Kolozsvár, délután fél öt, buszpályaudvar. A napok óta csapkodó téli eső ellen francia sanzonokat hallgatok. Ahogy a zongora kíséri a beszéd- és énekhang között félúton kapkodó, akadozó női hangot. Tulajdonosa fiatalsága utolsó lélegzetével – mert érezzük, nem soká fiatal már ‒ kapaszkodik a dalba, nagyokat döccen, ahogy a dallam végül kibomlik. Valósággal kiszakadnak belőle a szavak. József Attila nyomán: mint alvadt vérdarabok… Fogadkozik: je ne rêve plus…je ne fume plus… A sanzonénekes mindig magányos. Föl-le járkál a szobában, miközben magában beszél. A Másiknak persze, de a Másik nem hallja, messze van. „Je suis malade, complètement malade…” Majd hosszú csend.
Csak minél jobban felkavarodni. Csak hadd fájjon minél jobban – mondogatom magamban, miközben kiállok a csípős esőbe autóbuszt várni. Csak azért is. Cigarettafüst kúszik le a torkomon, mellettem egy már középkoron is túllépett, vörösre festett hajú nő öblös hangon valamit nagyon magyaráz. Kezében az égő csikket magasra tartja. Az egyik már begördült busz, bár még nem indul, fojtogató füstöt ereget magából. Várok. Mi egyebet tehetnék. A hideg ellen zenébe burkolózom. A zongorán leütött egyik magas hang mintha reményt csillantana. Hátha mégis. Hiszen eddig is… Cselló súlyos barnája követi – j’y crois encore ‒ amit könnyen túlkiabál a hangszóróból harsanó túl jól artikulált középkorú női hang: Iaşi, Bistriţa, Baia Mare, Timişoara. Legyintek magamban, csak illúzió volt az előbbi magas akkord: nincs mire várni… úgyis minden hiába…
Végre begördül a Cluj-Napoca–Satu Mare felirat, tolongás, jegyellenőrzés, miegymás. Mint mindig, most is nehezen kaparászom ki a mélyen pénztárcába csúsztatott vékony, semmi kis papír fecnit. Szerencsére a mögöttem kígyózó sor türelmesen vár. Felvackolódom, balról a második szék az enyém. Végre a csomagok is a helyükön. Mi hiányzik mégis? Igen: feljebb húzni a hangerőt a fejhallgatón azzal a nem titkolt szándékkal, hogy elnyomja a sofőrülés előtti hangszóróból harsogó reklámhadarást.
*
Vannak olyan zenék, amelyek kirángatnak önmagunkból, egy nem létező senki földjére cibálnak, ami csakis a zene idejére érvényes. Addig, míg szól a zene, ott vagyunk. Erre mondják, legalább egy kis időre feledteti velünk gondjainkat. Elfelejtet saját magunkról. Hogy aztán csak nehezen találjunk vissza ismerős, összeszedett, éber, a mindennapi dolgainkhoz kapcsolódó mégis-önmagunkhoz. Mivel hatása csak addig tart, amíg szól, mindig több kell belőle. Folyamatosan kell, hogy folyamatosan kívül legyünk önmagunkon. Szétszóródva a zenében.
Vannak zenék, amelyek testünknek azt a részét érintik meg, amit jobb híján léleknek nevezünk. Legfájóbb pontjainkra tapintanak. Az elnyeléssel fenyegető űrre, a legkisebb szellő érintésére felsajgó sebeinkre. Hogy – mint az elsősegély fájdalma – a kötözés után a sebre már csak a rásimuló tapasz figyelmeztessen. Tolsztojnak nincs igaza, amikor a Kreutzer-szonáta című elbeszélésében hősével, Pozdnisevvel „szörnyű dolognak” minősíti a Beethoven-szonáta első, Presto tételét, és általában minden zenét. Merthogy – mondja Pozdnisev – a zene nem lelket emelően, hanem lelket felzaklatóan hat. Akárcsak egy hipnotizőr kezébe kerültünk volna. „A zene arra ösztönöz, hogy elfeledkezzem magamról, a valódi állapotomról, valami más állapotba visz át, nem a magaméba. A zene hatása alatt azt érzem, amit voltaképpen nem érzek, megértem, amit nem értek, bírom tenni, amit nem bírok.” Tolsztoj ezen mondatainak legfeljebb retorikai igazsága van. Hősével azért mondatja ki, hogy elbeszélésének mondanivalóját, a zene szerelmi szenvedéllyel való cinkosságát alátámassza. Nincs igaza, mert a zene által – ha valódi, igényes zenéről van szó ‒ ténylegesen egy másik helyre kerülünk, de nagyon is ott akarunk lenni, ahova a zene visz. Mert a zenei szenvedély kifejezést ad, beszédünk darabosságát folyékony nyelvvé oldja. Nem a tudatunkon kívül ragad el, hanem a hallgató beleegyezését követeli.
Ezért az egész európai zene indulat- és érzelemkultusza. Chopin sikolya (b-moll scherzo) cisz-moll sebészkése (milyen kifejező, hogy angolul a cisz-moll: c-sharp), balladáinak, noktürnjeinek sebesen sikló futamai. Operák agóniái, halálhörgései. Csak azért is szenvedély. Amikor romantikus zenész önmagának játszik, önmaga fájdalmát panaszolja el. Mert a pátosz az élet vize számára.
Tolsztoj zeneválasztása, a Kreutzer-szonáta, nem véletlen. Ahogy az első tételben a hegedű és a zongora felelget egymásnak, van valami erotikus. Amikor a feleség és a szerető a zene álarca mögött titokban összejátszik egymással, akkor csak a zene által már megteremtett erotika farvizén hajóznak tovább. (Ahogy egy igazi beszélgetés is mindig erotikus, sodrása van.) A beszélgetés dinamikájának zenei nyelven való tükrözése.
Ha az európai zenéről ejtünk szót, nem mehetünk el szótlanul a zeneóriás Bach mellett. Bachról viszont sok mindent el lehetne mondani, de talán azt a legkevésbé, hogy erotikus, szenvedélyes. Nem mintha nem lenne az is, de az erotika, a szenvedély felszívódva sok más egyéb mellett egyik és nem minden. Szegényítés lenne ilyennek vagy olyannak minősíteni. Szenvedélyesebb darabjai persze neki is lehetnek. A d-moll hegedű-kettősversenyt, amelyben a két szólóhegedű a zenekar előterében „beszélget” Maxim Vengerov és Massimo Spadano kettőse úgy adja elő, mintha igazi szenvedélyes zene lenne. A Vengerov‒Spadano-páros virtuóz, szinte frivol módon játszik a hangszerrel, játékuk hivalkodóan gyors, sodró lendületű. A harmadik, legcsillogóbb, Allegro tételben ér ez a magamutogató virtuozitás a csúcspontjára. Amikor a modern, szenvedélyektől agyonhajszolt embert kiszolgálandó olyan gyorsasággal és intenzitással játszanak, hogy a hallgató maga is száll, repül ebben az őrült sodrásban. Élvezettel hagyja sodortatni magát. És amikor a két hegedű az erotikus játékok után végre egy nagyszabású aktusban egybeolvad, a háttérben a zenekar ezt csak felerősíti, a hallgató tudja, ezért volt az egész előadás. A közönség a darab végén persze tombol, az elvárások teljesültek. Az előadók arcán elégedettség: ezt megcsináltuk – üzeni ez a mosoly.
Ez az előadás viszont a darabnak csak az egyik interpretációja. Egy korhű, korabeli hangszereken előadott előadás egész más képet mutat. Itt nincs előtérbe tolakodó előadói csillogás, csakis összeszedett munka. Nem látványos, de fegyelmezett. Az előző, már említett előadáshoz képest nehézkesnek, vontatottnak tűnik. A hangok nem sodródnak, hanem lépegetnek. Mintha barokk súlyt cipelnének a vállukon.
A hallgatót habár nem taglózza le, de üti fejbe, mint a pezsgőmámor, viszont ráismer belőle Bachra. Mert a hangok iránti alázat józansága és analitikussága ellenére bomlik ki belőle a szenvedély. Nem kell megkerülni az analízist, a várakozást, az odafigyelve boncolást, mert ebben a zenében minden benne van – üzeni az interpretáció. Ez az előadás is elragad, de a szenvedély ájultságán túl valami üvegtiszta, analitikus szenvedélyhez.
És vannak olyan zenék, amelyekben nincs fájdalom. Megint Bach. Életművén belül is a variációk. A Goldberg-variációk roppant feladatvállalása. A variációk tiszta zenéje, amikor a zene nem valami más, plusz még zene, hanem önmaga. Zenetudósok „hatszólamú hármas tükörkánon” kibomló változatairól beszélnek. Már az elnevezés is érzékelteti a zenei megkomponálás bonyolultságát. Arabeszk, bonyolult szövésű szőnyegminta. A mindenkori előadó is magának játszik, mintegy belefeledkezve a minta szövögetésébe. A hallgató viszont a variációkba, mint amilyen a Goldberg… és az utolsó nagy mű, A fúga művészete nem tud belefeledkezni, nem tudja belakni, saját fájdalma szolgálatába állítani, nem tudja dúdolni ‒ és főleg nem fogyasztani. A variációkat csak kilesni lehet. Soha nem adják ki magukat teljesen. Ezek a zenék úgy léteznek, mint az Isten, az állatok és a növények. Zene, mint zene. Még csak nem is a fül kedvéért, a hallhatóságért vannak. Ezekhez a zenékhez olyan kapcsolat fűz, mint a fákhoz és egyáltalán a természeti széphez. Titkuk megfejthetetlen, de szemlélésük által inkább önmagunk leszünk. A létezés misztériuma vesz körül, mint amikor egy különösen éber, ritka pillanatban bevillan egy-egy elmúlt élethelyzet: nincs mosoly, fájdalom, de a létezés, hogy ott, akkor igazán mi voltunk, a maga tisztaságában ragyog fel.
*
A sofőr elhelyezkedik, székét közelebb húzza a kormányhoz. Elfordul a slusszkulcs, az ablaktörlők hosszú indái egy ritmusra hajladoznak. Talán mire Szatmárra érek, az eső is eláll.
