Fél esztendő leforgása alatt két jelentős tárlat nyílt a nagyváradi keramikus művész, Jakobovits Márta munkáiból, előbb a múlt év tavaszán Sepsiszentgyörgyön, az Erdélyi Művészeti Központban, majd decemberben Bukarestben a Kortárs Művészetek Múzeumában. Utóbbi tárlat április közepéig látogatható.
Mit jelent számodra ez a bukaresti megmutatkozás?
Nem is álmodtam, hogy engem meghívnak egyéni kiállításra a Kortárs Művészeti Múzeumba. Csak akkor hittem el, amikor Bukarestből lejöttek Váradra, mindent megnéztek, végigfotóztak az igazgató megbízásából, még a vázlataimat is. Éppen elő volt készítve az anyagom a sepsiszentgyörgyi kiállításra. Mondtam is nekik, most jöjjenek, még nincs becsomagolva. Utána beindult rendesen a dolog.
Kinek az elképzelése dominál a tárlat előkészítésekor?
Én mindig hagyom a kurátor szándékát érvényesülni, hiszen az ő feladata is alkotói munka. Az, hogy ő mit tud felmutatni, ahhoz a térhez, amit kiválaszt, amiben dolgozik, abban milyen dialógus jön létre. Vagy, hogy a munkáim együttese abban a térben milyen tartalmú árnyalatokkal gazdagodik. Az egyéni kiállításon rendkívül fontos a térrel való dialógus.
Nem is kérik? Ahhoz hasonló ez, amikor a rendező nem örül annak, ha a szerző beleszól a munkájába?
Olyan kiállításom is volt már, például Mogosoaia-n, amikor a kurátor hagyta, igényelte, hogy én játsszak abban az elvarázsolt térben. Az nekem is élmény, hogy mit alakítok ki. Hasonlóan történt a római kiállításomon is, ott is hagyott a kurátor játszani a munkáim elhelyezésével. Vigyázni kell, hogy ne legyen zsúfolt, arra, hogy ne akarjak feltétlenül mindent megmutatni. Csak azt, ami akkor lényeges, ezt meg kell tanulni. A kiállításrendezés egy másik szakma. A bukaresti kurátorom, Mălina Ionescu, – anyja-apja nagy művészettörténész volt, tiszteltem a munkásságukat, hallgattam előadásaikat – egy negyvenes nő, ami azért fontos, mert engem érdekel, hogy egy következő generáció hogyan reagál a dolgaimra. Már teljesen kövület vagyok az ő szemükben? Én ösztönösen dolgozom, megengedem magamnak azt a luxust, hogy ne érdekeljen, tetszik-e valakinek vagy sem az, amit csinálok. Mindig magamat akartam felfedezni, azt, hogy én magam hogyan fordítódok le azokban az érzetekben. A vizuális nyelvezetet sokféle módon lehet használni. Fontos, hogyan lépek kapcsolatba dolgokkal empatikus, ösztönös beleérzéseken keresztül. Olyan dolgokkal, amelyekről azt gondolom, hogy közöm van hozzájuk. Nagyon vonzanak a természeti dolgok, kövek, ágak szólítanak meg, dialógust folytatok velük, minden metamorfózis, mimézis különböző megközelítésekből.
Mennyiben különbözik a két tárlat azon túl, hogy a fővárosi retrospektív jellegű?
Ahhoz a bukarestiek ragaszkodtak, hogy a kezdetektől nyújtsunk képet a pályámról, a sepsiszentgyörgyi nem ilyen jellegű volt, ott Madaras Péter szobrász volt a kurátor, a választást az ő esetében is teljesen rábíztam. Nagyon jól csinálta, a munkáknak életük volt, szuszogtak. A sepsiszentgyörgyi kiállítást a bukarestiek megnézték, s az egészet átvették, kiegészítve a kezdetektől. Nagy együtteseim mind jelen voltak, a Nagy kör, a Zarándoklat, a Folyamat, ezek mind a tárgyak születésének a logikáját, az én lappangó logikámat adják vissza. Örültem, hogy nem szóltam bele a dolgokba.
Összesen négyszáz négyzetmétert kaptam a Kortárs Művészeti Múzeumban, s a kurátor mellett volt egy szakember, aki megépítette, elkészítette a tér koncepcióját. Őt Kim Attilának hívják, nagyon aktív és különleges figura, aki szépen megtervezte számomra a teret. Hófehérben gondolta el, az Elemelkedés kompozícióm mint egy oltár kapott helyet a perspektíva végén. A kiállítás címéhez, A megtett út része is kapcsolódott, a Nagy kör is kiemelt szerepet kapott, ez tetszett nekem. Elvitték Bukarestbe a kísérleteimet is, a tesztek a karzaton kaptak helyet, mint egy könyvtárban. Ez az én kerámia-könyvtáram.
Művészileg hogyan érintett a két esztendeje tartó járvány, a bezártság?
Erősen meg voltam ijedve, de azért nem unatkoztam egy percig sem. Nem mertem kimenni a házból, de mindvégig jól lefoglaltam magamat. Olvasok. Írok. Dolgozom. Új munkákba is kezdtem, de mindig van valami folyamatban is.
Vannak-e ambíciózus terveid 2022-re?
Túlélni. Márciusra hívtak Londonba, de ezt túl korainak éreztem, viszont a novemberemet odaígértem. Ott már volt egyéni kiállításom, az Elizabeth Xi Bauer Art Platform foglalkozik a műveimmel, a népszerűsítésükkel. Adtak is el a munkáimból, folyton kérnek azóta is, csak én nem küldtem. Szeretem magam mellett tudni a kerámiáimat, ennek köszönhető, hogy meg tudtuk most rendezni a kiállítást Szentgyörgyön is, majd Bukarestben. Úgyhogy most szélnek eresztettem őket. Hosszú pórázon vannak. Erre az évre vannak meghívásaim Budapestre, illetve Iasi-ba is kaptam egy bukaresti művészettörténésztől érdekes felkérést, pedig nem ismertem. Szeretem az ilyen találkozásokat, amikor valaki ismeretlenül meglátja a dolgaimat, s rámkérdez, lenne-e kedvem vele együtt dolgozni. Vladimir Bulatról van szó, aki látta korábban a Mogosoaia-i kiállításomat, írt is róla egy remek cikket.
Igen gyakran vagy távol Váradtól, tanítasz, kiállításaid vannak, előadásokat tartasz.
Az útjaimra a kerámiához hasonlóan a kíváncsiság vezetett. Nagyon szeretek utazni, s a kiállításokhoz hasonlóan ezek lényege: nagy találkozások különleges emberekkel, velük egy hullámhosszra kerülni, tanulni tőlük.
A művekkel kapcsolatban ma mi foglalkoztat?
A mázkísérleteimben olyan érdekes dolgok jöttek elő, például A Jákob lajtorjája vagy Felhőlétra néven emlegetett munkámnál. Ez egy egyedi máz-szótár, mert a létra minden csíkjáról tudom, hogy ott mit csináltam, ezeket feljegyeztem, érdekes eredmények jöttek ki. Azokkal szeretek tovább játszani, kideríteni, hogy a titok megközelítéséből mit tudok én felmutatni. Mert ha nem érzed, hogy közeledsz a létezés titokzatosságához, akkor nem érdemes. A legtöbbször visz az anyag, meglepetések is érnek, szembesülök azzal, hogy tényleg, ez volt bennem? Egyfajta empatikus ráhangolódás, és az érzeteknek a sugallata visz.
Ebben van a titok?
Igen, s nem lehet abbahagyni. Tudod, egy élet nem elég egy keramikusnak. Csak egyetlen eljárás, mondjuk ez a fehér-fekete, az utólagos rakutechnikával s az olajredukcióval annyira izgalmas. Ezeknek a viszonyát keresed, meg azt, hogy azon a felületen mi történik. S mindig az az érzésed, hogy lehetne jobban, lehetne még koncentráltabban. Ez hajtja az embert.
Mennyire nevezhető ma divatos művészeti ágnak a kerámia?
Aki már kapcsolatba kerül vele, az nagyon megszereti. Persze, amikor még ott tart valaki, hogy választania kell a műfajok között, sokaknak biztosan nem ez az első, hiszen technikailag nagyon bonyolultnak tűnik ugyanakkor olyan szépsége van, s annyiféle lehetőségünk van az anyag alakítására a különböző hőfolyamatok által, nem beszélve a kémiai részéről. Belemászhatok az anyag szerkezetébe, ami számomra nagyon izgalmas.
Az anyaggal való bánni tudás megtanulható vagy inkább kitapasztalható?
Én ezt tanultam is, tapasztaltam is. Most is több ilyen nagyformátumú füzet van a kezem ügyében a laptop mellett, tele jegyzetekkel, hiszen folyamatosan sokféle anyaggal dolgozom. Ha kijön valami, azt feljegyzem, számítanak az arányok, az eljárás módozata. Ez egy mánia. Ugyanakkor azt is vallom, hogy lehet kerámiaművészetet csinálni a legprimitívebb anyagokat használva. Ha őszinte a dialógus. Az efemer is része a dolognak. Mind elmúlunk, a mű is elmúlik.
Van-e lehetőséged e tudás továbbadására?
Sokáig tanítottam, s nagyon szerettem is tanítani, ami egyféle kompenzálása is volt annak, hogy nem lévén gyermekeim, de nagyon szerettem mindig fiatalokkal foglalkozni. Egyáltalán vonzott a tanítás, mint létezési mód, egyszerre adsz le tudást, de energiát és lelkesedést is. Nagyon fontos, hogy te abban higgy is. A tanítás nagyszerű dolog, mert rákényszerít arra, hogy összeszedjed, tisztázzad azt a problémát, ami általában a te problémád, ugyanakkor az ő reagálásaik is provokálnak téged.
Fejlődés, folyamatosság, megtett út, emelkedés
Jakobovits Márta művészete európai szinten képviseli az egyik legösszetettebb alkalmazott kutatást, az öntés és az égetés modellezési technikáit, a tradicionális anyaghasználat különböző, újrafelfedezett és újraértelmezett módozataitól a kémiai kísérletezésig, bizonyos folyamatok és hőkezelések határait feszegetve.
A kerámiapaszták sajátosságait kutatva folytat kísérleteket – például a tixotrópia, a porcelán cseppfolyóssá válása az égetés és a szárítás során, mindez különböző kőporok és pigmensek kombinációival, ezek végtelen textúráival, kromatikus finomságaival elegyítve.
Igen gyakran terjeszti ki a kutatást a merített papírkészítési technikákra, továbbá előszeretettel használ olyan művészi megoldásokat, mint az installáció, illetve különböző interakciókat a természetes térrel és közeggel. E kiterjesztett anyagtanulmányozást egészíti ki az anyag megfigyelese, mint saját terjedelmenek felfogója, és a művészi szándék, ami a alkotói aktus gyakorlásában ölt format. Ezek jelentik a művész diskurzusának két kiindulópontját, olyan témák körül összpontosulva, mint a forma megjelenése és fejlődése, a jel es ennek szimbolikus töltete.
A plasztikai jel eredete és létrejötte az anyagon belül dinamikusan helyezkedik el, a maga partikularitásaival, a művész beavatkozásai által a jelenlét egyetemességével.
Egy hagyományos, archaikus és mitologikus alap visszanyerése által keres összefüggést a természeti és a spirituális között. Művei szakrális dimenziókat tárnak fel, melyek nem csupán nem kerülnek ellentmondásba az anyaggal, de nem is lehetnek működőképesek az anyaghoz fűződő megbonthatatlan kötelékek nélkül. Munkáinak egész sorára jellemző, hogy akár három évtizede formálódnak, jelenleg is az alkotási folyamat részei, egy állandó rekonfigurációban.
Műalkotásai különböző útvonalakon haladnak, olykor logikus léptekkel haladva, máskor visszatérve a kiindulóponthoz, mint egy másfajta végletesség kivetülései.
Fejlődés, folyamatosság, haladas, felemelkedés – ezek köré a fő témák köré szerveződik ez a fáradhatatlan kutatás, melynek központjában a kerámiában rejlő végtelen lehetőségek állnak. A kerámia két, látszólag ellentmondásban álló halmazállapot poétikáját egyesíti magában: a formálhatóság és a szilárdság poétikáját, ahogyan benne van annak a folyamatnak a dinamikája is, amit az anyag belső szépsége és a belsejében rejlő képek jelentenek.
(Mălina Ionescu szövege elhangzott 2021. december 9-én a bukaresti Kortárs Művészeti Múzeumban, Jakobovits Márta A megtett út része / Portiune din drumul parcurs című egyéni kiállítása megnyitóján)
Az átalakulás örökkévalósága
„Jakobovits Márta munkái nem a realisztikus ábrázolásmód jegyében születnek, hiszen elsődlegesen az anyagnak és a formának azt a kifejezőerejét keresi, amely a lényeget ragadja meg. (…) Munkáiban nagy szerepet tölt be az elemek csoportosítása, amely által az alakok és formák egymást kölcsönösen felerősítik, így kapcsolódásuk hihetetlen expresszivitást, dinamikát generál. (…)
Formáinak egyszerűsége azt az érzetet kelti, mintha a természet hozta volna létre őket. (…) A tárgyak közötti energiaegyensúly, a közöttük lévő viszony és harmónia adja az installációegyüttesek formai gazdagságát, sugárzó energiáját, felkavaró hatását. (…)
A különböző technikákban készült kerámiatárgyak szervesen kapcsolódnak a talált tárgyakhoz, a természetből begyűjtött kövekhez, kagylókhoz, fakérgekhez, misztériummal teli jelképeket képezve. (…) Minimalista formák ezek, amelyek első látásra akár jelentéktelennek is tűnhetnek, viszont az egymáshoz való viszonyuk által életre kelnek a csoportokban.
Munkáinak színvilága, a földszínek keveredése a rozsda árnyalataival paradoxális módon nem az elmúlást, hanem a folytonosságot élteti, amely ősidők múltját a beláthatatlan jövő dimenziójával köti össze.”
(Részletek Dr. Kányádi Iréne: Az átalakulás örökkévalósága című, Jakobovits Márta 2021 májusában az Erdélyi Művészeti Központban, Sepsiszentgyörgyön nyílt kiállításának katalógusában közölt írásából)