányából a vers valódi szerzője, az akkor már 72 esztendős Dutka Ákos. Az ügy furcsaságát jól mutatja, hogy az 1906 körül íródott vers esetén semmilyen lappangásról vagy ismeretlen szerzőségről nem beszélhettek volna, hiszen az rangos fővárosi lapban, illetve Dutka 1908-as második kötetében, s még ugyanabban az esztendőben nem is akárhol, a szeptemberben megjelenő A Holnap első nagyváradi antológiájában is megjelent! Volt tehát egyrészt egy olyan fórum, amelyben Ady és Dutka együtt is szerepeltek verseikkel (s mely mára már a hazai irodalmi modernség történetében is egyfajta eredőnek számít), másrészt a helyzet pikantériáját csak fokozza, hogy Ady maga írt pozitív kritikát a Nyugat hasábjain éppen arról a Dutka-kötetről, amelyben az ominózus vers is kiemelt helyen, cikluscímként is szerepelt! A kezdetben lelkes „felfedező” mellett érthető, hogy ezek után Földessy Gyula is úgy érezte, illik bocsánatot kérnie az idős költőtől. S hogy a történetek itt sem záródnak le, illetve olykor maguk a szereplők is összeérnek, arra jó példa, hogy az említett vers kálváriája még ekkor sem fejeződött be. 2001-ben az Élet és Irodalom hasábjain újra feltűnt ugyanez a jól ismert Dutka-szöveg, megint csak Ady-versként aposztrofálva, ugyanarra az egy téves korabeli sajtóforrásra alapozva, amelybe ráadásul – az 1953-as esetből és Dutka akkori nyilatkozatából tudjuk – vélhetőleg egyszerű „ollózással”, engedély nélkül emelték be a költeményt. Pósfai Ilona 2001-ben viszont már külön kommentárban is szükségét érezte részletezni, hogy a feltételezett Ady-költeményt miért ismerhetik csak kevesen közel 100 esztendő távlatából is, holott az igen „jól illeszkedik” a folyóirat „irodalmi-politikai vonulatába” (sic!). Mindezt úgy, hogy természetesen egyetlen irodalomtörténész sem tud róla, hogy a Magyarországi Újjászervezett Szociáldemokrata Párt korabeli lapjának számító orgánumban Ady valaha is közölt volna, vagy annak szerkesztőségével kapcsolatban állt volna. Akkor, tehát 20 évvel ezelőtt éppen Lengyel András figyelmeztette az ÉS olvasóit, hogy ez egy már lerágott csont, a valós szerző Dutka Ákos, tessék kézbe venni a köteteit és tessék körültekintőbbnek lenni!
A fentiekhez hasonló esetek sora meglehetősen hosszan folytatható lenne. A most József Attilának tulajdonított, vélhetőleg kompilált és hamisított sorok esetében persze nem paródiáról van szó és nem is másvalaki tévesen szedett költeményéről, amit utólag valakik „józsefattilás” hangsúlyai miatt tulajdonítottak volna a költőzseninek. Itt egy sokkal gyöngébb variáns, mondhatni egy üvöltően rossz vers került elénk, kétségkívül megtévesztő formai jegyekkel. A körültekintőbb eljárás, a szakmai lépcsőfokok betartása mindazonáltal alighanem elkerülhetővé tette volna a kialakult, meglehetősen kényes, sőt kínos helyzetet. Az ügy nem zárult még le, de tanulságok máris levonhatók. Talán Dutka 1953-as, több figyelemre, szélesebb kitekintésre és mindenekelőtt nagyobb alázatra intő sorait lett volna szerencsés felidézni, sőt tovább is gondolni: „vigyázzatok filológusok és műtörténészek, ne segítsétek az új Boltraffio-legendák örök vitáját, hogy mit festett a Mester és mit a famulus.” Dutka ugyan szándékosan művészettörténeti példával élt, az úgynevezett budapesti Madonnára, a Szépművészeti (és Magyarország) egyik legbecsesebb kincsére hivatkozott, melyet mindmáig úgy emlegetnek, „a legszebb leonardói kép azok közt, melyeket nem maga Leonardo festett”, csakhogy mindez az irodalomtörténet-írásra és a filológiára is kétség kívül alkalmazandó. Az itt felsorolt példák tanulságai is egyértelművé teszik, hogy a hagyatéki feltárások kusza útvesztőiben a legnagyobb kincs mégiscsak a józanság marad. Hogy egyszer valóban kész legyen az a bizonyos leltár!
