A Partiumi Keresztény Egyetem Művészeti Tanszéke az idén új helyszínként a nagyváradi római katolikus püspöki palotában állította ki végzős hallgatói diplomamunkáit. Az anyagról, a tanszék munkájáról Balázs Zoltán tanszékvezetővel beszélgetett Kemenes Henriette és Szűcs László.
Mennyiben hasonlóak, illetve mások a különböző években rendezett kiállítások? Ezek valamilyen koncepció mentén alakulnak, vagy inkább az határozza meg az összképet, hogy milyenek az adott végzős évfolyamok?
Igazából ezeket a kiállításokat az határozza meg, hogy milyen az épp aktuális egyetemi „évjárat”. Tehát azokra a dolgokra mutat rá, ami a végzős évfolyamot karakterizálja és foglalkoztatja. A különbség abban áll, hogy mivel „provokáljuk” a hallgatókat, vagy milyen plusz lehetőségeket biztosítunk nekik a diplomák megszerzése után. Eddig a püspöki palota az egyik legrangosabb helyszíne a diplomamunkák kiállításának. Ennek nagyon örülünk, köszönjük a püspökségnek, hogy lehetővé tették, hogy létrejöjjön. Igazából az egésznek ez lenne a lényege, hogy a hallgatók méltó helyen tudjanak prezentálni. A FIX Maker Space-ben voltak a mozgóképes animációs védések, míg a Püspöki Palota kiállítóterében a grafikai munkák. Rengeteg helyszín szóba jött a diplomakiállítással kapcsolatban. A tanszék termeiben vagy az egyetem épületében kapott helyet korábban a kiállítás és a védés. Volt már az előző években a váradi várban is, a Moszkva kávézó épületében, tehát igazából rengeteg helyszín volt. A diplomakiállításoknak van egy utóélete is, hiszen a legjobb munkákat szeretnénk minél több helyszínen bemutatni. Ezeket több helyre elvisszük. Best of diploma Made in Partium név alatt futnak ezek a projektek, ezek a munkák a védés után is „tovább élnek”. Jövőre a máramarosszigeti Magyar Napokra is visszük például a diplomamunkák egy részét. A csíkszeredai Székelyföldi Grafikai Biennáléra is viszünk a diplomamunkák javából.
Amikor ezek a munkák készültek, a diákok már tudatában voltak annak, hogy az anyag hol kerül kiállításra? Nyilván egészen más egy klasszikus helyszín, mint egy olyan alternatív helyszín, mint mondjuk a Moszkva kávézó.
Igen, a hallgatók ezt már a tanév elején tudták. Helyszíneltünk is több ízben. Valóban lehet azt mondani, hogy számít a kiállítótér. A helyszín mindig számít, a kontextus mindig nagyon fontos tényező. Fel tud értékelni egy helyzetet, jelen esetben a kiállított alkotásokat. Szerintem rangos történet volt ilyen szempontból, hogy a végzősök a nagybányai mesterek mellett állítottak ki. Ez egy jó időzítés volt. Egyébként örülök, hogy a nagybányaiakra most Nagyváradon jobban odafigyelnek, és hogy most mi is ott lehetünk ebben a „csokorban”. A nagybányai témával szerintem még nem foglalkoztak kellőképpen itt a régióban. És nemcsak a régióban. Nincs rendesen elmesélve és birtokba véve ez a kulturális, szellemi örökség. Ez a régió sokkal jobban a sajátjának érezhetné és sokkal jobban azonosulhatnánk ezzel a kulturális örökséggel. A nagybányaiak kiállítása fontos lépés volt, gratulálok a szervezőknek. Ezért megyünk mi is Máramarosszigetre, a bányai örökség miatt. Tanszékünk fontos stratégiája, hogy valamilyen formában közeledjünk a bányai örökséghez. Nem festőiskola vagyunk, de van egy erős képzőművészeti és vizuális művészet szakunk. Mindenképpen valamilyen módon kapcsolódni kell ehhez a hagyományhoz. Úgyhogy nekem nagyon nagy elégtétel most, hogy itt kapott helyet a diplomakiállítás a nagybányaiak kiállítása mellett.
Egy mai tizen-huszonéves fiatalnak, aki a Partiumi Egyetem képzőművészet szakára jár, mit jelenthet egyáltalán a nagybányai iskola, illete annak a kornak a festészete? Most kicsit párhuzamba állítanám azzal, ha mondjuk az irodalom tanszéken beszélgetnénk itt valakivel, adódna a kérdés, mit jelent egy mai magyar nyelv és irodalom szakos diáknak mondjuk a Holnaposok költészete, ami nagyjából ugyanabban az időben volt, mint amikor a nagybányai iskola. Hogyan tudjátok a tanmenetbe ezt beépíteni, megismertetni, megszerettetni, egyáltalán ennek a fontosságára felhívni a figyelmüket?
Hú, hát ez egy nagyon komplex kérdés, hogy ezzel mit is kezdjünk. Szerintem, nemcsak a hallgatók nem tudnak ezzel mit kezdeni, hanem a közösség sem. Tehát nem igazán tudják még ezt hova tenni. De úgy gondolom, hogy az a modell nagyon jó példa lehet a hallgatók számára, hogy voltak valakik, akik egy kis csűrben elkezdtek valamit, és lám mi lett belőle.
Például, ha már a Partiumi Keresztény Egyetemnél tartunk, akkor ott van Jézus, aki egy istállóban született. A nagy dolgok gyakran ilyen jelentéktelennek tűnő helyekről jönnek, ahová senki se néz, nem figyelnek. Az a kérdés, vajon mi az a jelentéktelen dolog ma, ami majd naggyá fog nőni, jelentős tényezővé. Fontos, hogy érezzék, hogy a jelentéktelenségből, a majdnem anonimitásból mi jöhet létre.
Visszatérve kicsit a vizsgamunkák kiállítására. Egy másik tanszéken, mondjuk a szociológián amikor készül egy vizsgadolgozat, ott a tanár irányítása, a tanár közreműködése érzékelhetően, folyamatosan jelen van. A ti esetetekben mennyire „van benne” a tanár? Mennyire van ott a tanár kezének lenyomata, ha lehet így fogalmazni, illetve mennyiben a diák önálló gondolkodása?
Ez is egy érzékeny téma. Igazából ebben az esetben az arányok fontosak. Minden hallgató esetében más-más az arány. Én egyre inkább azt gondolom, hogy a pedagógia egyfajta sejtállapot, ami folyamatosan a külső és belső dolgokra reagál. Mint egy szimbiózis, egy folyamatos reakció arra, ami történik. Mert sosem ugyanaz van. És ha lehetnek prekoncepcióink, azok általában mindig megbuknak. Ami az egyik évben érvényes, az a másikban már nem. A művészetis hallgatók esetében az a fontos, hogy a tanár mindig ki tudja tapogatni, meddig mehet el az adott hallgató művészetével kapcsolatban. Itt alapvetően nem a tanár a fontos, hanem az, hogy a hallgató meg tudja találni az egyéni hangját. Ha lehet, minél több legyen a hallgatóból, és minél kevesebb a tanárból.
Ha bármit is ráerőltetnénk az egyetmistákra vagy kötelezőképpen elvárás lenne valami olyasmi, amit nem érez sajátjának, ami nem az övé, akkor az szerintem nagyon nincs rendben. Erre nem hiszem, hogy lehet egyértelmű válasz. Ez függ a diák személyiségétől is. Van, aki több konzultációt igényel, van aki félszavakból is megérti az embert, másoknak pedig nagyon sokszor el kell mondani ugyanazt a dolgot. A kommunikáció a legfontosabb.
Ez a tanár és diák közötti kommunikáció emlékeztethet egyfajta klasszikus mester-tanítvány kapcsolatra is, vagy azért az egy intimebb dolog?
Jó lenne, ha a projektalapú oktatás működne. Elég régóta azon vagyok, hogy működjön, 20 éve, amióta itt vagyok az egyetemen. Én már a kezdetekben bevontam a hallgatókat a projektjeimbe. Amikor elkezdtem az animációs fesztivált szervezni, akkor mindig ott voltak a hallgatók is. Bármit csináltam, mindig bekapcsoltam őket is. Generációk nőttek fel úgy, hogy a projektjeimbe bekapcsolódtak. Igazából én egy ilyen típusú tanításban is gondolkodom. Hogy csináljuk közösen. Nem mester és tanítvány. Szerintem ez igazából már nem érdekes, mert látjuk, hogy egy-egy hallgató, ha jó energiákkal mozgatják, akkor hova tud szárnyalni. Sokszor túlnövi az iskolát és a mesterét. Szerintem az a jó iskola, ahol nem betörik a hallgatót, hanem szárnyakat adnak neki. Én ebben reménykedek, hogy mi nem szárnyakat nyesegetünk, hanem segítünk a szárnyak bontogatásában.
Említetted Nagybányát. Az előző lapszámunkban látható, olvasható egy anyag arról a szentgyörgyi Magmában látható kiállításról, amely az Atelier 35, meg a MAMŰ művészeinek munkáiból válogatott. A közelmúltnak ezt a fajta művészetét megismerik-e a hallgatók, illetve ez a hetvenes-nyolcvanas évek művészete mennyire izgatja őket?
Biztos, hogy izgatná őket és befolyással lenne rájuk, ha ismernék. Ha ez el lenne mesélve, meg lenne mutatva. De megint fel kell hívjam a figyelmet egy helyi hiányosságra. Arra, hogy igazából itt Váradon a 35-ösöknek nincs semmilyen helyi kiállítótere, ahol megmutathatnák magukat. Váradon megérne annyit ez a Műhely, hogy legyen egy állandó kiállítás, egy best of 35. Annyi csodálatos épületünk van, annyi méltó helyszín lenne, ahol nemcsak a szecessziónak állíthatnánk oltárt, nemcsak a történeti és egyháztörténeti dolgok kerülnének előtérbe, hanem ez a műhely is. Természetesen nagyon jó, hogy ezek az emlékhelyek megvannak, de akkor legyen a 35-ös Műhelynek is, és akár a nagybányaiaknak is egy állandó helyszínük. Dolgozni kellene a kultúrpolitika terén. A tanszék tett lépéseket ebbe az irányba, annak idején Ujvárossy meg Horváth Gizella. A Modemmel közösen szervezték, volt itt Váradon és Debrecenben is kiállítása a 35-ös műhelynek. Tehát az egyetem részéről volt erre irányuló igyekezet. A város részéről viszont nem igazán. Nem akarok mindig ebbe a kritikus pozícióba kerülni, de muszáj elmondani, addig kell mantrázni ezeket, amíg végül lesz valami. Vagy akár elvinni a Magyar Házba, amit terveznek. Akár oda, miért ne lehetne? Az egy hatalmas épület, ott miért ne lehetne majd kialakítani egy olyan részt, ahol lesz egy állandó kiállítás a 35-ös Műhelyről.
Kicsit még térjünk vissza magára a kiállításra. Kimutathatóak-e trendek, egyáltalán mennyire lehet trendkövetőnek nevezni egy ilyen kiállítást? Hogyan látod a korábbi évekkel összehasonlítva, hogy a mostaninak mi a különlegessége, mi az, amire érdemes felhívni a látogató figyelmét?
Most egy kicsit hazabeszélek, mert az animációs szakirányt képviselem, és elég erős animációs termés lett az idén. Nem szeretnék neveket kiemelni, hiszen minden hallgató munkája megállja a helyét. Erős mezőny volt idén, így elég sok nevet fel kellene sorolni. Mindig van egyfajta trendkövetés. Mindig vannak, akik nagyon figyelik, hogy mi történik a világban. De én sokkal fontosabbnak tartom azt, hogy a tanszék, meg a hallgatók hogyan kapcsolódnak a helyi aktualitásokhoz, a közösséghez, akár a helyi problémákhoz. Van például egy munka, ami a Sepsi OSK-nak készült, egy rebrand projekt. Ez Sándor Ákos munkája, a kollégák már jártak Sepsiszentgyörgyön arról tárgyalni, hogy elfogadják-e. Meglátjuk, lesz-e belőle megrendelés, vagy sem. Jó, hogy vannak ilyen típusú projektek. Sok ilyet csinálunk. Mi nem szeretnénk ráerőltetni senkire, hogy ki mit csináljon diplomamunkának. Ritka alkalmak ezek a diákok életében, hogy ő találhatja meg a saját témáját, ilyen a diplomamunka meg a disszertáció, és ezt nem szeretnénk elvenni tőlük. Vannak egyetemek, ahol megadják, hogy miből lehet választani. De én ezt nem tartom jó dolognak. Viszont tehetünk ajánlatokat, például ilyen típusú projektekre. Volt már rá példa az utóbbi éveken, hogy a székelyhídi borászoknak csináltak a diákok diplomamunkára arculatot. Tehát szeretnénk valahogy összekapcsolni a tanszéket a helyi, meg a tágabb partiumi, erdélyi vagy akár magyarországi megrendelőkkel is. Ebbe az irányba elég sok elmozdulás volt. Talán ezt trendnek is lehet nevezni. Nem szeretnénk ráerőltetni a hallgatókra semmit, hagyni szeretnénk azt, hogy ha valaki kísérletezni akar, az államvizsgán kísérletezzen. Persze vannak és lesznek még javaslataink. Mert volt már arra példa, hogy szerves együttműködés lett belőle, folyamatos együttműködés a hallgató és a megrendelő között, és a hallgatónak akár évekig biztosítva lesz a munkája.
Ilyen értelemben az alapképzés végzősei és a mesterisek között mennyire van különbség?
Nagyjából ugyanolyan típusú projektek vannak terítéken, annyi külünbséggel, hogy a mesteriseknek több idejük, két évük van arra, hogy elkészítsék a vizsgamunkát, míg az alapképzésen csak a harmadév van erre szánva. Sajnos a bolognai rendszert átvettük anélkül, hogy bárki mondta volna, hogy nem oké. Pedig nem oké. A munkaerőpiacnak kedvez, hogy a hallgató gyorsan befejezi a három évet, és mehet dolgozni. A piac és a pénz diktálta ezt a struktúrát. Szerintem simán kellene 4-5 év ahhoz, hogy valaki igazán ki tudjon bontakozni. Úgyhogy most mindenki ezt a rendszert nyögi, a legnagyobb egyetemektől a legkisebbekig, de senki nem szól ellene, hogy vissza kellene csinálni. Én már rég gondolkodom azon, hogy jó lenne ez ügyben egy konferenciát szervezni, meghívni minél több egyetemet, és átbeszélni, hogy nekük mi a véleményük erről. Mert mindenki panaszkodik, hogy a három év semmire nem elég. Ehhez képest a hallgatók nagyon szépen teljesítenek ebben az összesűrített három évben is, és nagyon jó munkák születnek, de nekük szerintem ez rossz. Mondják is, mikor már épp, hogy megérzik, hogy mit szeretnének csinálni, akkor kell abbahagyni. Tehát jó lenne még egy-két év ahhoz, hogy tényleg meg tudjanak erősödni. Sokukat pedig a szülők nem tudnak tovább támogatni, ha befejezték az egyetemet, akkor elvárják, hogy menjenek dolgozni. A hallgató úgy gondolja, hogy az alapszak és a mesteri az három plusz két év. De nem úgy van, hogy megszakítás nélkül megy minden tovább, a három év után jön a negyedik és az ötödik, hanem ez egy újrakezdés. Ilyen értelemben nem öt évről beszélünk, nincs kontinuitás. Van, aki marad, de nagyon sokan más egyetemekre mennek, vagy nem is folytatják a tanulmányaikat. Vagy teljesen más témában. Ez adott esetben lehet jó is, de összességében én a művészeti képzésben nagyon kevésnek tartom ezt a három évet.
Nálatok van olyan, hogy valaki ide jön mesterizni, miközben máshol végezte az alapképzést?
Volt rá példa, de mi nem koncentráltunk arra, hogy máshonnan vonzzuk be a hallgatókat. Mi a sajátjainkkal szeretnénk tovább dolgozni. Ez az alapszempont, és nagyjából össze is jött eddig. Volt, amikor többen voltunk, volt, amikor kevesebben, de gyakorlatilag mi a saját hallgatóinkkal dolgozunk. Mester szakon 12 ingyenes helyünk van, ez általában így megy tovább, de elvileg jöhetnének többen is. Más egyetemek viszont pont azért, mert nem maradnak mester szakra a saját egyetemük hallgatói, máshonnan próbálják feltölteni a helyeket.
Húsz év tapasztalatával hogyan látod, a romániai magyar művészeti képzésen belül most hol a helye ennek a tanszéknek?
Van, aki úgy gondolkodik, hogy pozicionál, meg szemben áll. Én inkább kapcsolódások szintjén gondolkodom. Valahogy mindig úgy képzelem el magamat is, meg hogyha az én koncepcióm szerint kell ezt a tanszéket elképzelni, akkor hogyan kapcsolódjunk akár más egyetemekhez vagy intézményekhez.
Szerintem sokkal több izgalmas energia jön létre a fúzióból vagy a kapcsolódásokból, mintsem a szeparálódásból. Van, aki szeparálódik, és van, aki csatlakozni, fúzionálni akar. Én az a típus vagyok inkább, aki szeret kapcsolódni vagy bekapcsolni újabb meg újabb lehetőségeket. Ezért van az, hogy ha valaki megkeres valamilyen projekttel, akkor nagyon ritkán mondok nemet. Például a múlt hónapban megkeresett Muhi András, Magyarország egyik neves producere, hogy újraindítaná a Magyar Filmszemlét, és hogy nem lennénk-e vidéki helyszíne ennek. Én meg mondtam, hogy persze, miért ne. Még nem tudom, mi lesz a dologból, de remélem, összejön. Amikor ment a TIFF-re, megittuk egy kávét, és mondtam, rendben van, csináljuk. Vagy itt van az előtérben a színházi díszletmakett kiállítás. Kósa András keresett meg a bukaresdti Liszt Intézettől. Írt, hogy nálunk is szeretné kiállítani a maketteket, belementem. És ez nem azért teszem, mert unatkozok, közben vannak dolgaim, projektjeim, de nagyon fontosnak tartom a kapcsolattartást. Ez igazolt valamilyen formában engem, mert ezekből sokszor sok jó dolog született végül, rengeteg gyümölcse van az ilyen kapcsolódásoknak. Néha terhesnek tűnik, vagy akár kicsit idegesítő is lehet, hogy akkor most megint van valami, de igazából én ilyennek látom magunkat. Hogy kapcsolódjunk, mert ettől leszünk sikeresek. Ezt meg kellene tanulnunk. Mindegy, hogy erdélyi magyarságról, vagy partiumiról beszélünk, nevezzük bárhogy, lehet határon túli is, de lehetőleg jó dolgok mentén kapcsolódjunk, és többször kapcsolódjunk, működjünk együtt, mintsem utáljuk egymást. Ne azt nézzük, hogy mi választ el minket. Én így vagyok Nagyváradon belül is, mert mi egyszerre vagyunk ott a Varadinumon is és a Szent László Napokon is. És ez nem opportunizmus, hanem egy tudatos szerepvállalás. Igazából az lenne jó, ha a váradi magyarságnak is egy kicsit több köze lenne egymáshoz, ne azt nézzük, hogy mi választ el minket, hanem mi az, ami összekapcsol, és így tudnánk igazán erősek lenni. Azt mondta valaki, hogy én összefogás párti vagyok, erre mondtam, hogy ahhoz egyszerűen nem kellene széthúzni.
Milyen munkák láthatóak a püspöki palotában, az előbb említett rebranding mellett, amelyekről még nem beszéltünk?
Vannak animációk, videóklippek, arculat tervek, metszetek társasjátékok, ezeknek most eléggé nagy reneszánszát éljük.
Ezeket ők találják ki?
Igen. Van például egy érdekes társasjáték, ami pont az egyházzal és kereszténységgel kapcsolatos, és épp most került kiállításra a püspöki palotába. Ez egy izgalmas dolog. Vannak arculatok, de nem ez dominál. Vannak, akik egyéni grafikai kísérletekbe kezdtek, itt a linóra és a tipográfiára gondolok például. Van például egy a szecesszió motívumaihoz köthető csoki brand. Nagyon érdekes. Szerintem érdemes lenne egy vállalkozónak ezt felkapnia. A lány, aki a csoki brandet kitalálta, már készített is csokoládét, de ő nem csokikészítő, ilyen módon ez is egy érdekes és összetett projekt. Animációkból is elég sok van, videoklipek is vannak, ami új dolog. Tetten érhető, hogy a diákok néha megismételnek egy kedvenc témát. Minden tanárnak van olyan témája, amit a hallgatók szeretnek, és akkor azt egy kicsit felerősítik a diplomára. Ez jellemző dolog. Van, hogy a tanár, miután feldob egy labdát, azt viszontlátja kicsit komplexebb módon egy diplomamunkában.
Mi történik ezekkel a munkákkal, miután véget ér a kiállítás? Ti őrzitek meg, vagy a hallgatóhoz kerül?
Mindent archiválunk. A váradi, a szigeti és a csíkszeredai kiállítások után archiválódnak a kiállított művek. Meg katalógus készül belőlük. Most készül az idei, 2017 óta minden évben van diplomakatalógusunk. A videóklipeket és animációkat küldjük fesztiválokra, meg bemutatjuk, ha lehet, minél több helyszínen. Fesztiváligazgatókkal is beszéltem, akik a partiumi filmeket terjesztenék. A bukaresti Animest fesztivál igazgatójával is beszéltem, Mihai Mitrică-vel, hogy ő is fesztiváloztassa a partiumos animációkat.
