Pályavázlatok Márkos András képzőművészről
„Összetekeregtem a fél világot, nagyon sok helyen dolgoztam: Toscanában, Provence-ban, Kanadában, Houston Bay alatt egy prémvadász régi házában, Japánban. Végül, mint tékozló fiú hazatértem…”
Nem csupán a tudomány, hanem a művészet is szeret rendszerezni, a múlt nyáron elhunyt Márkos András (1950-2020) csíkszeredai, pontosabban csíksomlyói származású képzőművészt azonban nem egyszerű valamiféle skatulyába helyezni. Talán eljön majd az ideje annak is, hogy hosszasan elemezzék pályáját, művészetét, ezzel a néhány oldallal én csupán figyelmeztetni szeretnék, hogy nem csupán az erdélyi, hanem az európai, sőt a világ képzőművészete egy olyan alkotóval lett szegényebb, aki előbb-utóbb megtalálja majd a helyét az értékek mindegyre átalakuló valóságában.
A huszadik század elején, majd az első és második világháború után a világ képzőművészete gyökeresen átalakult. A változások alapvető eredője felfogásbeli: a művészek rájöttek arra, hogy hivatásuk nem az utánzás, a körülöttük levő valóság szolgahű tükrözése, hanem mindannak a megmutatása, ami kortársaik számára láthatatlan. Következésképpen a képzőművészet mindenekelőtt önálló alkotás, saját vizuális nyelvvel. A rendelkezésre álló formákkal, felületekkel, vonalakkal, színekkel egy olyan új valóság összerakása, amely képes nem csupán az ember belső világát, hanem az ember és a társadalom átalakuló viszonyrendszerét leképezni, méghozzá olyképpen, hogy az egyéni érzékenységtől, felkészültségtől, világlátástól és sok más tényezőtől függően másképpen érinti meg a nézőt. Noha az irányzatok születésénél legtöbbször Kelet-Európából emigrált művészek bábáskodtak, magának az avantgárdnak, majd a neoavantgárdnak a hullámai csak jóval később, leginkább a második világháború után érték el az akkor már szocialista tábornak nevezett országokat.
Amikor 1969 és 1973 között Márkos András a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán tanult, Románia a keménykezű Gheorghiu Dej korszak után már az ideológiai enyhülés éveit élte, ami érződött a képzőművészetben is. Az addig hivatalosnak tartott szocialista realista képzőművészeti irányzat mellett megjelentek az avangárd csírái, az addig csak a főiskolai fiókokban tartott nyugati művészeti albumok hatásai mindenekelőtt a grafikában jelentek meg, az emberiség történetéhez fűződő ősi jelek és formák felhasználása, az addig sablonos, a szocialista építőmunka tükrözésére szorítkozó vizuális nyelv gondolat- és érzelemvilághoz való közelítése utalt arra, hogy a művészet térben és időben is egyetemes, mifelénk is itt az ideje az új utak kitaposásának.
Kolozsváron mindenekelőtt Feszt László (1930–2013) grafikai tanár, későbbi rektor, oktatta tanítványait ilyen szellemben, a könyvillusztrációk, a kisgrafikák, közöttük az ex librisek megjelenése követte a hazai könyvkiadás megpezsdülését is. Nem véletlen, hogy azokban az években új látásmódú és technikájú grafikusok nemzedékei indultak el a pályán, és a tanultakat meg is őrizték, akkor is, ha az egyetemi évek után, a kihelyezéseket követően egész más valósággal találkoztak.
Az 1969-ben Csíkszeredában megalakított Hargita Művészete szövetkezet akkor már több képzőművésznek kinált munkahelyet. Voltaképpen az lett volna a munkakörük, hogy a népi formákból kiindulva olyan színes, használati-, vagy az átalakuló lakáskultúrába illő dísztárgyakat készítsenek, amelyek tömegtermelésként is iparművészeti hatásokkal próbálják fejleszteni a hagyományos kerámiát és a népi textíliát. Mindez csak adott mértékben sikerült, a művészet korlátlan szabadságában hívő, itt reklámgrafikusként álláshoz jutó Márkos Andrásnak a legkevésbé. 1974-ben még ugyan eljutott a Zöld Lajos, Gaál András és Márton Árpád alapította szárhegyi alkotótáborba, enyhén erotikus grafikáival azonban már itt is kilógott a leginkább a székelyföldi hagyományokra és a realista művészetre alapozók sorából.
Három esztendő után váltott, az akkori Hargita megyei múzeumban nem ő volt az egyetlen képzőművész, aki ezen a viszonylag csendes helyen próbálta úgy keresni a kenyerét, hogy közben az egyéni alkotómunkájával se hagyjon fel. Nem tartott sokáig. 1978-ben díszlettervezőként a sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház alkalmazta és hogy ott mi történt, arről ő maga vallott Jánossy Alíznek a Krónikában 2008. május 2-án megjelent interjúban. „A sepsiszentgyörgyi színháznál a Káin és Ábel jelentős munka volt számomra, annál is inkább, mert ahogy hozzákezdtünk, egyre fogytak az emberek mellőlem, és egyre lankadt a munkakedv. Utólag megértem, mert abban a korszakban meglehetősen szokatlan elképzeléseim voltak. A történetet kivettük a hagyományos bibliai környezetből, és egy Colosseumhoz hasonló helyre, történelmi romok közé vittük, Káint és Ábelt farmerbe öltöztettük, Arabella pedig mezítelen volt. Az Isten hangja egy magnetofonon keresztül szólt az akkori kornak megfelelő óriás hangszórókon keresztül az emberekhez, Visky Árpád pedig Ceauşescu hangját utánozta magyarul. A szöveget Sütő András engedelmével lerövidítettük, az eredeti két és fél órás darabból lett másfél órás előadás. A konfliktus egyébként ugyanúgy lezajlott, ahogy Sütő megírta, de semmilyen megoldást, semmilyen kiutat nem tartalmazott. A darab 76 előadást ért meg, amíg be nem tiltották – a Szabad Európa Rádiónak köszönhetően. A Káin és Ábelt ugyanis bemutatták az akkori Jugoszláviában egy belgrádi fesztiválon, és valaki a rádión keresztül megmagyarázta a szimbólumokat. Ezek után – hadd ne firtassuk, miért, miért nem – eltűntem ebből az országból.”
1980-ban Bécsbe emigrált, itt még egy évig ösztöndíjjal folytatta tanulmányait az osztrák főváros két egyetemén is, majd 1981-ben Németországba költözött. Egyéni képzőművészeti és művészetszervező munkája itt teljesedett ki. És hogy ennek a lényegét legalább dióhéjban követni lehessen, legalább két fogalommal kell röviden megismerkednünk. Mindkettő a művészetnek és a művészeknek abból az abszolút szabadságából fakad, amelyet Márkos is magáénak vallott: a művészt elképzeléseiben nem befolyásolhatja senki és semmi, a művészi gondolatok kivitelezése elé nem állíthatók semmiféle korlátok.
A már korábban megjelenő, de a múlt század ötvenes éveiben főként az Egyesült Államokban előretörő és azóta világszerte absztrakt expresszionizmusnak nevezett képzőművészeti irányzat úgy vélekedett, hogy az igazán őszinte, belülről fakadó képeken nincs helye semmiféle emberi vagy tárgyi alaknak, a nonfiguratívitásnak pedig olyan erőteljes érzelmi töltéssel kell társulnia, amely a szabad, bármiféle megkötöttség nélküli tudatalattiből fakad. E tekintetben felismerhetők ugyan a szürrealista gyökerek, de az irányzat művészei elvetették a kompozíciókon való hosszabb idejű töprengést. Úgy gondolták, a lényeg a művész pillanatnyi hangulatának azonnali átültetése a vászonra jelekkel, vonalakkal, színekkel, a legkülönbözőképpen és a legkülönbözőbb anyagokkal, ami éppen a kezük ügyébe kerül. Az amerikai Jackson Pollock (1912–1956), az irányzat egyik legnevesebb képviselője úgy vélekedett, hogy a festőnek a kép részévé kell válnia. „Amikor benne vagyok a képben, nem vagyok tudatában annak, amit teszek. Csak bizonyos idő elteltével értem meg, mit is akartam tenni.” Az úgyszintén amerikai Mark Rothko (1906–1970) festményein különböző színekben lebegő foltokat látni, ugyanazon meggyőződésből: „Nem érdekel a színeknek és a formáknak, vagy bármi másnak a viszonya. Engem kizárólag az alapvető emberi érzelmek kifejezése foglalkoztat.”
Manapság árveréseken a Pollock és Rothko képekért, vagy a csoportosuláshoz tartozó más művészek alkotásaiért, illetve hasonló avangárd irányzatok immár klasszikusnak tekinthető korabeli műveiért akár tízmillió dollárokat is fizetnek, mivel egyértelművé vált történelmi szerepük: a huszadik századbeli embernek azt új, vizuális kultúráját alapozták meg, amelynek megannyi jelét látjuk azóta is.
1960 után, a különböző fogantatású, elsősorban a háborúellenes és a megmerevedett társadalmi szerkezeteket tagadó nyugati mozgalmak hatására a képzőművészet újból kilépett saját fellegvárából és feladva passzívitását, adott mértékben melléjük szegődött. A konceptuális művészet újból előtérbe helyezte a gondolatot, a cselekvést és ennek megfelelően szövegek, jelképek, ábrák, fényképek, mozgalmi szimbólumok épültek be a legkülönbözőbb technikájú alkotásokba.
Úgyszintén a társadalom és művészet viszonyának elemzéséhez, a cselekvő társadalmi beavatkozásokhoz tért vissza a képzőművészet egy másik, a huszadik század második felében erőteljesen terjedő és napjainkban is jelentkező gyakorlati ága, a performansz és az installáció. A művész saját személyében kilép a műterem megszokott légköréből, a legváltozatosabb természeti, történelmi tájban, építészeti, ipari és más terekben alakít ki gyakran saját testével vagy csoporttársakkal, különböző műfajú alkotásokkal, netán segédeszközökkel olyan kapcsolathálókat, amelyek az éppen ott levő, arra járó kisebb vagy nagyobb embercsoportokban váltanak ki azonnali vagy későbbi kölcsönhatásokat, és ezek szintén az alkotás részeivé válnak. Így a művészet aktív, cselekvő, olykor meghökkentő, de mindenképpen a társadalomba beavatkozó jellege kerül előtérbe.
Márkos András életműve e két műfajban írható le. Németországi letelepedése után hasonlóan gondolkodó német, osztrák, román, amerikai, francia képzőművészekkel együtt létrehozta a Die Gruppe elnevezésű csoportot, amely a legkülönbözőbb installációkkal hívta fel magára a figyelmet. Párizsban beköltöztek az egyik múzeumba és a nézők előtt, alkotás közben beszélgettek a művészet szerepéről. Az egyik osztrák kastélyban, úgyszintén napokon át, Franz Kafka hasonló című regényének az abszurd, a kisembert megfélemlítő hangulatát igyekeztek újrateremteni. Ezekre a modern képzőművészeti műfajokra a huszadik század második felében több nemzetközi kiállítás is ráhangolódott, a kasseli Dokumenta, a velencei Biennálé és más seregszemlék az új művészeti törekvések állandó színhelyei.
„A Documenta-projekten szimbolikus ajándékot akartam osztogatni a szponzoroknak, ami egy doboz volt, benne egy kakukktojással és néhány aprósággal. Arra szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy aki pénzt ad egy művészeti megnyilvánulásra, befolyásolja az alkotási kedvet. A reklám és az igazi művészet közötti összefüggéseket kerestem. Egy katalógusban, ami szintén benne volt a dobozban, kifejtettem, miért kell újrafogalmazni az értékrendeket. Huszonöt nagyobb szponzora volt a Documentának, és mindenkinek elküldtük a dobozokat. Azt vártam, hogy elkezdődik egy vita. Mit jelent az, ha egy globális kiterjedésű cég a saját művészeit felvonultatja? Mi honnan kezdődik, merre tart, és mi az ára? Mert ugye azt tudjuk, hogy a szponzor miért adja a pénzt, mondjuk, egy sportrendezvényre… De a kultúrában nem lehet a trikón viselni egy cég logóját. A doboz pedig lényegében azt a skatulyát jelképezte, amelybe belekényszeríthetik a művészt a pénzadomány. Nagy meglepetésemre óriási éljenzés fogadta az ötletet, mert senki nem értette meg a kakukktojások igazi üzenetét. Felmérgelődtem, és eldöntöttem, hogy Documenta-blokádot csinálok. Megvettem 3000 darab tojást, kifújattam, megtöltettem gipsszel, lepecsételtük, aláírtam, és leraktuk a kasseli Fridericianum, a Documenta székhelyének lépcsőjére. Ezután az történt, hogy akik bent voltak, nem mertek kijönni, akik meg kint voltak, nem mertek bemenni. Így teljesedhetett ki a tiltakozás az intézményesített műkincs-kereskedelem, a pénz és multinacionális cégek befolyása ellen. Ennek óriási sajtóvisszhangja lett…” Saját, Jánossy Alíz által lejegyzett szavai ezek a már említett Krónika-interjúban.
A „Cuckoo’s Egg” nevű installáció különböző formákban és alkalmakkor az évek sor végigfutott több fővároson és a newyorki Guggenheim Múzeumba is eljutott. Így lett Márkos Andrásból nemzetközi hírű művész, aki továbbra sem fukarkodott az ötletekkel. Málta mellett egy nagyobb, nemzetközi gazdasági tanácskozás alkalmával egy süllyedő hadihajóval művészkedtek, Németországban hajléktalanoknak állítottak fel sátrakat és kétheti teljes ellátás mellett megkérték, hogy saját maguk fessék ki az ideiglenes lakhelyet, úgy, ahogyan akarják. Az évek során különböző világcégek előtt állítottak fel installációkat és belesodródtak a globalizálódó társadalmi változásoknak azokba az áramlataiba, amelyek az új, modern tervezésű központokkal és negyedekkel gazdagodó európai, valamint amerikai nagyvárosok tereit, épületeit akarták a művészet eszközeivel otthonosabbá, oldottabbá tenni.
Márkos nem feledkezett meg az egyéni munkáiról sem. Ő maga Art Studio Markos néven már 1982-ben galériát alapított lakhelyén, a németországi Leonbergben, négy évre rá Glaskasten megnevezéssel nagyobb céget is létrehozott, amelyet az 1989-es kelet-európai változások után igyekezett a térség több országába, így Magyarországra és Romániába is beágyazni. Addig egymást követték az egyéni kiállításai Európa számos városában. Absztrakt expresszionista, majd konceptuális munkáit legtöbbször különböző téma-sorozatokba szervezte, lendületes rajzain, a különböző eljárásokkal készült nagyméretű grafikáin és olajfestményein a gyakran felbukkanó szavak, szövegtöredékek, jelek és jelzések utaltak arra, hogy országoktól függetlenül, egyetemessé szeretné kitágítani a mondanivalóját. A barcelonai Juan Miro nemzetközi rajzversenyen díjat is nyert, egyéni tárlatait, alapos szakmai tudáson és széttekintő gondolatiságon alapuló munkáit mindenhol értékelte nem csupán a műkritika, hanem a sajtó is. Németországtól kezdve Brazíliáig, Svájctól az Egyesült Államokig mifelénk kevésbé ismert szakmai díjak sem maradtak el. Még Joseph Beuys (1921–1986) is, akit a neo-dadaista mozgalom németországi szülőatyjának és általában az egyik legnagyobb hatású modern képzőművésznek tekintenek, felfigyelt a munkáira és tanácsaival segítette.
Márkos András világvándorlásai során nem csupán képzőművészként, hanem művészeti menedzserként is rengeteget tapasztalt. Úgy gondolta, hogy az 1990-es években beköszönő kelet-európai változások után profitképesen részt tud venni a nyugati gazdaságnak abban az előretörésében is, amely itt akart újabb piacokat létrehozni. Glaskasten nevű cégét nagyobb formátumúvá alakította, magyarországi és romániai bejegyzésűvé tette, Magyarországon a műkereskedelmet, Romániában pedig a piacra juttatásban való közvetítést célozta meg főként német cégek számára. Ezek a vállalkozások is közrejátszottak abban, hogy 1999-ben hazatelepedjen Gyergyószárhegyre, ahol már akkor lezárult az alkotótábor Zöld Lajos korszaka és újabb vezetőkkel, fiatal alkotókkal más művészeti irányultságú művésztelepeket hoztak létre. Ő maga 2002-ben, a kolozsvári Korunk folyóirat felkérésére, a rá jellegzetes stílusban, így emlékezett meg ezekről az évekről: „A nyolcvanas évekkel kezdődően összetekeregtem a fél világot, nagyon sok helyen dolgoztam: Toscanában, Provence-ban, Kanadában, Houston Bay alatt egy prémvadász régi házában, Japánban. Végül, mint tékozló fiú hazatértem, azaz jelenleg Szárhegyen dolgozom. Itt internetes szövegekkel és képekkel bosszantom a helyieket, nem helyieket, táboritákat (Alkotóközpontot), képzőművészeket, (a „Szárhegyi Nagy Hegyi Iskola”), ezek rajongóit, pátereket és testvéreket, Konfuciust verve a fejükhöz, megfestvén a Golgotha Ficta című tizennégy festményből álló sorozatot, majd az András és a többi testvérek megkísértése (Tentatione) sorozatot. Majd mások boldogságára és magunk örömére a Kétarcú tükör ciklust, bízva abban, hátha megértik, hogy semmi sem változott, és csak a nyugdíj, illetve a halál ment(s) meg minket (Uram) az ugyanazzal azonos képcsarnoktól. Következett a Lehetetlen táj. Fenyőfák között ködben (lásd: Andrzei Wajda) vívják nagy csatájukat kitalált hírnevű hősökkel a nagy feltalált történelemben, – s eközben a fenyőfák zöld háromszögekké nemesednek. Mindezt befejeztem az Indulgentia sorozattal, mert úgyis minden mindegy, s úgyis mindenkinek megbocsátunk.”
Úgy tervezte, hogy a Golgotha Ficta sorozatának bemutatásával Gyergyószárhegyen állandó galériát is nyit, amelybe kortárs nyugati képzőművészek hozzák el munkáikat, közöttük azok, akikkel az évek során együtt dolgozott. A Krónika írta meg 2001-ben, hogy a „a Gyergyószárhegy központjában lévő, Kós Károly tervei alapján felépített Kultúrházat a német érdekeltségű, Glaskasten Intermedia Kft. és a helyi Cika Kulturális Alapítvány közösen koncesszionálná egy falusi kulturális központ létrehozása érdekében. Márkos András, a csíkszeredai származású, a hetvenes években Bécsbe, majd Amerikába disszidált, jelenleg Stuttgartban élő festőművész, 1999 augusztusában elhatározta, hogy egy időre „visszavonul” alkotni az itteni ferences kolostorba. Az elhanyagolt állapotban levő Kultúrotthon három termét tataroztatta, szerelte fel műteremnek, irodának és korszerű kiállítótérnek. Az azóta eltelt időszakban Márkos személyes kapcsolatai révén itt mutatták be először kortárs nyugati alkotók munkáit. Az időközben megjelent törvény alapján a szárhegyi közbirtokosság visszaigényelte régvolt tulajdonát, a művelődési házat. Később azonban a közbirtokosság tulajdonosi jogáról lemondott. A kultúrház így a tanács ellenőrzése alá került vissza, azóta különböző jogi problémák adódtak. Márkos kijelentette, tervét mindenképpen megvalósítja, létrehozza a kulturális központot.”
Szárhegyen azóta létrejött ugyan kulturális központ, de a Hargita MegyeiTanács égisze alatt, többek között az egykori Barátság alkotótábor gazdag hagyatékának a gondozására, illetve új művésztelepek szervezésére. Ám a Lázár-kastély perekkel, lemondásokkal, adományozásokkal tarkított visszaszolgáltatása nyomán a jóindulatú, tenni akaró és a művészetet vezérlő elvnek tekintő vezetőség áldozatos munkája ellenére, a jelen és a jövő még mindig meglehetősen szövevényes.
Márkos András közben itthon is nagyobb projektekbe fogott. Bekapcsolódott a 2000-ben hivatalosan is bejegyzett, Berszán Márkos Zsolt és Botár László irányította Hargita Visual Art képzőművészeti egyesületbe, majd a belőle leágazó Interart és a csíkszeredai Kortárs Képzőművészeti Múzeumot és Galériát működtető KOKEM csoport tevékenységébe. 2002-ben részt vesz Black Box nevű kiállításukon és egy olyan projektben, amelyben több csíkszeredai képzőművész a Román Akadémia támogatásával Rómában készített installációt. „A Progetto Roma – La Tentazione” performansz-sorozat két hétig zajlott az Academia di Romania in Roma épületében, majd egy kiállítással zárult.
A résztvevő csíki művészcsapat – Bartis Elemér, Berszán Zsolt, Botár László, Csillag István, Jánosi Antal, Léstyán Csaba, Márkos András, Tódor Zsuzsanna, kiegészülve Ioan Zbârciu kolozsvári művésszel – előre egyeztetett forgatókönyv alapján dolgozott. A Colosseum árnyékában egy napra minden művész imperátor lehetett és saját programját valósítatta meg a többi „rabszolga-művésszel”. Olyan témákra dolgozhattak a művészek mint: Semiramis függőkertjei, a giccs Rómában, a genesis G pontja, Holdárnyék, stb. Az aznapi imperátor a téma részletes ismertetése után átadta a munkát az ún. rabszolgacsapatnak, persze élve azzal a jogával, hogy őmaga is részt vehet az alkotófolyamatban. Ezeket alkotásokat Róma után a bukaresti Magyar Kulturális Intézetben is bemutattuk.”– emlékezik vissza Botár László.
2003-ban folytatódtak az eredetiségre, a kollektív művészi élmények átélésére, átéltetésére vonatkozó törekvések. A Hargita Visual Art művészeinek – Berszán M. Zsolt, Botár László, a texasi Frederick D. Bunsen, Jánosi Antal, Kelemen Örs Csongor, Márkos András, Tódor Zsuzsanna – eredeti szándéka szerint egy folyamatszerűségében bemutatott akció részeként nyílt meg a kaposvári Vaszary képtárban és tartott egy hétig a Hozta Isten, Vaszary Úr! című kiállítás, amelyben a művészek a játékosságot, a kéz gyors gesztusainak a közönségre ható erejét vizsgálták. Az alkotók 70×70 cm-es papíron dolgoztak, kizárólag fekete-fehérben. Vaszari János munkásságának egy-egy területéről választhattak munkákat és újragondolva azokat hozták létre a parafrázisukat. Ugyanebben az esztendőben a Gyergyószentmiklósi Pro Art Galériában októberben nyílt meg egy olyan kiállítás, amelyen négy művész – Berszán Márkus Zsolt, Frederich Daniel Bunsen, Márkos András, és Tódor Zsuzsanna „A napot és a holdat szarva között hozta” jeligével; azonos témát dolgozott fel. Az idézett mondat egy csángó balladatöredékből származik. 2004-ben a kiállítás Marosvásárhelyre is eljutott, majd 2005-ben Márkos András az INTERart több művészével együtt Face to Face (Szemtől szemben) címmel állítottak Csíkszeredában, Marosvásárhelyen majd megint Csíkszeredában.
2007-ben Márkos új installációt talált ki. Bukarestben a román parlament tagjainak a hét főbűn – kevélység, fösvénység, bujaság, irigység, torkosság, harag és restség – alapján összeállított közel ötszáz, levélméretű kartotékját állította ki, így próbálva tükröt tartani a politikusoknak, akiket a kiállításmegnyitóra is meghívott, további közös alkotásra és elmélkedésre biztatva őket, nem sok sikerrel: a honatyák közül senki nem jelent meg. Tervét azonban nem adta fel. 2008-ban Szárhegyre hívta a képviselőket és szenátorokat, de a Krónika szerint „csupán Ioan Talpes szenátor válaszolt Márkos András képzőművész és a gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Alkotóközpont közös szervezésében meghirdetett A bűnbocsátó cédulák újraélesztése című performanszra. A rendezvény fő célja a honatyákkal – szenátorokkal és képviselőkkel – való közös elmélkedés, közös alkotás volt. Márkos András az eredetileg négynaposra tervezett akció helyszínéül a Lázár-kastély lovagtermét választotta. Ioan Talpes elmondta: „Nemcsak azért tartottam fontosnak eljönni, mert Márkos jó barátom, és tudom, ha ő valahová meghív, ott rendkívüli dolog történik” A kiállítás-megnyitót követően Ferenc Ervin ferences szerzetes tartott előadást az önvizsgálatról és a hét fő bűnről.”
Márkos a politika, a társadalom és a művészet viszonyát elemző törekvéseit nem adta fel, Szárhegyről visszajárt Németországba, 2010-ben egy berlini utca, 2011-ben pedig a jól ismert Potsdamer tér volt a színhelye azoknak az egy napig tartó performanszainak és installációinak, amelyeket később, Revival of Indulgentia (kb. a megkegyelmezés, az elengedés, a könyörületesség újraéledése) címmnel más nyugati városokban is tovább folytatott, különböző performansz-leágazásokkal.
Márkos András, 70 éves korában, Brassóban hunyt el. Alkotásai helyet kaptak a világ számos modern képzőművészeti gyűjteményében, performánszainak, installációinak fotó- és videódokumentálását ugyancsak többfele őrzik. A világháló megjelenése után a videóinstallációk tekintetében is úttörő munkát végzett.
Romániát és Erdélyt a 20. század folyamán, különösen annak második felében rengeteg képzőművész hagyta el. A magyarok közül a legtöbben Magyarországon telepedtek meg, mások távolabbra is eljutottak, munkásságukat nem egy esetben világhírnév övezi. Ez a tanulmány egy olyan kereső-kutató, nem mindig megértett és gyakran egyáltalán meg nem értett, nonkonformista képzőművész életének néhány olyan vonását igyekezett felvillantani, akinek a hagyományostól eltérő művészete ugyanúgy Csíkszeredából és Székelyföldről indult, mint sok elődjének és kortársának. Ő is a miénk és az Idő a maga értékskáláján majd még biztosabban megtalálja a helyét.
