Összefutok Szűcs Lacival a Várad és a Familia emeleti folyosóján, mosolyogva mondja nekem, hogy a régi papírjai közt talált egy kéziratot, ami az ő gépén készült, de a szöveg mintha mégsem az övé lenne… Ilyen és ilyen a hangulata. Akkor biztosan az enyém, válaszolom… végül arra a következtetésre jutunk, valóban így van.
Nagyváradon két irodalmi műhely működött heti rendszerességgel, a Iosif Vulcan és az Ady Endre kör. Egy időben a megyei könyvtárban szervezték a találkozókat, a nagyteremben, kizárólag ott. Tavaly megtudtam a Szekuritate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács dokumentumaiból, hogy azért jelölték ki ezt a helyet, mert így a szeku könnyebben nyomon tudta követni a dolgainkat. Azelőtt a városi kultúrházban (ARLUS) vagy a Szakszervezetek Művelődési Házában tartották a köröket. Nem csak a helyet, de a plakátot is jóvá kellett hagyják. Láttam az egyik tag dossziéjában, hogy folyamatos volt a megfigyelés, olyan fotók is voltak, amik a lakásában készültek, ahol néha találkoztak.
A váradi magyar írók csoportja szilárd volt, többen voltak, mint most és többen voltak, mint mi a Vulcan-körben, ami nagyrészt olyan fiatalokból állt, akik maximum a Familiában publikáltak. Jól ismertük egymást, a Nuielében vagy az Astoriában találkoztunk. A familiás szerkesztők 11 órakor késedelem nélkül megjelentek az Astoria kévézóban, a lap korrektúráját a Moszkva utcában található nyomdában végezték a közelben, ott, ahol ma a Filharmónia is van. Nem hiányzhatott Radu Enescu, Crăciun Bejan, Vasile Spoială és Dumitru Chirilă, akikhez Al. Cistelecan és az irodalmi kör elnöke, Virgil Podoabă is csatlakozott. Az irodalmi köri ülések is ugyanitt folytatódtak este hét után. A bohém művészek helye volt ez, festőkkel és színészekkel. Egy másik csoport a Nuielében találkozott, a napilapok, a Crișana és a Fáklya szerkesztőségeihez legközelebbi étteremben, ahol 10 óráig kávéba keverték a vodkát, és ahol, azt mondják, a gulyás- és a pacalleves a legjobb volt a városban.
Mit csinált ez a két irodalmi kör? Először is egybegyűjtötte azokat, akik verset és prózát írnak, egy homogén irodalmi közeget hozott létre, ugyanakkor irodalmi iskolává váltak. Elég nagy volt a korkülönbség mondjuk a Fábián testvérek, illetve Szűcs vagy Kinde közt, de ami a fejekben van, fontosabb volt, mint a nemzedéki vagy más különbség.
Köztünk normális volt a viszony, személyes barátságokkal, de szükség volt a két társaság közti jó román-magyar kapcsolat alátámasztására is, azaz a formális találkozókra.
A 80-as években történt. Nem tudom pontosan, azt hiszem, 1986 végén. Meghívtak, hogy olvassak fel néhány verset az Ady-körben. Pár nappal előtte küldtem nekik 10 szöveget, de a találkozó nem a megszokott módon folyt. Rövid idő alatt mindegyik versemet 10 magyar költő fordította le, a felolvasásokat egy beszélgetés követte a fordítási folyamatról, illetve a váradi román és magyar költészet helyzetéről (abban az időben az élők közül Horváth Imre és Al. Anrițoiu voltak Várad legnagyobbjai). Észrevették, és megjegyezték, hogy én nem tartozom az Andrițoiu-iskolába (akinek volt néhány helyi követője). Ez egy olyasfajta egyenesség, amit csodáltam a magyar és német echinoxos költőkben. Innen való hát a Laci által most megtalált kézirat. Tulajdonképpen az a vers egyszerre az enyém és az övé. Később, megboldogult barátnőm, Kinde Annamária egy teljes kötetemet lefordította…
Említettem a securitate megfigyeléseit, de nem ez volt az egyetlen esetem. A Román Kommunista Párt Bihar megyei első titkárának címzett levelemben azt kifogásoltam, hogy visszautasítják a kulturális intézményekbe való felvételem, amit azzal indokoltak, hogy apósomék politikai elítéltek voltak. Miután elhagytam a termet, ahová behívattak, s megnyugtattak, jó véleményük van rólam, annyira azonban mégsem, hogy egy pártaktivista poszttal szolgáljanak. A kabinetfőnök (Simuț) félrehívott a folyosón egy fűtőtest mellé: „Ștef elvtárs, tudomásunk van róla, hogy maga eljár a magyar írói körbe. Szeretném, ha néha bejönne hozzám és elmesélné, hogy mi folyik ott…” Amire én szárazon annyit válaszoltam: de hát én nem tudok magyarul… és továbbálltam.
Akkor nem létezett Váradon magyar nyelvű folyóirat, így a Iosif Vulcan-kör ebből a szempontból előnyben részesült. Másfelől a magyar írók könnyebben debütálhattak, mint mi. Itt Zudor Jánost hoznám fel példának, egy másik megboldogult barátomat, kollégámat több téren: líceum, egyetem, bentlakás, Echinox.
1990 után szinte mindenhol megszűnt az irodalmi körök tevékenysége, anélkül, hogy más módon pótolva lett volna ez a fajta kulturális keveredés. Aztán létrehozták az irodalmi folyóiratokat.
Írom mindezeket most, amikor a Várad, a Familiához hasonlóan elvesztette intézményi önállóságát. És amit írok, az egy új folyóiratban fog megjelenni, egy új projekt részeként. Irodalmi lapot csinálni nem olyan nehéz. Viszont nehéz közösségi intézménnyé formálni, úgy, hogy mindvégig megőrizze ezt a jellegét A Váradnak tapasztalata volt ebben, kialakult körülötte egy új írónemzedék, ami most megalkotja a saját intézményét. Egy szabad intézményt, és kívánom, hogy a továbbiakban is az maradjon. Ezek az emberek nem tűntek el a megyei tanács döntése révén. Csupán megtagadták, hogy apró matrjoska babává váljanak.
Magyar változat: Kemenes Henriette
Mă întîlnesc cu Szűcs Laci pe holul de intrare la „Várad” și „Familia”, zîmbește mai deschis ca de obicei și-mi spune că a găsit printre hîrtiile lui mai vechi o poezie scrisă de mînă care parcă n-ar fi a lui…o fi a mea, îi zic…și ajungem la concluzia că e într-adevăr a mea.
Funcționau în Oradea, cu întîlniri săptămînale, două cenacluri, Iosif Vulcan și Ady Endre. Întîlnirile aveau loc la Biblioteca județeană, în sala mare, acolo și numai acolo. Anul trecut am aflat, din documentele de la CNSAS, că se stabilise acel loc, deși anterior se desfășurau la casa de cultură a municipiului (ARLUS), sau la casa de cultură a sindicatelor, pentru a fi urmărite de securitate. Nu numai locul trebuia aprobat, ci și afișul. Am văzut dosarul de securitate al unui membru al cenaclului și urmărirea era continuă, conținea și imagini din casa lui, unde se mai întîlneau.
Grupul orădean de scriitori maghiari era consistent, mult mai numeros decît astăzi și mult mai numeros decît al nostru, de la cenaclul Vulcan – format în mare majoritate din tineri care publicaseră cel mult în „Familia”. Ne cunoșteam bine cu toții, ne întîlneam la „Nuiele” sau Astoria. Redactorii de la „Familia” erau prezenți la Astoria negreșit la ora 11, redacția avînd un sediu pentru corectură la tipografie, pe strada Moscovei, unde e astăzi Filarmonica. Nu lipseau Radu Enescu, Crăciun Bejan, Vasile Spoială și Dumitru Chirilă, cărora li se alăturau Al. Cistelecan și Virgil Podoabă – conducătorul cenaclului. Ședințele de cenaclu se încheiau sau continuau, seara, după ora 7, tot aici. Era și un loc al boemei artistice, cu pictori și actori. Un alt grup se întîlnea la „Nuiele”, restaurantul cel mai apropiat de redacțiile ziarelor „Crișana” și „Fáklya” (aici erau angajați mai mulți scriitori maghiari), unde votca era amestecată pînă la ora 10 în cafea, iar bograciul și ciorba de burtă se zicea că sînt cele mai bune din oraș.
Ce au reușit aceste două cenacluri? În primul rînd să-i țină împreună pe cei care scriau poezie sau proză, să coaguleze comunități literare, devenind în același timp școli literare. Era destul de mare diferența de vîrstă dintre, să zicem, frații Fabian și Szűcs sau Kinde, dar și aici „acoperișul” se construia în forma țiglelor de pe casă, fără intervale.
Între noi relațiile erau normale, cu prietenii individuale, dar între cenacluri era nevoie și de demonstrarea bunelor relații româno-maghiare, adică de întîlniri formalizate.
Era, cred, în anii 80. Nu știu exact, dar nici nu am căutat data pentru că nu exactitatea ei e importantă. Am fost invitat să citesc poezii la cenaclul Ady, le-am dat 10 bucăți cu ceva timp înainte, dar întîlnirea n-a avut o desfășurare obișnuită. Fiecare poezie a fost tradusă de cîte 10 poeți maghiari, a urmat o discuție despre traduceri și despre poezia română și cea maghiară din Oradea (pînă la un moment, statuile poetice orădene erau Horvath Imre și Al. Andrițoiu). Au remarcat că nu sînt din școala lui Andrițoiu (care avea cîțiva adepți), o anume directețe pe care de fapt o admiram la poeții maghiari și germani de la „Echinox”. De aici provine acea foaie a lui Laci. Era de fapt și poezia mea și poezia lui. Mai tîrziu, regretata mea prietenă, Kinde Annamaria, mi-a tradus o carte întreagă…
Am pomenit vizorul securității, dar nu era singurul. Protestasem printr-o scrisoare adresată prim-secretarului PCR Bihor că mi se refuză cererile de angajare în instituțiile de cultură pe motiv că socrii au făcut închisoare politică. După ce am ieșt din sala unde fusesem chemat, asigurîndu-mă ei că au o părere bună despre mine, dar nu într-atît de bună încît să-mi dea un post de activist de partid, șeful de cabinet (Simuț) m-a luat deoparte, lîngă un calorifer de pe coridor: tovarășu Ștef, știm că dumneavoastră mergeți la cenaclul maghiar, aș dori să veniți pe la mine să-mi spuneți ce se întîmplă acolo… la care i-am răspuns sec: dar eu nu știu ungurește…și am plecat.
Atunci nu exista la Oradea o revistă maghiară, gruparea de la Iosif Vulcan fiind favorizată în sensul șanselor de afirmare. În alt sens însă, scriitorii maghiari puteau debuta editorial mai ușor decît noi – și aici îl dau ca exemplu pe Zudor János, alt regretat prieten, coleg cu mine – de liceu, facultate, cămin studențesc, „Echinox”.
După 1990, cenaclurile literare și-au încetat cam peste tot activitatea, fără a se suplini prin alte forme acel tip de coagulare culturală. Au făcut-o pînă la urmă revistele literare.
Scriu despre toate acestea cînd revista „Várad” a fost desființată instituțional, ca și „Familia”. Și ceea ce scriu o să apară într-o nouă revistă, într-un nou proiect. Nu este foarte greu să faci o revistă literară. Dar e greu s-o transformi într-o instituție a comunității tale și să-i păstrezi această menire. „Várad” avea deja acest exercițiu, în jurul ei se forma un nou grup de scriitori care acum își vor putea crea propria instituție. Una liberă, cum îi doresc să fie. Oamenii aceia n-au dispărut prin hotărîre de consiliu județean. Au refuzat doar să se transforme într-o mică păpușă Matrioșka.
