„Az ellenségeket agyonütik, a világ barátságos lesz.”
(Erich Fried: Intézkedések)
A kijárási tilalom idején azt álmodtam, hogy egy láthatatlan kéz ír nekem: Anne Frank. Másnap kezdtem utánagondolni: konkrétan, semmire sem emlékszem a szövegből, ha egyáltalán olvastam valamikor… Most viszont, feladták nekem. Karantén történet, karantén idején. Több ember összezárva, a háborúhoz képest viszonylag jó körülmények között, azaz élelem, gyógyszer, konyha, fürdőszoba biztosított, még olvasmányok és kiscica is. Egyszóval minden adva van ahhoz, hogy kicsinyes, fárasztó civakodással töltsék el életük utolsó két évét és alig egy hónapját.
Meg merem kockáztatni azt a gondolatot, hogy a személyes dölyf, rosszindulat, büszkeség jobban megkeserítette életüket, mint a háború. És hangsúlyozom, egymás között voltak, szeretteikkel: rokonaik és barátaik körében. Csakis egymás és önmaguk életét keserítve meg. Külső ellenségtől egyelőre távol. Persze dicséretes, hogy nem ámították magukat úgy, mint sok ismerősük, hogy a német kultúrnemzet, és csak vadregényességet kedvelő bolondok állítanak ilyen szörnyűségeket a munkatáborokról. Dicséretes, hogy nem engedelmeskedtek a behívónak… Dicséretes az intelligencia, ahogy kialakították a búvóhelyet, ahogy megjátszották saját eltűnésüket, és szép, hogy holland barátaik segítettek nekik. Eddig dicséretes.
Mi persze tudjuk a történet végét. Tudjuk, hogy az erőszakos halál rövid időn belül bekövetkezik. Tudjuk, hogy a makacs tinédzser soha nem fog felnőni, de még a felnőttkort sem éri meg, és anya se lesz, nagymama, és nem lesz alkalma, hogy kimutassa a szeretetét legalább az unokáinak, a most szükségesnek látszó szigorúság után.
De hát tudták, hogy meghalnak! – tör fel belőlem egy makacs kislány hangja. Előbb-utóbb úgyis mindenki meghal. Ha nem a háborúban, akkor másban, ha nem tizenhat évesen, akkor kilencvenévesen.
És fáj, hogy így telik el az emberi élet, mintha csak arra teremtettünk volna, hogy a másikban keressük a kifogásolnivalót. Hogy tényleg csak ennyit tud az ember: utasítani, kommentálni, elítélni, lebecsmérelni egyszer töményen, másszor meglágyul a szíve és hígítva adagolja ugyanezt. De a vegytiszta jót mindig képes felcserélni egy utólag úgyis féligazságnak bizonyuló megjegyzésre vagy megoldásra.
Igen, az Élőlény, hamar Félőlénnyé változhat, és akkor elfelejti milyen volt Élőlénynek lenni. (Békés Pál: Félőlény) De ha mindent, de mindent elfelejtünk, a rossznak akkor sincs semmi értelme! – toporzékol bennem a kislány.
Olvasom az összezártak végtelen torzsalkodásait, és már nemcsak értem, de átérzem: „a világosság e világra jött, és az emberek inkább szerették a sötétséget, mint a világosságot.” (János 3:19) „Az igazi világosság már eljött, de a világ nem ismerte meg őt” (János 1:7). Az ember, ha nem figyel oda, csak ennyit tud.
Homo religiosus minden kijövő gyűlöletét egy szegény kecskére zúdította, azt kizavarta a pusztába, és szegény bűnbak futhatott, amerre tudott. A civilizált ember észre se veszi, hogy kiválaszt valakit, és tudatalattija minden bugyrát rázúdítja.
Elméletben már tudjuk Moviszter doktortól, hogy: „Az emberiség holt fogalom. És figyelje meg tanácsnok úr, hogy minden szélhámos az emberiséget szereti. Aki önző, aki a testvérének se ad egy falat kenyeret, aki alattomos, annak az emberiség az ideálja. Embereket akasztanak és gyilkolnak, de szeretik az emberiséget.” (Kosztolányi Dezső: Édes Anna) Míg Edo Jaganjac doktortól meg azt tudjuk, hogy, „Az ENSZ-et nem azért hozták létre, hogy bárkinek segítsen.” És „amint valamibe beleüti az orrát a politika, ott az emberek másodlagossá válnak.” (Edo Jaganjac: Szarajevói hercegnő) Mégis ahelyett, hogy kecskét vennénk vagy elmennénk egy pszichológushoz, az emberiség jövőjével és különböző szervezetekkel álcázzuk alantas ösztöneinket.
Mert a politika mindig kettéosztja az emberi társadalmat, a két felet meg összeugrasztja. És hiába régi az Oszd meg és uralkodj! elve, valamiért napjainkban is működik. Társaim a világjárványban, ne álljatok be az ellenségkép-gyártás ősi népszokásába. Úgy van kitalálva ez a gyűlöleteskedősdi, hogy kényelmes legyen, hogy kézre álljon. Adja magát, mint egy jó giccs.
Akik beoltatták magukat, mind birkák! Akik nem akarnak oltást, azokat ki kell zárni a társadalomból! Nem: különítsük el őket táborokba, hogy ne vegyülhessenek velünk!
Nézem a megnyilatkozókat, a hangadókat, és számomra csak az evidens, hogy mennyire gyakorlatias funkciója lenne az alázatnak. Én nem fogok másokra lecsapni. Csakis a saját démonaimmal harcolhatok. Befelé fegyelem, kifelé irgalom. Nem csak értem, de érzem is, miért szent a hallgatás. Bár érintett vagyok én is ebben a háborúban, de remélem, hogy nem a kommentek csatamezőjén fog eldőlni a dolog. Nincs szándékomban beállni, visszafogom magam. Mindenki előbb a saját démonaival kezdhetné. Befelé fegyelem, kifelé irgalom. Már úgy olvasom Teréz Anya A hallgatás értéke című versét, mint egy bonyolult konyharobot használati utasítását, mert már nem akarok többet hibázni. Idővel megtanultam, lassan magamban citálom… A hallgatás szelídség, amikor nem keresed a magad igazát… félig behunyom a szemem… A hallgatás irgalom, amikor nem feded fel testvéreid hibáit… mosolygok… A hallgatás türelem, amikor nem keresel emberi vigaszt… kiegyenesítem a gerincem… A hallgatás alázat, amikor nincs versengés… kezdem jól érezni magam.
Vagány lány volt Anna Frank, szép, fekete hajú lány. Bosszankodott is, hogy bezzeg a feketéknek nehezebb, nekik több gondjuk van még a szőrtelenítéssel is. Biztos. „Mindent a beszélírbe szokott diktálni. A toll elavult szerszám, titokban és nehezen szerzett egyet. A dolog, amire készült, az volt, hogy naplót ír. De hogyan közölje a mondanivalóját? Ha a jövő is olyan, mint a jelen, nem fognak vele törődni.” (George Orwell: 1984)
S igaz: én szőke vagyok, kékszemű, és olyan fehér a bőröm, hogy mindenre allergiás. Most éppen az ilyen külsejű embereket nem szeretik, nagy társadalmi szinten most nincsenek divatban. Most mások élete számít. De csak a saját démonaimmal harcolhatok. Befelé szigor, kifelé irgalom. Félig behunyom a szemem, mosolygok, kiegyenesedem, és hallgatok, mert a hallgatás hit, amikor nyugodtan vársz, és nem azzal törődsz, hogy megértsenek.
