Pesti Vigadó, 6. emeleti galéria (1051 Budapest V., Vigadó tér 2.), 2021. december 10-től – 2021. január 30-ig.
Kurátor: Zuh Deodáth
Arculat, grafika: Alapfy László
Berendezés: Vadász István
Szervezés/marketing: Baricsa Katalin, Pesti Vigadó Kiállításszervezési Csoportja
Festői problémák[1]
Hölgyeim és Uraim, kedves Egybegyűltek, és majdnem azt mondtam, igen kenetteljesen, hogy „tisztelt ünneplő Gyülekezet”! Nagy megtiszteltetés számomra, hogy megnyithatom ezt a jubileumi kiállítást, és ennek kapcsán úgy beszélhetek, mint ahogyan filozófiatörténészi szakmámból fakadóan művészeti kérdésekről egyedül beszélni tudok. Úgy lépek fel itt, mint Jovián György monográfusa, és az, amit a művészről gondolok, ott van a könyv[2] lapjain. Most viszont valami olyasmit próbálok mondani, ami ennek a kiállításnak a kapcsán az említett gondolatokhoz hozzátesz valamit. Egy biztos: nem szeretném ismételni magam. Legfeljebb érthetőbbé akarom tenni, amit Jovián kapcsán a festészetből megértettem. A szövegem apropóját az is adja, hogy az elmúlt hetekben kritika jelent meg az említett könyvről az egyik magyarországi országos napilap[3] hasábjain. Nem mentes némi iróniától, hogy a cikk szerzője annak a „kellemes meglepetésnek” adott hangot, hogy én magam a könyvben „kerek mondatokban” és „logikus összefüggésekre rávilágítva” mutatom fel a Jovián György életműve mögött azonosítható folyamatokat. Csak reménykedni tudok abban, hogy a ma esti közönségnek is tudok még szolgálni hasonló meglepetésekkel.
Szakmai ártalomból fakadóan is szeretném röviden pontokba szedni, hogy miről akarok beszélni. Számszerűen három kérdésről. Az első a kiállítás háttere, motivációja és jellege. A második a realizmus problémája a festészetben – általános fogalmakban, de J.Gy. munkái által érthetőbbé téve. A harmadik pedig az, hogyan tudunk számot adni egy egyszerű mesterség bonyolult természetéről. A festészet ilyen, és az, amiről az első két pontban szólok, ebben a témába kulminál.
I. A kiállítás nem valódi életműkiállítás. Igen sok minden nem szerepel benne Jovián teljes életművéből. Annak csak egy, még ha igen nagy szeletére kíváncsi, vagyis arra, amely 1983-mal vette kezdetét, az első teljes évvel, amelyet a festő Nagyváradról Budapestre költözve a fővárosban töltött. Nem is igazi retrospektív kiállítás ez, mert az 1990-es és 2000-es évek több aspektusa hiányzik a tárlatról. Igazság szerint ez egy olyan válogatás, amely a jelzett, és máig tartó periódust egy bizonyos szempontból vizsgálja, illetve mutatja be.
Még egy megjegyzést a kiállítás címéről, és annak nómenklatúrájáról. Az első ilyen, római számokat használó megnevezést az ötvenéves jubileumi tárlat viselte 2001-ben, az akkor az Ernst Múzeum kötelékében működő Dorottya Galériában. A Dorottya Galéria ma már nem létezik, épülete is meghajolt a legmodernebb világ előtt. [4] Viszont – mint oly sokszor előtte a magyar kortárs művészetben – a mi esetünkben is itt kezdődött egy máig tartó folyamat. Ez a kezdőpont volt az „L”.[5] Ezt követte tíz évvel később, 2011 novemberében, a Kiscelli Múzeumban a Jovián LX,[6] majd újabb egy évtizedre rá a Jovián LXX. Meg kell jegyeznem, hogy a római számoknak van valami, a kumulatív tipográfiából fakadó megnyugtató, ugyanakkor inspiráló hatása. Mint jól tudjuk, a római szám-karakterek egy adott ponton túl nem a legmegfelelőbbek a kalkulus céljaira, de rendkívül jól érzékeltetnek folyamatokat. Például az idő múlását vagy az emberi sors alakulását. Az L–LX–LXX sora ennek tökéletes példája. Ez a kiállítás tehát nagyrészt azt mutatja, hogy mi történt Jovián Györggyel az elmúlt tíz évben, milyen témákon dolgozott tovább, melyekre vált újból, vagy éppen újonnan fogékonnyá. Legfőképpen pedig azt, hogy mi az, amit az ide vezető útból máig fontosnak láthatunk. Itt van például az 1983-as kettős portré, amely Joviánt első budapesti művészeti ösztöndíjához segítette, és amely ma a Nemzeti Galéria tulajdona, viszont nem szerepel annak állandó tárlatán. A maga eszközeivel, de mégis ez a figurális festészet egyik korabeli markáns, de ma is frissen ható darabja. Mutatja, hogy a figurák iránti elköteleződés még az absztrakció és önreflexió idején is folytonosan ott volt. Itt van a Jovián LX egyik kiemelt műtárgya, a Pallium Mariae, amely egy Mantegna-parafrázisba oltott önarckép, a Bontás-sorozat bizonyos kiemelt képei, valamint A láng című képciklus két darabja. Közülük az utolsó, a Baljós előérzet alcímet viseli, és Jovián legújabb munkája, amely most kerül először kiállításra és tulajdonképpen egy szűk családi és baráti körön kívül senki nem is láthatta eddig.
II. Említettem, hogy ez nem egy retrospektív, hanem olyan kiállítás, amely egy erős szempont szerint válogat az elmúlt negyven év bizonyos alkotói folyamatainak eredményeiből. Felmerül a kérdés, hogy mi is ez a központi gondolat? Ez a gondolat a realisztikus ábrázolásé vagy a festészeti realizmusé. A dolog érdekessége, hogy „realizmus” nem egy létezik, hiszen a realizmus fogalma a realitással, a valóság alakulásával, illetve azzal együtt változik, hogy a művész ebből mit is akar megmutatni.[7] Hogy egy festmény, műalkotás természethű avagy élethű-e, ezek a kérdések csak segédfogalmakat hívnak elő, de nem változtatják meg az alapvető tényállást. A hiperrealizmus (nem csak a Bontás-, hanem az Erdő-sorozat esete erre a tipikus példa) is csak a természethű ábrázolás egyik példája. Hiába áll ez a legközelebb a szigorú értelemben vett optikaihoz, mégis egészen sajátos az a világ, amelyet ábrázol. A valóságábrázolás különböző igényszintjei és igényei akkor válnak érthetővé, amikor bizonyos képek motívumai, illetve a valóságábrázolás egészen különböző formái egymás mellé kerülnek a kiállítóteremben. Sőt, olyan festmények esetében, mint a Delacroix-parafrázis magán a vásznon is úgyszólván egymásra tevődnek. A romok ábrázolásának hiperrealizmusa és az allegorikus szabadság-figura mágikus realizmusa egészen másneműek, mégis képesek egy harmadik típusú valóságot együtt érzékeltetni. Hasonló a helyzet az Alvóval, amely a hiper-reálisból is egyszerre kettőt helyez egymás mellé, vagyis egy hiperrális (a római epitáfiumos posztamens) és egy inkább hiper-naturalisztikus (a hajlék nélküli férfi) ábrázolásmódot.
III. A festészetet, mint mesterség iránti tiszteletet úgy lehet a legjobban kifejezni (azon túl, hogy rengeteget festünk), hogy amikor csak tudjuk, megpróbáljuk tisztázni mindenki előtt annak meglehetősen sajátos természetét.[8] Miközben a festészet egy olyan mesterség, amely hétköznapi kellékekkel egy pofonegyszerű dolgot akar előállítani, ennek megvalósítása mégis pokolian nehéz. A festészet művelésének fizikai gátja tulajdonképpen vajmi kevés, de mégsem működik akárki, és akármilyen mester kezében. Miközben a feladat látszólag nem éri el a rakétatudomány komplexitását, mégis rendkívüli módon megterhelő annak bonyodalmain átrágnunk magunkat. Az például – ami a kiállítás képein is jól látszik –, hogy Jovián előszeretettel fest sorozatokat, éppen ehhez a gondolathoz illeszkedik. Roppant nehéz eljutni a festészetben a megvalósítás egy olyan szintjére, amelyben meg tudunk elégedni azzal, amit felvittünk a vászonra. Ezért van nagy szükség arra, hogy ha kell, akkor a témát, akár más háttér előtt, és más paraméterekkel, de újra és újra megfessük. Nehéz olyat alkotni, amely végül, saját belátásunk szerint is képes arra, hogy gondolatokat ébresszen.
Hogy a II-es és a III-as ponthoz is kapcsolódó példát mondjak: nézzük meg a már említett Kettős portrét 1983-ból. A témának Jovián többször nekigyürkőzött. Figyelembe véve azt is, hogy papíron az azonos névvel illetett műfaj már évszázadok óta létezik, nem is kapott túlságosan sok variációs lehetőséget. Két portrét kell egyetlen vásznon megfesteni, hogy az revelatív kontrasztot tárjon elénk: olyan ellentmondásos együttállást, amelyből tanulságokat lehet leszűrni. Olyannyira behatárolt ez a műfaj, és annyira keveset változtak annak ismérvei, hogy adekvát kérdés lehet: nem a társadalmi körülmények és az ebbe ágyazott művészi szándék változott mégis igen sokat eközben? Hiszen a különböző korok képeiből, a műfaj alapvető paraméterein kívül nem sok mindent lehet leszűrni Jovián képére vonatkozóan. És ha ebben az irányban keresgélünk, akkor azt sem fogjuk megérteni, hogy milyen mennyiségű munka és hány előtanulmány kellett ahhoz, hogy ez a szinte negyven éves kép ma is frissen hasson ránk. Az önkínzás és a meghasonlás ábrázolása ugyanis igen nehéz akkor, ha nem szeretnénk, hogy a dolog önreferenciális legyen. Nem minden megszenvedett műalkotás tud jó képet adni az emberi szenvedésről.
Végezetül pár szót kell mondanom a következő zenei programról. Program ez, mert célzatosan hangolták a kiállítás mondanivalójához. Bach D-moll partitájának chaconne-tétele, már amennyire erről való szerény tudásom ezt látni engedi, tökéletesen megmutatja, hogy mit kell érteni azon, ha egy egyszerű mesterség bonyolult természetéről beszélünk. A chaconne tökéletes szeriális és repetitív alap, hosszú, de stabil háttér az egyéni dekórum felfestésére és a művészi invenciók lassú, türelmes kibontására. Hasonló terjedelemeben enged láttatni egyetlen gondolatot, mint ahogy én most Önökkel beszéd útján szerettem volna szót érteni. A chaconne tehát stabil sorozatokkal épít fel, amelyek fokról-fokra bontják ki egyéni mondanivalójukat: a kelet-közép európai perspektívában azt a szomorú és sokszor sötét hangulatot, amelyet sem a 18. század első felének lipcsei Kapellmeistere, sem pedig a mai kor nagyváradi, bukaresti, és budapesti szocializációjú festője nem úszhatott meg.
Ezekkel a gondolatokkal kívánok mindenkinek tartalmas szórakozást. Gyuri, Neked pedig közelgő születésnapod alkalmával jó egészséget!
[1] Elhangzott a Jovián LXX című kiállítás kurátori bevezetőjeként annak megnyitóján, 2021. december 4-én, a Pesti Vigadó hatodik emeleti galériájának nagytermében. A szöveget követő zenei programban Johann Sebastian Bach 1004-es BWV-jegyzékszámú, D-moll szóló hegedű-partitájának zárótétele (chaconne) hangzott el Baráti Kristóf előadásában. A megnyitóbeszéd ehhez is megpróbálta átkötni az érdeklődő közönséget. A cím utalás Hauser Arnold egy azonos című, 1911-es cikkére a Temesvári Hírlapból (december 31.:5–6.). Ennek új kiadásához lásd: Hauser Arnold olvasókönyv, in: Enigma 91(2017): 118–120. A jegyzetek a szöveg írójától származnak.
[2] Zuh Deodáth: Jovián. [Tanulmány a pályaképről, művészeti album és interjú jegyzetekkel és bibliográfiával, illetve a J. Gy. kiállításjegyzékével], Budapest: MMA Kiadó, 2021. 318 oldal.
[3] Bertók T.: „Az alkotás kényszere” című írása a Magyar Nemzet 2021. november 27-i számában.
[4] A Dorottya Galéria a budapesti Kulturális Kapcsolatok Intézetének 1957-ben alapított kortárs művészeti kiállítóhelye volt, amely fennállása során tartozott a Műcsarnokhoz és – éppen J. Gy. ötvenéves jubileuma idején – az Ernst Múzeumhoz is. A neki a földszintjén helyet adó lipótvárosi premodern vagy pre-art deco ingatlant (Dorottya utca 8., építész: Medgyaszay István, 1912–14) néhány évvel a Galéria de facto 2009-es megszűnése után bontották el.
[5] 2001. november 5–26. között.
[6] 2011. december 15. és 2012. február 15. között volt látogatható a BTM Kiscelli Múzeum Fővárosi Képtárában, az úgynevezett templomtérben.
[7] Erről lásd bővebben a Jovián-monográfiát, különösképpen: 51–61.
[8] Lásd i.m., 22–25.
